Nem az az utca

Érdektelen deák küllemmé mosódtak huszadik századi dalnokunk, Cseh Tamás feledhetetlen vonásai a róla készült, s szeptember 6-án, a budapesti Gellért téren felavatott szoborban.

Sebaj, mondjuk kicsit bosszankodva! Sebaj, nekünk az út a fontos, ahogy a semmiből kibontakozott, pontosabban, ahogy Cseh Tamás és Bereményi Géza kibontották egymást a rájuk - mint mindannyiunkra -  leselkedő kérdőjelességből: 

az emberléptékű dalok születésének meg nem ismétlődő útja lett ez. A tovatűnt szocialista idők életkohójából kifröccsent, ihletett életérzés egyszeri és megismételhetetlen formajátéka.

Bereményi tiltakozna, hogy az ő sorsa saját kezében volt :-) Erre majd a még messzi időből jő válasz, hogy a feledés bicskája kinek szobrán csorbul ki igazán s kién kevésbé.

A feledés persze sokkal inkább igazságtalan rágcsáló sem mint bicskás vigéc. Cseh Tamás szoborló arcán sehol az a fanyar, réveteg és ambivalens fintor az életre, ami fellépéseit mindvégig elkísérte. Ehhez a hibához nem a mi gyarló feledésünk, hanem a szobrász bizonytalankodása kellett, amivel a dalnok élet lényegét holmi kétes örökifjúságra konvertálta, elcsehszve ezzel épp a lényeget.

Sebaj, igazi hívei emlékezetében Cseh Tamás arca eleven.

Művész életének még két lábon járó társai eljöttek a szoboravatásra. Kicsit karaktertelen, kicsit unalmas, kicsit pojáca volt és maradt mellette mindegyik. Viszont élnek még. Karinthyval élve: ez a boldogság jutalma.  

Élnek. Mit is tehettek hát most: felléptek, szerepeltek. Másik János – akkordeonja sípjaira pumpálván a levegőt - a léhaság költőileg kifordított bundájában próbált a barátság méltó örökösének bizonyulni. Vulgáris szavak pattogtak néha tátogó szájáról. Micsoda különbség! – gondolta az emlékező. Cseh Tamás bocsánatkérő halkítással pottyantott el néha kissé szalonképtelen szavakat, ha egyáltalán.

Bereményit folyvást köszöntötték a szoboravatás során, emlegették a díszbeszélők, de mintha nem lett volna már sehol. 

Politikusok is körbecsaholták az eseményt, s érdekes mód költőin szóltak, annak bizonyosságaként, hogy az életérzésnek, amit Cseh Tamás és Bereményi Géza dalokba öntött, örökre elmúlt a kora, s az eltűnt korok dalai, melyek legfőbb erénye a művészi forma, ideológiailag aktualizálhatatlanok.

Filmet is készítettek időközben. Cseh Tamás életét összefoglaló filmet. Ezt most egy közeli teremben bemutatták. Mivel Cseh Tamás élete a dal volt, ez a film a sok hangtechnikailag kibírhatatlanul rossz amatőr filmbejátszástól vacak erőlködésként hat.

De mi is csak hallgassunk! Egyetlen hangfelvételünket, ami még Cseh Tamás Bródy Sándor utcai albérletében készült, később, egy valamikori heveny szalaghiány miatt alighanem, letöröltük. Pedig ott még pörgött Cseh Tamás kisujja, miként eredetileg mindig a Nincsen más című feledhetetlen dal bevezető futamában.

Eme minden idők legprofánabb és legcsodálatosabb poéziséből néhány sor ott olvasható a szobor talapzatán. Csak a beavatottak tudják, hogy nem a Bartók Béla út az a dalban említett utca.  Mert egészen máshol volt az az Ágnes, aki a hallban csomagolt piszkos ruhát, és kiabált, miközben a villamos zörgött végig az utcán. Ott, abban az utcában még minden az ifjúság sodrában kavargott, ami sodor aztán a dolgok rendje szerint mindig lelassul, egzisztencia bizonyosságai csimpaszkodnak rá, s végül mozdulatlanná merevedik egy szoborban.

- De jó lesz ez így nagyon - mondta Szabó Géza irodalomtörténész barátunk, aki az elrontott karaktervonások miatt velünk együtt berzenkedett. – A föld M4 aljából előhömpölygők kedvelt fordulatává lesz, meglásd, randit adni majd délután háromkor, ötkor az ím már eltéveszthetetlen ponttá lett Cseh Tamásnál.

Tálalási stratégiáján töri a fejét a média

  

Mi is csak hallgassunk: letöröltük egyetlen felvételünket. Ráadásul a kék virágot is egyik kedves ismerősünk hozta.

A protokollnak még nincs vége, de két hű követő már Cseh Tamás összes dalát jétssza a szobor hátterében. A feelinget bájos kis barátnőjük a maga módján próbálta formába önteni.

Az igazi Cseh Tamás