Itt vagyok a Szatyor Bárban, a karzaton. Olyan sötét van, hogy GÖELEVEN 3200 ISO-nál is legszívesebben hazament volna. Nézem, ahogy költő költővel elegyedik a magafajtaság nagy sűrűségű közegében. Kíváncsian szorong a pár vénnel megspékelt ifjúság. Tűt nem is próbálnék leejteni.
A téma: Politikai költészet. Várakozón toporgunk a budoár-sötétben. Kis olvasólámpa világít meg ott, elöl pár fontos fejet.
Így csapnak aztán a lovak közé. A Szépirodalmi Figyelő vállalta a moderátor szerepét.
Költő azonban költővel nem képes beszélni, ez hamar kiderül. Illetve beszélni még csak-csak, de gondolatot cserélni, aligha.
L. Simon, a költőből lett politikus lovagiasan bejelenti a kerekasztal fölött, hogy csöppet sem világos, mi a politika fogalom tartalma.
Lassan kiviláglik, ahogyan - költőien szólva - a rekedt kakas egyre kukorellik meg ahogy el-elszállinger a figyelem, hogy a költőnek csak a motyogáshoz van szótára.
Érdekelnek-e vajon itt bárkit annak a köztes térnek a mérvadó dimenziói, ami a politikai költészet, a politizáló versek vagy a költészet kultúrpolitikai szemlélete kifejezések között kirajzolódik.
A merészebbje először is elhatárolódik: a politikai vers kifejezés fosztóképző jellegű (értsd: a politikai attitűd esztétikán kívülivé silányítja a verset), a másik meg egyenesen aszongya: a politikai jelző nem esztétikai, hanem szociológiai, kvázi nem is téma a téma. Biztonság kedvéért el is temetik: a politikai költészet 20. századi jelenség, a rendszerváltozáskor úgy tűnt, a politikai költészetnek leáldozott.
Most meg mégis konjunktúra van e témakörben: levél- és pengeváltások.
Értelmezések értelmezései.
Minek útján, mint itt is, a vitatkozók (Endre például rendre) ügyesen elbeszélnek egymás mellett.
Közben bátor, alulról jött kezdeményezésként hozzák egyesek barátnőjüknek a sört, mert pincér ide már fel nem merészkedik; ifjú titánok botorkálnak fel a meredek lépcsőn, minek két oldalára rogyva állóképességüket vesztett agg költők fülelnek.
Agg költő lépcsőre rogyva fülel
Magam - bizsergő talpon toporogván - aggódva észlelem, hogy elsikkad a jelentősége a nyelv egyik fontos bázisának, a fogalomkészletnek, s vele együtt a fogalomrendszernek. Sokáig azt hittem, ez olyan hiba, amit, ha más nem teszi, nekem kell kijavítanom, s amiért majd hálálkodnak, ha kijavítom nekik, ha körbejárom mások helyett, miként definiálandó egy szó, már amennyiben logikus gondolkodásra, a köz üdvére szeretnénk használni.
Nem, nem, tévedés! Micsoda tévedés! Az embernek a szó nem egy konszenzus útján feltöltött tartalmú fogalom, nem a fogalmi világ raszterképének konzekvens képeleme, aminek segítségével becsatlakozhat mások gondolatmenetébe, hanem bunkósbot. Legtöbbünk nem érvel, hanem sújt vele, a szóval. Lerázza ellenfelét. Lágyabban példálózva: egy-egy jól irányzott, privát értelmezéssel hígított szófossal keni be mindazt, amit a másik mond. Amaz meg viszont.
Politika? Közös dolgaink - mondja Schein Gábor, mintha mit sem tudna ideológiáról, ami a hatalom legfőbb bunkós jogara, amivel a társadalmi mást akarásnak és másképp gondolásnak az Aczél félék ősidők óta odasújtanak.
Mintha ezek a kerek-vitatkozók mit sem tudnának államhatalmi szintű társadalmi berendezkedésről, aminek új és új kudarca százféle kísérletezésre és vádaskodásra csábít, s mely jóval több, mint "közös dolgaink". Mintha nem vennék észre, hogy az individuális egyén a közösséggel és az államhatalmi berendezkedéssel háromszöget alkot. A költészeti üzenet, a politikai irányultságú meg a politikával elégedetlen, a hatalmi despotizmussal konfrontálódni hivatott költő mondandója gyakorlatilag a közösségi tudat, a hatalmi politika és az individuális pozíció háromszögében nyeri el üzenet értékét. A hatalom - koronként más-más mértékben és módon - uralni kívánja a másik kettőt, a kollektívat meg az individuálisat is. Az u.n. politizáló költő pedig nem csak gondol és írogat, hanem ellentámad, beavatkozik verseivel. Következésképp a költő, mint túlképzett individuum vagy a nép hepciáskodó fia, kihúzza a hatalomnál a gyufát. Egyébként is, aki még nem esett át a képviselői vakuláson, vagy átesett, de dereng még valami az ő értelmiségi emlékezetében, ha ugyan az volna neki, az tudja, hogy az individuális érdek felől tekintve nincs jó és rossz politikai hatalom, mert a hatalom a közös létnek minimum valami kellemetlen, szükséges de mégis emberidegen, szellemidegen összetevője. A törvénykezés asztala az államérdekeknek erőszakos feláldozó oltára, ahol, amikor annak jött el az ideje, az egyént, naná, hogy a költőt is, kivéreztetik.
Anyám teste az ország teste is, mondja Schein Gábor.
A nem politikai verseket fabrikáló költő is politizál, persze, csak hogy ő a politizálók két nagy, szignifikáns csoportja közül, a másikhoz tartozik, és nem a szerepvállalókéhoz. Gondol, de nem akar irányítani és uralni. Ha akar, akkor már túllépett a nyelvi formateremtés természetes érvrendszerén.
A költőből lett politikus a legrosszabb: már és még nincs hitele, miközben hipotézisei mentén átrendezi a kulturális életet.
Birokra kelni az acsarkodni kész, LMP parlamenti képviselővé lett Kukorellivel, látom L.Simon szemöldökének gyűrődésiből, ez egy újabb dichotomikus eszmélés hajnala.
Nem pártpreferenciák mentén, hanem az ügyek mentén kell haladni!
Ügyek! A nagy jolly joker!
Közben túltéve L. Simonon, aki bevallotta, hogy nem tiszta, mit kell politika alatt érteni, Szálinger Balázs kijelenti, többször is: nem tudja, miről van itt szó (kvázi: hol vagyok, ki vagyok, hányat írunk? :-))
Szóba jön - most már csak per Bandi, Gabi meg Laci által újra és újra a gondolkodás nyomorúságos kuruc-labanc dichotómiája meg a bináris pozíció, és hogy vagy vers van vagy nem.
Minden vitánk hitvita, mondja L. Simon merészen és nagyon okosan.
(Szálinger közben maga elé: "Nem értem az egészet...")
Végül is két fontos fogalomról nem tudnak eleget ezek a kerekasztalosok: politika és költészet. Mert például, ugye, mi köze van ma a versnek a költészethez?
Miközben ezek ott értelmiségi diskurzusok gócaiban keresik helyüket, elkalandozom. Most jut eszembe, ahogy itt a karzaton szorongok, hogy a költő szeret igazat mondani nagy I-vel, bölcselet formába csomagolni. De hát igazat mondani... Mi az, hogy Igaz? Hol terem, s miből, miként áll elő? Megelőz bennünket vagy csak általunk konstituált dolog? Tisztáztuk ezt már valamikor?
Miközben Igazság nincs és van mégis, létezik nagyon is a költői igazságkeresés. Formával támogatott konszenzus-ajánlat az ember valósághoz való viszonyának megítélésében - gondolom én itt, a hanyatló polgári lépcső tetején, ahová odaszorultam, (lám, közben már a későn érkezett, sokáig alattam kucorgó Turczi István is széket szerzett magának!) csak az a baj, hogy ezek a kerekasztalosok folyton megzavarnak a gondolkodásban. Most például aszongya egyikük, hogy különböző kánonok működnek a területen, meg hogy nem pártpreferenciák, hanem ügyek mentén kell haladni, miközben meg a politika fogalmazza meg a közösségi identitás tartalmait. Ettől, bizony szétkattan az ember figyelme.
A kritikusok kerekasztalát én már meg sem várom. Azok tudnak csak kacifántos dolgokat mondani!
Én és a háttérbe szorult későn érkezettek
* Nem, nem helyesírási hiba! Költők volnánk, vagy mi a fene?
