Oldaliságrul

Aki nem tud absztrahálni, nincs annak szóra érdemes bal és jobb oldala. Csak a Teremtőnek és az embernek van ilyen (az okfejtés egyszerűsítésének kedvéért más, lehetséges értelmes lényeket most elhanyagolunk.) Volna persze az állatoknak is, ám fogalmilag nem tartják számon, így nem képesek kommunikálni róla.

Az oldal mint geometriai vagy identitási viszonylat - absztraktum. Függőleges tengely-szimmetrikus testfelépítésünk igencsak növeli jelentőségét. Középtengely, pontosabban az énközép tudata nélkül persze a szimmetria dacára sem létezne jobb és bal oldal. A jobb illetve bal viszonylatot a környezetéhez közelítő elme hordozza magával, mint egy viszonyítás rendeltetésű szárnyasoltárt, s képes minden dologra jobb illetve baloldaliságát rávetíteni. Az önmagához vagy az önmagán keresztül már viszonylatba helyezett másik dologhoz viszonyítottan gondolhatja valaki, hogy valamely absztrahálásra képtelen dolognak melyik a jobb vagy bal oldala.

Kellemetlen viselkedése okán egyetlen dolog kivétel.

Amikor az elme a tükrön át fogadja be az érzékei által közvetített képi információt, úgymond, megfordul a tárgyak közvetlen látás alapján tudott jobb és bal oldala. Úgymond, felcserélődni látszanak az oldalak, a hajtincs, ami jobbra lógott, a tükörben – az ottani fej identitás-középpontjához viszonyítva - balra lóg. Ilyenkor a maga "szárnyasoltára" a szemlélőt ugyancsak zavarja.

Magyarázatul szolgál a figyelmes gondolkodónak, hogy a fej maga nem fordul meg, csak a fent már említett, az oldalviszonyokat egységbe foglaló, oda vetített szárnyasoltári absztrahálás osztja ki a szemlélő identitásközpontjához következetesen - a helyzetre tekintettel azonban tévesen - az oldalinformációt.

Tehetünk egy próbát gondolatban (valóságosan igencsak veszélyes lenne :-)

Gondolatban hántsuk le arcunkról azt a megközelítőleg hártya vékony felszíni réteget, amiről visszaverődve a fényinformációk az arc képét produkálják. A szemléletesség érdekében toljuk kicsit előre, mintha közte és fejünk között kis rést kívánnánk hagyni. Ezt a kép forrását képező, legautentikusabb, de csupán absztraháltan megragadható arcot maga az arc gazdája soha nem pillanthatja meg énje geometriailag autentikus nézete felől, két okból.

Mindenek előtt túlságosan elöl van a szemünk képi bemenete, ez a bemenet maga is az arcrétegünk része. Másrészt, ha szemünk képi bemenetét hátra vihetnénk, akkor is eltakarnák a fent tételezett látnivalót a fej csont és más lágy építőanyagai. Márpedig magunk felől tekintve, bizony, ez a mi autentikus arcrendünk, ami oldalviszonyait tekintve tökéletesen megfelel annak, amit a tükörben látunk.

Vessünk véget a gondolatbeli képes képtelenségnek. Arcunkról csak mások önazonossági referenciáinak közvetítése szerint szerezhetünk képet.

A tükörnek pedig nem feltételezünk önazonosságot, tehát amit bárki más emberfiával megteszünk, hogy a tőle kapott oldal referenciákat felcserélve értelmezzük, elfelejtjük vagy nehezünkre esik megtenni a tükör esetében.

Ám ha kicsit tágítjuk viszonyításunkat, könnyen észrevehetjük, hogy az arcunkból oldalra, a felkelő nap felé lógó tincsünk a tükörben is a felkelő nap felé lóg. A nap felé, ami esetleg történetesen nem is látszik a tükörben, de ha beleférne is a tükörképbe, akkor sem kerülne a másik oldalra.

Ilyen egyszerű ez.

Már annak, aki képes absztrahálni.

Ami a parlamentarizmust illeti, az ember számára olyannyira fontos az oldal, hogy hajlamos megfeledkezni arról, eredendően milyen társadalmi üdvöket is kellene hajkurásznia.

Ami az értékszemléletet illeti, az ember számára az oldal közömbös.

A hatékony lövöldözést illetően viszont nem árt tudni, hogy kinek melyik a bal oldala.

szárnyas, oltári telefonfülke, pusztán csak a képzeletünk tornáztatása céljából