2013. augusztus 28., szerda

A ránk mérges nő

akit mi váltig/azértis szeretünk





Van ilyen, bár semmi értelme. Fejlődésképtelen felállás.
Ha valamely kipattant konfliktusban mégis ilyen eset forogna fenn, ami felszámolhatatlan, például atavisztikus vonzalomból, akkor eme érzelmi státuszunkat meggyőzésül be ne vessük, mert őrületes, véget nem érő, sőt fokozódó csapkodás, dühöngés lesz a válasz, gyilkos intrika.
Filmekben ezt néha úgy oldják fel, (mivel a film nem tarthat örökké) hogy a nő hirtelen 180 fokos érzelmi fordulatot vesz (csakis a rendező ottani teljhatalmának köszönhetően), és a viszony átmegy vad szexbe.
A valóság nem ilyen.
A valóságban, mert a valóság sokkal unalmasabb a filmnél, a ránk mérges nő akár távoli ismerős is lehet, aki valamiféle mentális sérelem okán egyfolytában bosszút forral.
Ha közelálló, és megbocsát is (praktikus okokból), csak azért bocsát meg, mert mérgében elszaladt csizmát venni, és kis időre egyre jobban tetszik neki az a csizma.
A csizmát ilyenkor nehogy mi vegyük, s ha mégis, akkor gondosan ügyeljünk, hogy puha anyagból legyen, mert azt először hozzánk vágja!

Nem részleteztük, hogy miért mérges ránk a nő, pedig ez fontos.
Legenyhébb eset, ha az ő hirtelen felindulásból vagy morális romlottságból, esetleg bosszúszomjasságból elkövetett disznóságai okán minimum megvertük, esetleg elhagytuk, maximum fütyülünk rá, micsinál.
Némiképp enyhe és univerzálisabb az eset, ha külsőségekkel kapcsolatos hiúságában sérült nőről van szó. Az ilyen sérülést gyógyíthatja az idő. Kérdés persze, hogy az idő múlásával megjön vagy elmegy a nő megértése a lét bonyodalmai s a nemek valóságszemléletének eltérő volta iránt.
Súlyosabb eset, ha becsaptuk, vonzalmát kihasználtuk, valamilyen amorális gesztussal hülyét csináltunk belőle.
Legeslegsúlyosabbnak az számít, ha nyíltan, de stílustalanul és elanyátlanodva szeretjük, és puszta hülyeségből, véletlenül sértjük meg, hozzuk megalázó helyzetbe (annyira reszketett a gyávaságtól az ujjunk, hogy nem sült el a pisztolyunk, amikor az éjszakai támadók mellőlünk leteperték.)

Legszerencsésebb, ha a ránk mérges nő haragját úgy vehetjük, mint levegőt, mintha a viszony felhőtlen és szeretet dolgában eleve asszimetrikus lenne. Házasságokban ehhez már alfahímikus státusz, nagy fizikai erőfölény és ú.n. elvevő típusú szeretet szükségeltetik.
Hasonlóképp jó, ha a ránk mérges nő adott esetben bétás színezetű szeretetünket megcsappantnak és megvetendőnek látja. Így a rezignált pofa, érzelmi közönyünk látszata mögött szerethetjük váltig, s kicsillantva ennek ambivalens jeleit - csak azért, hogy sose jöhessen tisztába, mi is folyik itt - gondoskodhatunk róla. Ez az odaadó és egyben mazochista típusú szeretet esete.
A permanens bosszú auráját elkerülendő legbiztonságosabb, ha a ránk mérges nő közeléből távolabbra hurcolkodunk, esetleg elköltözünk, ám ha nem lehetséges fizikai távolság felvétele, vagy már eleve el vagyunk költözve, nyilváníthatunk olyan jeleket, mintha objektív kénszerűségből lennénk már csak képben, bár az ilyen színjáték felettébb stabil tehetséget és permanens rendezői ötleteket igényel.
Válhatunk köddé, amikor már csak távolról és visszajelzést nem remélve sugározható az érzelem (a nő címünket se tudja, esetleg kijár egy sírhoz átkozódni, ahol – hehe - nem is mi nyugszunk). Ez a legönzetlenebb szeretet esete, aszimmetrikus jellegű, lankadatlan voltának energiaellátása titok, neurovillamosságilag tervezhetetlen, értelmét tekintve abszolút magánügy, morális köldöknézés. De szép.
Ha egészen biztosak akarunk lenni abban is, hogy háborítatlan - és egyben a felelősségkörünkből már kihullott, ránkörökremérges nő számára épületes - lesz a hozzá többé fizikailag semmiképp nem fűződő, de váltig szerető viszonyunk, akkor váratlan rendszertelenséggel és kellő távolságtartással pénzt, paripát, vegyszert (a vezető márkanév fontos!) juttathatunk neki, át nem látszó ürüggyel (nyertünk a lottón, ott volt a járdán, és csak lehajoltunk érte, nem tudtuk kinek adni stb.) E gesztusokat persze hátrahagyott gyermekeinknek majd úgy említi meg, mint a piszok ember feloldásért hiábavaló könyörgéseit.)
Nem olyan nehéz számolni ezzel, ha valóban szeretünk.
Vigyáznunk kell azonban, hogy szeretésünk át ne menjen nem szeretésbe.
Mert akkor elsorvad az emlékezés fonala, s többé nincs kire, mire gondolni, csak egy üres, nemtelen múlt, biankó jövő áll előttünk, még ha abban kísértenek is néha életritmusukból kizökkent vagy egyfajta univerzális férfigyűlölet lehetőségének reményében bolyongó, sokat látott nők.
Vigyázat! Ezek csupán egy lehetséges új múlt látszatával kecsegtető fantomok.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése