Halhatatlanságot!

Annyi elég, hogy ígérnek.

Ám nem mindegy, hogy ígérnek.

A halhatatlanság ígérete maga. Csupán az ígéret az, ami fontos.

Halhatatlanságom garanciájaként nekem elegendő egy szilárd, halálomig rendületlenül kitartó téves meggyőződés, fixa idea is, ami hárítatlanul vetül ki, és garanciának tetsző forrásra tűnik támaszkodni. A halálommal való el nem múlásommal kecsegtető transzcendentális, ám szigorúan egyéninek tűnő kapcsolat, kegyelmi állapot sejtelme. Valami ilyesmi.

Az ugyanis, hogy a többi élő tekintsen engem halhatatlannak, rengeteg erőlködéssel jár. Bennük az ilyen irányú puszta gyanú is konkurencia görcsöt vált ki, miközben számomra pusztán hiúsági kérdés. Márpedig az ilyesminek, mint a hiúság, a halállal megszűnik a jelentősége. Nincs visszahatása. Ha lenne is, részemről akkor már nincs vissza hova.

Ha a sok kedvező körülmény fennáll, miket pedzettem odafent, akkor még azt is vizionálhatom, tények látszatának meggyőző körítésével akár, hogy majd én is feltámadok. Nem is akárhogyan. Talán úgy, hogy kiváltságosként támadok fel, csak én egyedül. Minek köszönhetően, ez már mellékes, mert majd úgyse támadok fel, de arról akkor már nem tudhatok.

Ha mégis konkrét ok kellene, akkor Ellenjézusként esetleg, hogy lám, az Úr bármit megtehet, még egy ilyen sima halhatatlant is feltámaszthat, ha neki úgy tetszik, na persze nyilván okulásul valahogyan a többieknek.

Kézenfekvő, hiszen az efféle privát feltámadás annak inverz értelme felől is megragadható, hogy a többiek, akik egész életemben a sarkamban lihegtek, hogy nálam akár csak egy mákszemnyivel is jobbnak, előbbre valónak tűnjenek, dehogy is támadnak fel, csak nem képzelik!?

Na szóval, ilyesmit szeretnék.

Ha ez irányban volna szíves valaki vagy valami jól átverni engem…!

Végrendelkezés