Pont az időben

Az idő, ami oly valóságosan szorongat bennünket, bizony, feleim, virtuális gyeplő. Ezt nem fejteném ki bővebben, mert aki nem reménytelen eset, az máris bólintott, ahogy felvetésemnek utána gondolt.

A többiek meg csak csimpaszkodnak, mint a tök, mert irigykednek mások kozmosz járó szellemi csizmájára.

Én most utas vagyok. Magyar utas, hazai földön. Rosszul felszerelt vasúti adottságok között jó képzelettel felszerelt utas, és ahogy az egysínes pályán szolgálati paranccsal hosszan veszteglő lokomotív most újra rákapcsol, érzem is már, mi történik abban a virtuális térben:

A pálya menti fák mintha táncba lovalnák magukat, s a töltés kövei mintha hajdani egyetlen kőtömb mivoltukat követelnék vissza, sűrűsödik a zakatolás ritmikája, szokatlan erővel gyorsulunk. Semmi kétség, a mozdonyvezető, mint lokomotizált cowboy, hősi hajszában próbálja utolérni azt a messze előtte vágtató pontot, ami az ő menetidő szerinti helye. Ennél könyörtelenebb vágta nincs a világon. A vizisport rajongói már ismerik a versenyzők orra elé vetített, száguldó világcsúcs időt. Nincs ott semmi, és mégis jól észleljük az őrületes versengést ezzel a fiktív valamivel, ami engedményekre képtelen.

A mi menetidő szerint vágtató pontunk 20 perc ácsorgás után már beláthatatlan messze jár, és a mozdonyvezető akarata mégis utána nyúl, belecsimpaszkodik, az áramerőkart koppanásig hátra feszítve viszi ama pont nyomába a vonatot. Szörnyű zúdulásba mosódnak a pálya menti bozótok, csattogás folyamában tombolnak a kerekek. Zötyög, táncol, röppenés lehetőségével kacérkodik a kocsiszekrény.

S én mintha a cowboy mögött kapaszkodnék e vasból öntött lovon. Tódul vérembe az adrenalin, teljes szívből suttogom: hajrá mozdonyvezető! Minden idegszálam a távolt tapogatja. Látom, amint Pusztaszabolcsnál a pont lassít, megáll, majd az ott várakozó csatlakozás lemondón nyikordul, s elhúz menetrend szerinti dolgára, miközben a pont meg újra rákapcsol, s robog tovább.

Ám mi nem adjuk fel, szédületesen vágtatunk, és mintha látnám is már, hogy tíz perc után ott, messze elöl felbukkan az a pont. Egyre közelebb kerülünk hozzá. Vöröslik, dagad. Érzem, hogy a mozdonyvezető az egész életét feltette erre a versenyfutásra.

Azt hiszem, ha megérkezünk, átadom neki a névjegyemet. Megkérdezem, van-e gyereke, s hogy melyik iskolába jár, esetleg átiratom a mi fiunkat oda. És mozdonyvezető lesz a gyerekből, igen, most már tudom, távoli céloknak ilyen lebírhatatlan, bátor akarója lesz az én fiam is, ama szenvedélyes csillogással messzeségekre függesztett tekintetében. Esetleg ugyanazon a szigeten töltjük a nyári heteket, és barátok leszünk.

Ekkor szemafort kapunk. Nyikorgó fékezés vet véget mámoromnak. A menetidő szerinti pont, ott elöl, aminek a zabszem már a fenekében volt, most megkönnyebbülten zsugorodik, s nyoma vész a távoli pályakanyarban.

A kalauz most ért ide. Látom szemében, hogy aggályoskodásomat a haszontalan önhergelések közé sorolja, hogy a menetidő csak dísz az utazáson, nem nélkülözhetetlen fűszere életünknek, hiszen ha már felszálltunk, úgyis eljutunk végül valahová, s ha késünk is, mindenki ki fogja bírni, ha meg nem, hát nem.

Csakugyan? Nyugaton másképp van? Lehet, de itt meg így van. Legyintő mosollyal fordul tovább a kalauz. Száguldó pont az időben? Ő meg a mozdonyvezető ilyesmit sosem láttak.

Pont szépítése című képünk az AESTHETICAL RECYCLING című kiállításunk anyagából