Szinte üres volt még a metró,
amikor leült velünk szemben a kiscsaj az ő mesés térdével. Félénkség, apátiába
süllyedő kedély, ugrásra készen forgatta tekintetét ide-oda, de a térdéről
mintha nem is tudna.
GÖELEVENnel moccanni sem mertünk,
kár lett volna elijeszteni.
Parafenomenális észlelőbimbóinkat
messze előretoltuk ekkor a cybertérbe, a kiscsajhoz tartozó ismerősöket
kerestünk. Akadt is egy szabad. Térdképzet impulzusokkal ostromolni kezdtük.
Bejött: a lányka táskája mélyére
kotort, s megcsillant kezében a bipbipelő mobil. Élénkült arccal fülelt,
nevetgélve válaszolgatott, szemei a cybertér felé forogtak.
Ekkor lecsaptunk. Térdkép
csak, semmi ombudsman hergelő személyeskedés és semmi erotika.
Így kell ezt csinálni.
Mit mondjunk? Azóta hiszünk a
cybertér feneketlen mindenhatóságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése