A Teremtő nevei

Legembernekvalóbb több a kettő, legkevesebb sok a három, legtökéletesebb egész az egy.

Ártalmatlan emberi közelítgetés ez, hogy lehetséges igazságokat kínáljunk.

Eretnekként rossz lett volna korábban születnünk, de hál'stennek most élünk.

Abban már egyetértés volna, hogy világunkat egyetlen teremtő művének tekintsük (bár az elmehurkoló szolipszisták szerint esetleg egyetlen egyének sem :-) Az ugyancsak ártalmatlan kérdés, hogy tőlünk, emberektől függetlenül (naná!) nem többen dolgoztak-e a teremtés projekten, ugyancsak kezdettől okolt volna, hiszen megtapasztalhattuk már: nem ördögtől való az alkotó együttműködés, de efféle kérdés - talán az egy tökélye iránti hódolat okán - még nem jött szóba.

Hogy helyesen gondoljuk-e, amit a teremtői felállásról gondolunk, mellékes volna, ha az ember az emberiség magasságában a maga helyzetéről egyetértésre jutna. Ez azonban, most, hogy a hajdan oly hatalmas Föld zsugorodik  - már a hatóerő és a kommunikáció lehetőségeinek viszonylatában (valaki még majd zsebre találja tenni), ez az egyetértés egyre kilátástalanabbnak látszik.

Kezdettől súrlódnak a teremtő megszemélyesítését téltelező, de a tiszteletteli képzelődés más-más útjait járó civilizációk, hogy a teremtő melyikük őseivel beszélt először és egyben utoljára. Az ellentmondásos helyzetben magasabb nézőpontra még nem jutott hívők, lévén, hogy a teremtő egy ideje már sem ilyen, sem amolyan néven nem szólal, történeti háttereik alapján, kölcsönösen hitetlenezik, barbározzák, gyaúrosítják, eretnekesítik egymást.

A tudományos vizsgálódás számára megközelíthetetlen a kérdés, hogy a teremtő ma vajon - az elvileg valóban lehetséges hajdani kapcsolatfelvételeinek következményei nyomán - legszívesebben kire emlékezik. Nem csak úgy, emberi elmékben felderengőn, hanem a következményeket is jóváhagyóan, és egyáltalán, mi rejlik ama furcsaság mögött, hogy a teremtő hajdani dialógusai alkalmával kinek-kinek más néven mutatkozott be, vagy ha tetszik,  más-más megszólításokra bólintott jóváhagyólag.

Hogy ez hiba lett volna, már amennyiben így volt, azt aztán mindmáig senki ember fia nem merte még tételezni.

Falnak ütköztünk, a teremtő hallgatása falának, vagy ha tetszik, a gondolkodás korlátja, a transzcendencia falának. Így aztán előtérbe került a vakhit, ami, attól függően, hogy milyen a vérmérséklet, és a hívő milyen közelségbe kerül valamely más, övét taszító hitközeghez, na és mert más pályán mozog mint az értelem, tehetetlensége minden erejével képes az övétől eltérő bizonyíthatatlanságokat támadni.

Ha az értelem maga felé tudná fordítani a vakhit tekintetét, és abban egyetértés születne, hogy bár a teremtő egy, alanyi jogon mégis több mindenkivel beszélhetett/egyeztethetett égi-földi dolgokról, akkor pucéran szembe ötlene a mi igazi önvallató kérdésünk: nem azon marakodunk-e csupán, hogy ki volna, melyik civilizáció mindenkori hatalmi szerepvállalója volna a teremtő földi helytartója. Szóval, hogy itt a Földön éppen kié az ég által megszentelt hatalom. Kinek van égi mentelme hatalmát inkvizícióval és más halálos önkényeskedéssel védelmezni?

Már pedig úgy tűnik, erről van itt szó csakis. Tengernyi olajat öntöttünk már a tűzre, amikor sok-sok dogmatikus korlátot állítottunk a másban hívésnek. Önző veszteséget okoztak egymásnak - amekkorára csak növekvő erejükből tellett - a fejlődésükben eltérő civilizációk. Rájátszott a globális konfliktusokra az elmét mérgező vakhit, és a más hitvilág iránti intolerancia.

Milyen szerencse, hogy ama teremtett felsőbb rend földi perpatvarainkkal kikezdhetetlen! Némely fanatikusok már magukra rántották volna a világméretű bombamellényt, s az egész kozmosz emberesen fel lenne dúlva - csak hogy a teremtőnek mutathassák, mennyire szeretik, amit teremtett, hogy mennyire csodálják azt az egyetlen egészet, azt az önmagában - ember nélkül az embernek (!) - rettenetes módon nem valót.

Mi végre van az élet? Legmegnyugtatóbb, és talán legfelszabadítóbb lehetőség, ha önmagáért. A vakhit fojtó hurok az élet, mint létezési lelemény önmagáért valóan végtelen fonalán.

Így  aztán mi - néven nevezések és jogosítványok nélkül, leckekönyvünkkel nem aláírásért tülekedve, békésen félre vonulva az egyetlen teremtőben hiszünk.

D-Vektor és Pesövé Ofszi

Egy eretnek tűnődései

A híradás juttatta eszünkbe az alábbiakat. A híradás arról, hogy bizonyos menekült státuszban leledző muzulmán csoport - na persze, férfiak! - valamelyik német helység közterületén ordítva bömbölték befogadóik fülébe, hogy Allah akbar.

Ott és ama helyzetükben mi végre is?

A teremtő megelőzi a földi értelemmel bírókat, hiszen láthatóan és tudhatóan az univerzumunkat nem az ember teremtette.

A teremtő elnevezése egyszerre tolakodás és kisajátítás. Az elképesztő potenciálbeli különbségek okán mindkettőben hatalmas tiszteletlenség és tehetetlenség nyilvánul meg, ami egyrészt annak hitében fogan a földi elmében, hogy a kapcsolat iránti türelmetlensége nem leleplezhető, miközben haszonnal - akár csak lelki haszonnal - kecsegtet.

Másfelől közelítve a dolgot: a teremtő elnevezése annak feltételezésén alapul, hogy a teremtő és az ember között partneri dialógus áll fenn, és a teremtői közelítés okán helytartás/helytartó beavatottság és képviselet szükségeltetik. A helytartó pedig a maga adta elnevezéssel sajátítja ki a helytartás jogát.

Lévén, hogy a kapcsolat transzcendens, vagyis adott eszközeinkkel nem letapogatható, a teremtő felé forduló egyéni hit semmi másban nem lel bizonyosságot, mint a hasonlókkal való azonosulásban. A közösségi tendenciák felett pedig, a társadalmasodás törvényszerűségei szerint kialakul a hatalmi szféra (vezetőség), aminek dolga az informálódás eszközeinek hiánya okán fennálló dezintegrálódás meggátolása, az emberi tettek és gondolatok, különösen a hitbéli irányultság koordinálása és célszerű - a hatalmi szféra önös céljait is ide értve - mederbe terelése.

Az egyén a hit létrejövő, a teremtőt nevesítő intézményi alakzatainak valamelyikében - leginkább, amiként elméjét szocializálták - meglelni véli a fölötte álló transzcendens hatalommal való kapcsolat bizonyosságát, illetve habár annak csupán benyomását, ám ez kielégíti, lévén, hogy bizonyosságok szerzésére egyéb eszköze nincs. Az egyén a kollektívben felerősödő vakbuzgósággal veszi védelmébe a maga fölé fogadott, őt bizonyosság érzéssel tápláló helytartói hierarchiát.

Ha a teremtő iránti érdeklődés megállna a csillagos messzeségbe vágyódó és válaszra váró, szótlan kérdezésnél, nem volna szükség helytartásra, vallási intézményekre, teremtő/teremtés-teóriákra.

Elég lenne ennyire rádöbbenni, és akkor egy napon a tudás bekerítené a vak hitet, és a transzcendens hit valamennyi történeti ága-boga a közös tudás részévé lenne.

Csakhogy akkor mi lenne azokkal, akiket a tudás nem boldogít?

Interjú a Teremtővel

A szerencsés véletlennek köszönhetően exclusiv témával folytathatjuk eretnek sorozatunkat.

Kiküldött munkatársunk szenzációs felfedezéssel tért vissza ma éjfél után nem sokkal szerkesztőségünkbe:

VILÁGMINDENSÉGÜNK VALÓJÁBAN MOST IS EGY PONTBAN VAN!

Minden, ami az ősrobbanás fejleményének tűnik, az a sok kozmikus jelenség, amiből tudósaink ilyesmire következtetnek, csupán egyfajta sebtében összecsapott bábszínház, hogy kozmoszunk értelemmel bíró szereplőinek és a felsőbb illetékeseknek a figyelmét Teremtőnk elterelje arról, hogy projektjével, amire kölcsönt is felvett, valami baj van. A Teremtő ugyan valóban be akarta robbantani az abszolut fekete piacon beszerzett pontot, ami a vásárlás pillanatában elegendően forrónak tűnt, de valamitől besült a gyutacs.

 - Az sem zárható ki, hogy szabotázs történt - panaszolta a Teremtő munkatársunknak. 

Örökké túlkínálat van a világmindenség piacon, és pont most is, amikor ő, akit eredeti foglalkozása szerint valahogy így nevezhetnénk: létványmester, egy minden eddiginél univerzálisabb, omnipotens típussal szeretett volna betörni.

Tehát, ami most van, az egy sebtében összecsapott pótkozmosz. Ezért van, hogy itt-ott kelleténél rosszabbul mennek a dolgok. Az igazi, ha mégis beindulna, az valami egészen más lenne. Ha a már táguló kozmoszon a szükséges beállítások megtörténtek, mindenekelőtt az igazság-gyutacsnak kell belobbannia, csak azután a szükségszerűségnek, és véletlen nincs is az igazi kozmoszban, legalábbis az eredeti elképzelés szerint. Az igazi kozmosz annyira más lenne, annyival jobb, hogy nem is érdemes ecsetelni. A Teremtő munkatársunk kitartó faggatózásaitól meginogva bevallotta, hogy neki ez az első kozmosza, de állítólag kellő ideig tanulmányozta a piacon fellelhető többi modellt, és az azokon kimutatható hibákat meghaladta, amikor a maga terveit készítette.

Mint szavaiból kiderült, valójában ő is elkövetett egy hibát, amikor ősrobbanás-érett elképzeléseit hóna alá csapva felkereste a legnagyobb kozmosz-ügynökséget, az Uniketyerét, ahol végig ülte a maga idejét a legfőbb menedzser ajtaja előtt, és aztán felkínálta találmányát hasznosításra, hangsúlyozva, hogy modelljében megoldott néhány alapproblémát, amivel a többiek eddig nem boldogultak. Például a már említett igazság-patront szinte mindannyian kifelejtették, amitől a kozmoszok egy idő után befeketednek, és az ócskakozmosz-piacon kötnek ki, és akkor már nincs mit tenni, nem marad más, mint annihilizálni.

A hiba feltehetőleg az volt, hogy Teremtőnk a főmenedzser kérésére néhány napra otthagyta a makettet. Utólag nem zárható ki, hogy belepiszkáltak, mert valakinek rontotta az érdekeltségét, és ott tették bele a sátánt, és kivették viszont az igazságot.

- Így aztán - vallotta meg a Teremtő - már ha beősrobbanna is, félő, hogy nem feltétlenül lesz benne igazi öröm, hacsak...hacsak, - váltott talányosra a Teremtő hangja, munkatársunknak azonban a lapzárta miatt a mondat közepén kellett távoznia.

Illetve az utolsó pillanatban még villámgyorsan történt néhány millió dolog.

Például, munkatársunk, a legkorszerűbb műszerek birtokában bepillanhatott a Teremtő atomjaiba, és a magpozicióból megállapitotta, hogy pillanatnyilag egyfajta plazmaállapotban lebeg, csak globálisan van atomszerkezete, és 490 km/szekundum sebességgel száguld valahová.

E meglepő számértéket tapasztalva meg is kérdezte a Teremtőt, mi a véleménye Einsteinről. A Teremtő rögtön sejtette, kiről lehet szó, de nem volt különösebb véleménye, annyit azonban megengedően hozzátett, hogy kétségtelen, Einsteinnek valamivel kevesebb esze lehetett, mint a többieknek, és ez által könnyebben szinkronba került az alapfrekvenciával.

A Teremtő elárulta még, hogy eljutott be nem robbant modelljével egy hiperkozmikus felfedezéshez, melynek lényege az ezidáig ismert atommag kritikai meghaladása. A klasszikus atommag ugyanis a potenciális töltet hatására (aminek az úgynevezett mozgás, illetve az adott pillanatban fennálló kinetikai vektorhatás köszönhető) nem tolódhat el az atomszerkezetet határoló elektronmező belső peremén túlra, más szóval, az atommag létpotenciális állapotában nem keresztezheti az elektronok pályáját, mert ha ez megtörténik, a szerkezet kifordul, és létrejön az az állapot, amit az értők antianyagnak neveznek. Hogy ezt a veszélyt elkerülje, ebben a be nem indult kozmoszban alkalmazott egy úgynevezett hyperidentitás hatást, mely a struktúráról kópiát készít, és nem engedi, hogy a struktúrák páratlan változásokon essenek át. Ezáltal az antianyag képtelen megtestesülni.

Az emberről magáról az volt Teremtőnk véleménye, hogy felettébb érdekes fejlemény, mert más kozmoszokban, amelyek piacra kerültek, az esszencia fejlődése inkább kristályosodást mutat, ami persze hihetetlenül stabil és szép, de az értelem megmerevedése felettébb unalmas is lehet, ezért szoktak egyébként univerzális periódusonként egyszer úgynevezhető kozmosz-hajigáló versenyt rendezni, amiből a teremtők sikerélményt meríthetnek, ismerkedhetnek egymás elképzeléseivel, és a díjakat is kiíró rendezők az ütközések során tönkrement modellek újragondolását, ezzel pedig a teremtő kedvet ösztönözhetik.

Munkatársunk kitartó kérdezősködésének engedve a Teremtő bavallotta, hogy az ember maga nem volt a tervrajzban, de természetesen benne foglaltatott a potenciálban.

Munkatársunk villámgyorsan megkérdezte még, nem tudna-e a Teremtő átadni egy leírást az eredeti elképzelésről, Nóbel díjasaink esetleg összedugnák a fejüket. A teremtő enyhén rezignált lett, mert szerinte a Nóbel díj, névadóját tekintve, parodisztikus célozgatás az ősrobbanás kitüntetett, ám kozmoszunk esetében kritikával illethető mozzanatára, és egyetlen teremtő sem örül az ilyesminek. Mindamellett elismerte, hogy munkatársunk részéről jószándékú a gondolat, és hajlandóságot mutatott.

Csakhogy, amikor a "leírás" kópiája elhagyta a Teremtő égiszét, a köztes szubsztanciában, még mielőtt relációba került volna a kozmosz törvényszerűségeivel, az irtózatos sebességtől szubatomális elemeire esett szét, amikor pedig a fény sebessége alá lassult, ismeretlen anyaggá materializálódva tüzet fogott és elhamvadva landolt munkatársunk kezében . - Ez van, mondta a Teremtő, és hozzá tette, "hisz Isten nem vagyok..."

Munkatársunk hogyhogyozni kezdett, mire a teremtő kapcsolt, és megjegyezte: én csak ennek a kozmosznak vagyok a teremtője. Ami az Istent, mint a LEHETSÉGES MINDENSÉG ős-szabványának birtokosát illeti, nos, vele én is szeretnék már legalább egyszer négyszemközt lenni, de senki sem tudja, hol kell keresni.

Munkatársunk megjegyzésére, miszerint az Isten valaha közvetlen kapcsolatban állt az emberrel, a teremtő kételkedve csóválta asztrálközegét. - Pasz! - mondta aztán kegyesen.

Munkatársunk kérésére, hogy nem lehetne-e még egy próbát tenni, ami a skicc átadását illeti, nem lehetne-e esetleg igésítve átküldeni, a teremtő rezignáltan megjegyezte:

- Ez van. Még sosem sikerült felsőbb szubsztanciát küldenem a teremtmények szintjére, ez ellentmondás lenne, pedig kétségtelen, hogy belső szemmel új összefüggéseket pillanthatnék meg magam is.

Olvasóinkban bizonyára már jó ideje motoszkál a kíváncsi gondolat, hogy munkatársunk miként kommunikált a Teremtővel. Nos, a Teremtő természetesen beszéli az angol vagy a magyar nyelvet, mint a modellezés elvileg végtelen számú lehetséges kódolásának egyikét. Szerinte az érzékelésnek 1024 féle principiuma lehetséges itt a mi kozmoszunkban, legalábbis az eredeti potenciál szerint. Az érzékelések interferencia hatásaival azonban valójában végtelen számú kódolásra nyílik lehetőség, és ezek bármelyike helyettesítheti a nyelvet. Hat érzékszerv persze kevésre elegendő.

Munkatársunk megkérdezte, hogy mi magunk, emberek tudnánk-e kozmoszt teremteni, nem mintha akarnánk, tette hozzá nagy ravaszul, de erre nem volt szükség, a Teremtő nyíltan válaszolt:

- A kozmosz teremtésének első feltétele az 1 definiálása és függetlenítése minden külső rendszertől. Ha a földi tudósok találtak már valamit ebben a pótkozmoszban, aminek az abszolut értéke 1 lenne, akkor van esély. Az értelmes lények azonban ebben a pótkozmikus rendszerben történeti státuszukból kifolyólag visszafejtésre vannak kárhoztatva, ami sokkal bonyolultabb algoritmust követel, mint amikor teljesen újat teremtünk. Amikor az emberi tudás, ami pillanatnyilag még csak bonyolódik, egyszerűsödni lesz képes, és el fog jutni oda, hogy abszolut 1-et tud elgondolni, akkor lesz az ember a kozmikus teremtés birtokában. Az általam teremtett roppant kozmikus környezet azonban mindvégig nyomasztóan fog hatni az emberi elmére - emelte fel vákuumszintjét a Teremtő. - Én az ember helyében nem vágnék bele. Ha mégis sikerülne, rá fognak döbbenni, hogy teremtésük végkifejlet volt, hogy többé már semmit nem kell, nem érdemes és nem is lehet megismerni.

- Magyarok? Á, a Rubik kocka magyar? Azt hittem, távolkeleti! Ügyes! Csodálom, hogy nem nekem jutott eszembe.

Munkatársunk zavarba esett ettől az olcsó bóktól, és az interjú kezdete óta először kissé hülye kérdésre vetemedett:

- Miért végtelen a kozmosz?

A Teremtő bepöccent.

- Ne haragudjanak már, én ezt az egészet még csak eztán fogom beindítani! Honnan tudják maguk előre, hogy végtelen? Nem erre gondolok itt, amiben maguk szöszmötölnek, mert mondtam, ez csak díszlet, hanem az igazira, ami még be sem ősrobbant. Honnan veszik, hogy az végtelen? Mi?! Már megint az Isten! Már másodszor sejtetik velem, hogy engem felülről fúrnak. Tudom, prototipusnál tekintettel kell lenni az akadékoskodók meggyőzésére is, de mutasson valakit, aki nálam gyorsabban dolgozik. Egyébként, lehet, hogy kidobom ezt az egészet, ha sokat vacakolnak odafent. Ennek rég be kellett volna robbannia. Lehet, persze, hogy akkor maguk emberek most nem is léteznének, de ilyen apróságokra a Teremtő nem lehet tekintettel. Kidobom. Kidobom és kész!

- Teremtő uram! Csak nem gondolja, hogy valamiféle rosszmájú kritika volt a célom! Az Ön végtelen jósága az emberiség előtt sok ezer éve közismert - váltott hangot munkatársunk mindenféle értelemben és irányban leborulva, de a Teremtőnek ekkor már elszállt a türelme, s elképesztően pontos kordinátákkal visszalökte munkatársunkat az innenső relációba, aki ennek köszönheti, hogy hajnali fél egykor kissé összeégetten beesett a szerkesztőség ajtaján.

Szerencsére még a beszélgetés kezdetén névjegyet cseréltek. Ez a Teremtő részéről ismeretlen frekvenciájú kódcsomag volt, amin azonban a szövetségi rejtjelfejtők már dolgoznak.

Tehát még semminek sincs vége.

Szeretnénk emlékeztetni olvasóinkat a fentebb már idézett pillanatra, amikor a teremtő azt mondta: "hacsak...".

Hacsak... innentől szabad a játék az emberi képzeletnek. Szerkesztőségünk kíváncsi lenne rá, mit képzel a kedves olvasó. És várjuk kérdéseiket is, hogy ha kiküldött munkatársunk a Teremtővel valaha még összefut, azokat is feltehesse. Ne feledjék, semmi kvantumbiszbasz és más bonyodalom! Csak minél egyszerűbben, hogy teremtőnk lássa, fejlődőképesek vagyunk.

Eretnek

Egy eretnek tűnődései munkacímmel nagyszabású gondolatmeneten dolgozunk - már mióta. Most, a téli uborkaszezon végén bemutatunk belőle keveset, hogy a gyávákat és az eretnekségre méltatlan  üres tekintetűeket blogunk környékéről elijesszük.

Bárki emberfiának a tudása bármilyen irányban elvárható. Racionálisak a tanulás módszerei és technikái. Különbség persze mutatkozik képességben és hajlandóságban, de a tudás nemcsak elődeinktől, hanem a környező valóság megtapasztalása útján is megszerezhető, és ami a legfontosabb, próbára tehető.

Az ember hite azonban valamely konkrét irányban - csak remélhető. A hit intézményei eme számukra oly fontos vonatkozásban valójában tehetetlenek. Márpedig a hitetlenség puszta létével kikezdi a hittételek egyetemes érvényének látszatát.

Tudatlanságért a tudók még senkit nem akartak máglyára küldeni, érthető, hiszen a tudást nem kezdi ki a tudatlanság. A hitetlenségéért annál inkább küldték máglyára a hitetlent vagy a másként hívőt. (A hajdani magunkfajtákat :-) Mindenek előtt maguk az egyszerű avagy mezei hívők, a hívő tömegek tették ezt. Lehetett bujtani őket a hit intézményeinek körmönfont érvelései, átkai és dogmái által. Azok magva ugyanis, ami nem más, mint valami elérhetetlen létezésének állítása, racionálisan nem cáfolható. Ez, azaz a bujtás tartotta fenn az intézményesült hit, a vallási intézmény hatalmát. Pontosabban a bujtás által megcélzott vakhitben odaáldozott nyers erő. E nélkül egyetlen főpap sem lett volna képes lángokban elemészteni, kerékbe törni bárki más emberfiát.

A nyugati civilizációban leginkább hódító katolikus egyház mostanában behúzva tartja történelmi fénykorában bezzeg véres karmait. A papok türelemnek fordítják a tolerancia szót, vagyis nem eltűrik a másságot, dehogy!, hanem csak várják - újabban türelmesen - hogy a másság ugyanolyanná legyen. És addig nem nyugszanak.

Örökké nem nyugszanak, hiszen holmi örökkévalónak kötelezték el magukat.

Beletörődni látszanak. Ezt is lehet elegánsan. A maguk kényelmére és dogmatikus játszadozásaik hátteréül fenntartanak egy intézményi terepet, ami a hagyományok légkörében, a felhalmozott kulturális örökség vagyoni garanciái között exkluzív létfeltételeket kínál az elöljáróknak.

A lelkiség kicsit más kérdés, semmi köze hatalmi kérdésekhez. Történetesen egy pápa is lehetett mindig jó ember, olyan mindenkin őszintén segíteni akaró. Őszintén mosolyoghatott, ha nem szorongatta – és miért szorongatta volna - a hatalmi presztízs. A lelkipásztorok pedig akár maximálisan romlatlanok, őszintén hívők és segítőkészek is lehetnek.

Az igazi intoleránsoknak, a kispályás gyávaságból hívőknek most nincs helyük ugyan a vallás kirakataiban, de a tehetetlenségüket tovább fortyogtathatják civil álarcaik mögött. Talán csak egyetlen áldozatot szemelnek ki maguknak, akin teremtőnkhöz méltatlan intoleráns dühüket levezethetik, aztán visszafordul szemük az égre.

Mivel a hit hátterében a realitás helyén fikció van, a teóriák – legyenek még oly magas színvonalon nyakatekertek is – megrekednek a propaganda magasában. Csak a tapasztalás gyakorlata által lehetne feljebb emelkedni, ám efféle tapasztaláshoz, hogy miként is működik az a bizonyos teremtői intézmény valójában, az ember cselekvő tere elszigetelt, és így még azt sem tudhatja meg, hogy ama tapasztaláshoz milyen érzékszervei hiányzanak.

Az ember abban, hogy azt hirdeti, a teremtő – hagyományosan egyenesen az Isten – tőle maga iránt szeretetet vár el, az önmagasztalás súlyos hibájába esik.

Innen, az eretnekségből tekintve egyenesen gusztustalan, sőt, teremtőbecsmérlő is, ha tetszik, hogy az ember szerint az Isten azt firtatja, hogy ez a kis múlékony, az örökkévalóságban elvillanó semmicske szereti-e őt vagy sem.

Tessék már egy kicsit a mindenhatóság szerepébe képzelni magunkat!