2014. június 28., szombat

lomséta

AVAGY A RUGÓ MEGPILLANTÁSA

Itt minden az emberről szól.
Fotográfiai esszénket azoknak ajánljuk, akik nem dobnak ki semmit és nem gyűjtenek be semmit.
lomélet Erzsébetvárosban


ami szép, kidobva is szép

apróhirdetés
a vizsgálat tárgya: Jóságos Ég!

ebédszünet avagy lomisok őrhelyei

nyomvonal a tettek mezején

romzarándokok uzsonnája a kultúra utcájában

ez minden? (tiszta ház? lusta ház?)

a foncsor színjátéka

motoros kincsvadászok

végül GÖELEVEN önmagára talált

a rugó megpillantása






2014. június 27., péntek

NikonD810

Bemutatta a Nikon Kft. az új, továbbfejlesztett  Nikon D810-et. Júliusban lesz elérhető a magyar picon.
Kézbevettük a bemutatón a csodagépet, ami különösen a TimeLapse képességeivel nyerte meg szívünket.
- Nikon vagyok. Így, ahogy szorongatsz másfél milkó vagyok! - mondta, míg a levegőben tartottuk.
- Ezt neked csórikám! - tette hozzá kedvesen.


2014. június 25., szerda

Sajtó, miaz?



A Fotográfiai szaksajtó volt a téma.
A kerekasztal mellett, ami ovális volt, egyetlen újságíró ült, Szarka Klára. Igaz, ő e szakterület egyik kiválósága. A többiek esztéták és muzeológusok.
A téma megvitatásának előkészítése tehát a nem szerencsésen elgondolt asztaltársaság miatt – de hiszen hol már a mi jó öreg Gera Mihályunk, például! - eleve dobozolta az irrelevanciát.
Pedig jó lett volna tisztázni vagy akár csak felvillantani egy-két témába vágó problémánkat, például arról, hogy milyen okok folytán halódik a fotográfiai szaksajtó Magyarországon.
Mi az, hogy szaksajtó, egyáltalán mi az, hogy sajtó, s különösen, hogyan él együtt ma mindaz, ami sajtó, azzal a sok mimindenféle új mediális jelenséggel, amiről nehéz megmondani, hogy micsoda is a sajtó viszonylatában. Ezek fontos kérdések. Hevenyészett beszélgetésekben ilyesmi - szótári egyeztetés nélkül különösen – érdemlegesen nem tárgyalható.



Szóltak páran a közönség soraiból is, ahol lemondó bánattal mi is (plusz GÖELEVEN) ott kushadtunk. Jött egy-két tiszteletkörös, például Virágvölgyi István az MTI-n át a Capa Központból, hogy kötelezően hallassa röviden a hangját, s meglebegtesse valamiféle Capa központi sajtóorgánum hamaros megjelenését. Vakkantott kettőt egy honlapszerkesztő is, aki, mint némely szavából kitetszett, mindenekelőtt a hangzatos olvasottsági statisztikára pedáloz. Jelen lévő főmunkatársunk videofelvétellel alátámasztott érveit, miszerint ha már másnak neve van, illene megemlítenünk a honlap, a pixinfo főszerkesztőjét, Antalóczy Tibort is, méltányolnunk kell. Illett volna a kérdésére korrekt választ adni. Egy kikérem magamnak nem az.
Horányi Attila esztéta, MOME tanár a kerekasztal mellől szólt egyebet is, röviden célzott a hivatásos fotográfia szereplőinek „széttartására”. Ezúttal finoman szólt. Igen, a gyökértelenkedő kortársi zűrzavar lehet az egyik jelenség azok közül, melyek a releváns fotográfiai újságírást önállótlanná és erőtlenné teszik. (Ez a mi felvetésünk.)
Szó esett az anyagi háttérről, ami hiányzik, hiszen lapot indítani és érdemleges tartalommal fenntartani, ez nem húszfillér, márpedig nincs sok olyan ember, aki megengedheti magának, hogy passzióból irogat. Szó esett a lappéldányok alig eladhatóságáról, illetve arról, hogy a fotografáló nép talán az ingyen sajtótermékek iránt nagyobb érdeklődést mutatna.
Egyetlen szóval célzott Cséka György arra, hogy a kortárs fotográfia mintha kontrában állna a fotóművészettel, ám e hatalmas problematika mellett aztán valahányan elsiklottak a társalkodók.
Nem esett árva szó sem arról, hogy miként képződnének a fotográfia terén alkalmas újságírók, kritikusok, ha egyáltalán belátnánk, hogy ez szükséges volna. Igen sajátos tudásszegmensről van szó. Hogy mást ne említsünk, a fotográfiákba másképp kell kritikailag belelátni, mint mondjuk a festményekbe.
Nem termelődik ki a fotó területét értő tudós generáció sem. Ez szóba jött, ám anélkül, hogy egyetlen megvitatható célzás is történt volna arra, hol, kik által, s miféle intézmény kebelében nevelődne ki efféle tudós szakgárda. Az öt fős kerekcsapat kóstolgathatta volna kicsit a kérdést, bár aligha tudta volna azt megválaszolni.
Felvetődött egy-két sablonos muzeológusi vágyálom az elméleti tevékenység felpörgetésével kapcsolatban, ami a fotográfiai szaksajtó fontos háttérvilágát biztosítaná.
Végül Böröczfy Virág művészettörténészt párizsi távollétében üdvözöltük.
Mér pont őt?
És miért maradt távol, hol volt Fotóművészet nevű lapunk éltetője Tímár Péter?
Osztálytalálkozón. Az ugyanis sokkal régebben le volt szervezve.
Na?

GÖELEVENnek ez a pillanata annyira tetszik, hogy mégegyszer ide zoomoljuk:

Horányi Attila esztéta a moderátor első kérdését várja

2014. június 17., kedd

gongatózene

video


Kiküldött munkatársunk időközben visszatért, és azzal a virtuális hírrel lepett meg bennünket, hogy a zenélés helyszínén audio-fekvőnyolcasok röpködnek. Mi csak a karéjba gyűlt hallgatóságra, a pénzdobálókra, a biciklisekre, a két galambra meg a kesztyűs kézzel való bánásra lettünk figyelmesek. Aki audio-fekvőnyolcasokat lát, kérjük, igazolja munkatársunkat.  P.O. 

2014. június 15., vasárnap

Dedikál a vámpír



Nézgelődik, lapozgat mindenki, könyvet alig vesz valaki – panaszkodnak a Vörösmarty téren a kiadók, a 2014-es Ünnepi Könyvhét sátrai előtt.
Aztán szombat délután megpillant az ember egy végeláthatatlanul kígyózó sort, ami a Móra Kiadó standjához vezet. Meghívták a nagysikerű vámpír-könyvek, a Démonvilág sorozat szerzőjét Darren Shant, akinek 2005-ben indított, tíz könyvre tervezett szériáját a világ 30 országában adták ki, és csupán az első évben 9 millió kötete kelt el.



Darren Shan Írországban született, és már 5-6 éves korában is imádott rettegni, és rajongott a vámpírokért. Karrierje nem indult valami könnyen: először felnőtt-könyvekkel próbálkozott (Ayuamarca) nem igazán sikeresen. E kudarc nyomán fordult a teenagerek felé. Démonvilág sorozatát 30 kiadó utasította vissza. Aztán mégis ráharapott egy, és beindult a sikergépezet. Könyveinek borítóit az Iron Maiden lemezek borítói által világhíresült angol grafikus, Melvyn Grant tervezi.



Darren Shan dedikálása egyedülálló elemet tartalmaz. Az irók mindig mosolyognak a képeken, ő viszont, miután förtelmes betűivel telefirkálta rajongója könyvét, megragadja annak torkát, és vérszomjas képet vág – a fényképezőgép felé. A végeláthatatlan sorban általában kettesével araszolnak Darren Shan pókokkal és halálfejjel megpakolt dedikáló asztala felé, a rajongók ugyanis tudják már, mibe torkollik a dedikálás, és gondoskodnak valakiről, aki fotót készít nekik a kedves torokszorító pillanatról.



 

Darren Sham kinézetre minden csak nem vámpír. Kedves malac képével fáradhatatlanul firkál a címoldalakra, és az ember méretű poszterekre. Darren Shant mindenki szereti. Rémséges történetei állítólag igen sokszínűek, nem ritkán érzelmes könnyeket hullajtanak a teenagerek.

 Szívmelengető sorok a címlapon
Máté! Remélem, sosem leszel egy lincs mob kiszemeltje!!!

Könyvtornyokkal érkeznek a hódolók
















Fél óráig is eltart a várakozás, ám a sor nem rövidül.

Egy hódolói láb meg Darren Shan cipője, talpán a halált hozó pók hálójával. (Egyesek szerint LORD LOSS drakuláris ujjlenyomatával :-)

2014. június 12., csütörtök

Oldaliságrul



Aki nem tud absztrahálni, nincs annak szóra érdemes bal és jobb oldala. Csak a Teremtőnek és az embernek van ilyen (az okfejtés egyszerűsítésének kedvéért más, lehetséges értelmes lényeket most elhanyagolunk.) Volna persze az állatoknak is, ám fogalmilag nem tartják számon, így nem képesek kommunikálni róla.
Az oldal mint geometriai vagy identitási viszonylat - absztraktum. Függőleges tengely-szimmetrikus testfelépítésünk igencsak növeli jelentőségét. Középtengely, pontosabban az énközép tudata nélkül persze a szimmetria dacára sem létezne jobb és bal oldal. A jobb illetve bal viszonylatot a környezetéhez közelítő elme hordozza magával, mint egy viszonyítás rendeltetésű szárnyasoltárt, s képes minden dologra jobb illetve baloldaliságát rávetíteni. Az önmagához vagy az önmagán keresztül már viszonylatba helyezett másik dologhoz viszonyítottan gondolhatja valaki, hogy valamely absztrahálásra képtelen dolognak melyik a jobb vagy bal oldala.
Kellemetlen viselkedése okán egyetlen dolog kivétel.
Amikor az elme a tükrön át fogadja be az érzékei által közvetített képi információt, úgymond, megfordul a tárgyak közvetlen látás alapján tudott jobb és bal oldala. Úgymond, felcserélődni látszanak az oldalak, a hajtincs, ami jobbra lógott, a tükörben – az ottani fej identitás-középpontjához viszonyítva - balra lóg. Ilyenkor a maga "szárnyasoltára" a szemlélőt ugyancsak zavarja.
Magyarázatul szolgál a figyelmes gondolkodónak, hogy a fej maga nem fordul meg, csak a fent már említett, az oldalviszonyokat egységbe foglaló, oda vetített szárnyasoltári absztrahálás osztja ki a szemlélő identitásközpontjához következetesen - a helyzetre tekintettel azonban tévesen - az oldalinformációt.
Tehetünk egy próbát gondolatban (valóságosan igencsak veszélyes lenne :-)
Gondolatban hántsuk le arcunkról azt a megközelítőleg hártya vékony felszíni réteget, amiről visszaverődve a fényinformációk az arc képét produkálják. A szemléletesség érdekében toljuk kicsit előre, mintha közte és fejünk között kis rést kívánnánk hagyni. Ezt a kép forrását képező, legautentikusabb, de csupán absztraháltan megragadható arcot maga az arc gazdája soha nem pillanthatja meg énje geometriailag autentikus nézete felől, két okból.
Mindenek előtt túlságosan elöl van a szemünk képi bemenete, ez a bemenet maga is az arcrétegünk része. Másrészt, ha szemünk képi bemenetét hátra vihetnénk, akkor is eltakarnák a fent tételezett látnivalót a fej csont és más lágy építőanyagai. Márpedig magunk felől tekintve, bizony, ez a mi autentikus arcrendünk, ami oldalviszonyait tekintve tökéletesen megfelel annak, amit a tükörben látunk.
Vessünk véget a gondolatbeli képes képtelenségnek. Arcunkról csak mások önazonossági referenciáinak közvetítése szerint szerezhetünk képet.
A tükörnek pedig nem feltételezünk önazonosságot, tehát amit bárki más emberfiával megteszünk, hogy a tőle kapott oldal referenciákat felcserélve értelmezzük, elfelejtjük vagy nehezünkre esik megtenni a tükör esetében.
Ám ha kicsit tágítjuk viszonyításunkat, könnyen észrevehetjük, hogy az arcunkból oldalra, a felkelő nap felé lógó tincsünk a tükörben is a felkelő nap felé lóg. A nap felé, ami esetleg történetesen nem is látszik a tükörben, de ha beleférne is a tükörképbe, akkor sem kerülne a másik oldalra.
Ilyen egyszerű ez.
Már annak, aki képes absztrahálni.
Ami a parlamentarizmust illeti, az ember számára olyannyira fontos az oldal, hogy hajlamos megfeledkezni arról, eredendően milyen társadalmi üdvöket is kellene hajkurásznia.
Ami az értékszemléletet illeti, az ember számára az oldal közömbös.
A hatékony lövöldözést illetően viszont nem árt tudni, hogy kinek melyik a bal oldala.

szárnyas, oltári telefonfülke, pusztán csak a képzeletünk tornáztatása céljából

2014. június 11., szerda

Tájékoztatás és tájékozódás



Hallgattuk kicsit a reklámadó törvénykezést megelőző parlamenti mini-vitát.
Semmi kétség, zavaros motívumú/hátterű törvény lesz ez, ha most megszavazták (délben volt várható, s már mindjárt két óra lesz.)
Leginkább azon honatyák véleménye tűnt figyelemre méltónak, akik úgy vannak mellette, hogy a kapkodó törvényjavaslati felvezetés okán ellen vannak.
A pro és kontra elhangzó szavak özönében megütötte fülünket ismét egy fogalom pár, amit fentebb a címbe foglaltunk.
Tájékozódási szándék mindig is volt, a történelmi mélységek felé haladva mind kevesebb hatékonysággal. A fele volt csak tájékozódás, a másik fele kíváncsiság, de az elme inputja még a legegyügyűbbeknél is nyitva volt mindig is.
A történelmi messzeségekben a tájékoztatás önkényes volt. A társadalom dolgaiban, az illetékesek részéről különösen. Nem volt értéke az állampolgári beleszólásnak.
Sok demokratikus fordulat után aztán itt vagyunk most, az ú.n. információs társadalomban, aminek névi jelzője azért lett oly hangsúlyos, mert az információ rendkívül széles felületen és nagy sebességgel terjed, megnövelve az információk birtokában tett reakció hatékonyságát.
A nyilvánosság leghatékonyabb intézménye, az információkhoz való hozzáférés legkönnyebben bejárható felülete az internet lett.
Ha figyelembe vesszük, hogy ide vágón mi a különbség mondjuk a televízió és az internet között, vagyis hogy míg a televízió az irányított és legfőképp a gazdasági érdekek mentén szelektált tájékoztatást helyezi szembe a tájékozódás univerzális kívánalmával, addig az internet az ő hovatovább határtalan felületén úgyszólván teljesen szabad utat enged a tájékozódásnak, vagyis magam dönthetem el, hogy engem az internet miről tájékoztasson, akkor nagyon is pozitív a jobbikos felvetés, hogy a reklámadó bevételét az alapvető internetes szolgáltatás ingyenessé tételére kellene fordítani.
Másodszor ugyancsak az ellenzéki LMP, Schiffer András érvelése mellett kell letennünk a voksot, ami a médiaadóról törvénykezők figyelmét tartalmi célok felé, a kártékony médiatermékek ellen fordítaná. Ennek hatékonysága érdekében azonban sokkal több és másmilyen okos embereknek kellene összedugniuk a fejüket, mert a várható gazdasági és pszichés visszahatások átlátásához kevés a politikai szerepvállaláshoz még elegendő tudás.
Ha ünneprontók kívánunk lenni, megemlíthetjük persze, hogy a világháló, mint bármely szeglete az emberi világnak, ahol mindenki ott lehet, épp úgy magába foglalja a jót, mint a rosszat, a szociálisan pozitívot és az önöst, az okosságot és az ostobaságot, az egészségeset és az aberráltat, az álszentséget meg a devianciát, és most már a média által való önrontás vágyát is.
Vagyis: a tájékozódás szabadsága jó dolog, de magunk elől nem menekülhetünk.

2014. június 10., kedd

VÉRPAD



avagy a vérvételesek szenvedései

Ha szívócsövet döfnek ütőerébe, ki szereti azt? Ráadásul éhgyomorra kell menni. Nagy a tumultus, várni, várni, várni kell, ülni a milliók szenvedéseinek nyomát hordozó, szenvedőktől sokat szenvedett padokon. Itt minden a pánikolásra emlékeztet. Csoda-e, ha a vérvételesnek összegubancolódnak az idegei?
Sokakat kísért az ájulás, fehéren támolyognak elő a bejáraton.
Fotónk a Péterfy Sándor utcai rendelő vérpadjának kis darabját ábrázolja. Látni, hány ember marta rettegését az erős faburkolatba. Egyikük, lám, annyira nem volt ép eszénél, hogy még a Ceres kisbolygó nevét sem volt képes helyesen odavésni.


2014. június 9., hétfő

emberlábrázolás

Itt a nyár, s mi araszolunk tovább a tilalmakkal sújtott emberábrázolás egérútjai mentén.

Nyár a Fiumei úton

Fiumei út 0

Álomvonat avagy magunkkal sem tehetünk kivételt

Fesztivál a Király utcában

2014. június 6., péntek

Reklámadó és sajtószabadság



A sajtó a nyilvánosság intézményrendszerének egyik fontos intézménye – volt eredendően és lenne továbbra is eszmei funkciója szerint.
A sajtószabadság az információkhoz való hozzáférés és a véleménynyilvánítás szabadságát jelentené eredetileg.
A sajtótermékek, s a hozzájuk és beléjük növő elektronikus médiák - rádió, tévé, internet s mind, ami még csak eztán jön – az idők során egyre kiterjedtebb formában magukra vették a szórakoztatásnak meg a különféle - pl. gazdasági - érdekek közvetítésének funkcióját.
Az tehát ma, 2014-ben, hogy a reklámok megadóztatása támadás a sajtószabadság ellen, többé-kevésbé csúsztatás, azt is mondhatnám, nem igaz.
Kétségtelen, hogy a modern média eszközök működtetése igen költséges dolog, de ha az adóra válaszként nem a híreket és tájékoztatást valamint a politikai, kulturális, tudományos és egyéb tájékozódást segítő műsorokat kurtítják meg, hanem a maszlagsorozatokat például, akkor talán csak a szórakozás szabadsága sérül. A szórakozás is nagy dolog, persze, de mégsem olyan fontos funkcionális tényezője a boldogulásnak, mint a nyilvánossághoz való jogunk.
A kormány államháztartási bevételt kíván produkálni, ezért vet ki adókat. Helyzetünkben elképzelhető, hogy államháztartásunk valóban rászorul valami ilyesmire.
Ha nem magukra költik, akik eme adóformákat kiagyalják, talán mondhatom, hogy értem/értünk próbálkoznak.
A hatalmi szférában mindenki ígérgetéssel kezdi, én pedig kezdetben mindig a bizalommal.
Ám ha nem bízhatunk meg az ígérgetőkben, akkor persze le vele, mindennel, amit kiagyalnak.
Úgy hogy, miközben tesznek-vesznek, ötletekkel dobálóznak a fejünk felett, figyelek ám eszméim nevében. És ugyanígy figyelem azt is, hogy a nagyszájú médiahatalmak miként blöffölnek és butítanak összevissza.
Mint halljuk, megeshet, hogy érdekes mód, hirtelen kirúgatnak a főnökével valakit a blogjából, ha kritikusan lázong, de velem ez nem eshet meg, mert annyira hülye főnöke azért nem vagyok sajátmagamnak, hogy miközben felfelé nyalok, lefelé tapossam magamat :-))))

2014. június 2., hétfő

Halhatatlanságot!



Annyi elég, hogy ígérnek.
Ám nem mindegy, hogy ígérnek.

A halhatatlanság ígérete maga. Csupán az ígéret az, ami fontos.
Halhatatlanságom garanciájaként nekem elegendő egy szilárd, halálomig rendületlenül kitartó téves meggyőződés, fixa idea is, ami hárítatlanul vetül ki, és garanciának tetsző forrásra tűnik támaszkodni. A halálommal való el nem múlásommal kecsegtető transzcendentális, ám szigorúan egyéninek tűnő kapcsolat, kegyelmi állapot sejtelme. Valami ilyesmi.
Az ugyanis, hogy a többi élő tekintsen engem halhatatlannak, rengeteg erőlködéssel jár. Bennük az ilyen irányú puszta gyanú is konkurencia görcsöt vált ki, miközben számomra pusztán hiúsági kérdés. Márpedig az ilyesminek, mint a hiúság, a halállal megszűnik a jelentősége. Nincs visszahatása. Ha lenne is, részemről akkor már nincs vissza hova.
Ha a sok kedvező körülmény fennáll, miket pedzettem odafent, akkor még azt is vizionálhatom, tények látszatának meggyőző körítésével akár, hogy majd én is feltámadok. Nem is akárhogyan. Talán úgy, hogy kiváltságosként támadok fel, csak én egyedül. Minek köszönhetően, ez már mellékes, mert majd úgyse támadok fel, de arról akkor már nem tudhatok.
Ha mégis konkrét ok kellene, akkor Ellenjézusként esetleg, hogy lám, az Úr bármit megtehet, még egy ilyen sima halhatatlant is feltámaszthat, ha neki úgy tetszik, na persze nyilván okulásul valahogyan a többieknek.
Kézenfekvő, hiszen az efféle privát feltámadás annak inverz értelme felől is megragadható, hogy a többiek, akik egész életemben a sarkamban lihegtek, hogy nálam akár csak egy mákszemnyivel is jobbnak, előbbre valónak tűnjenek, dehogy is támadnak fel, csak nem képzelik!?
Na szóval, ilyesmit szeretnék.
Ha ez irányban volna szíves valaki vagy valami jól átverni engem…!

Végrendelkezés

2014. június 1., vasárnap

Látvány- és kérdésterv



Szárnyasoltár szerkezetű, vetített képmezőben gondolkodom. A középkorra kacsintó statikus funkcióban a mi Hemzőnktől Eifertig sokan megvágyták ezt a szerkezetes formát.
A mi képmezőnk 1:2 oldalarányú (vagyis a szárnyak a központi képmezővel összefolynak.)
Két szélen egy-egy decens, ősöreg, zsalugáter mögé zárkózott ablak Keresztes Lajos archivumából.
Középen sötét mező, talán csak az ablak, mint fogalom sémája, amiben csukott szem jelenik meg.
Mintegy válaszként e felbukkanásra, a két szélső, hallgatag ablak körül az architekturális széptevés történelmi mintái derengenek fel: az ablakkeret elkezd fejlődni.
A fejlődés – Füles mester által harsány mód kritizáltan - leírja a történeti stílusokat, jobb és bal oldalon kicsit másképp, valamiféle kettősség mentén. (Na igen: „valamiféle” kettősség – ez itt a blöff helye.)
A díszesedő, gazdagodó keretformák egy idő után középre vonulnak, és a zenében hallható kemény változással együtt eklektikusan összeolvadnak (eklektikusan, mert ugye, mi más emelkedett módra hivatkozhatunk?)
A középső, négyzetnyi mezőben, a felnyíló szem körül elkezdődik a modern korszak.
Az ablakforma mindenféle funkcionális és formális átalakuláson megy át, fémablakok, ipari ablakok, sőt, ismeretlen rendeltetésű nyílások alakulnak ki, váltogatják egymást D-Vektor által patentírozott neoklasszikus átúszásban.
A nyílás átalakul az élet kommunikációs és fogyasztói forrásává:
A ”felnyílt szem” különféle evilági ”modern” szimbólumokat köp ki magából, szériában.
Több vonatkozás - például a szexuális (naná!) - jut érvényre. Akt, ami lábai és egyéb kellemei között a modern formalátás különféle rekvizitjeit szorongatja, mindegy, mi mindent (de azért mégis micsodákat? – engedjük át majd még jó időben a válaszolást egy nagyobb tárgyi tudású vagy nagyobb kelléktárral bíró valakinek! - mi a Módost ismerjük)
Később megjelenik annak a kezdetkor két szélen látott, fakturálisan gazdag zsalugáter által lezárt, hallgatag ablaknak műanyagból fröccsintett, kicsinyített mása.
Elkezdődik a modern lét középső szülőnyílásán/ablakán át a nosztalgia-idolok sorozatgyártása: például a két színes, bedeszkázott ablak modern státusz-szimbólumok s divatelemek által keretbe foglalva. Képes levelezőlapok százain röpköd szét, beborítva most már a hallgatag ablakokat is ott, két szélen.
Ez a csúcspont. És ekkor visszaúszik a megkergült zenébe a tenger hullámzásának hangja és a szél zúgása, és a két ősöreg ablak hamarosan feltárul.
Mi van mögötte? Mi hallgatott ott évszázadokon, évezredeken át?
Na, mi?! A kérdés elvileg bármilyen irányban nyitott, de a válasznak dramaturgiai szerepe van: itt rejlik egy lehetséges nagy-nagy Gondolat a világról, az Örökről mint olyanról, az ember atavisztikus valóságlátásáról, na meg a tudás és a képzelet korlátairól.
Kérdésfelvetés a maga teljes ablakságában.
Ha az ember csak annyit láthatna ma is, amennyit eredendően láthatott, az valahogy szép, bölcs dolognak tűnik itt és most, visszamenőleg, elb*..ott világunkból tekintve, ám akkor semmi nem fejlődött volna. Javunkra szolgál-e azonban a fejlődést hajtó kíváncsiság és képzelődés, szabad-e hozzátenni a természetes evolúcióhoz, jogos-e, hasznos-e hogy az ember hajszolja létfeltételeinek fejlődését? Fenntarthatón értelmes-e, hogy az ember enged kíváncsiságának? Fenntarthatón prgresszív dolog-e az emberi kíváncsiság?
Monumentális tervünk végkifejletéből egyelőre még csak ennyi látványlik:
jobbról és balról tenger hullámok áramlanak tenger hullámokkal szemben: a hullámzás hangjaival együtt, persze.
A két ablakból kifelé ömölve valamiféle víztükörszerű csillogás lepi el a teljes képfelületet, szirének és delfinek úszkálnak benne.
Bal szélen fuldoklom én, egész piciben, jobb szélen a nürnbergi Keresztes Lajos egy kétezer éves barackmagot farigcsál.

tök más! ez itt csak placeholder :-)