Adósságainkrul

Tegnap, a holokausztra való emlékezés napján megérleltünk magunkban pár fontos mondatot.

Mi, a második világháború után magunkra eszmélő, nem zsidó magyarok mindenekelőtt magunknak tartozunk azzal, hogy művelt és az emberi méltóság lényegét, a méltóság egy és oszthatatlan voltát értő, uszíthatatlan utódokat neveljünk a társadalomnak. Ez mindmáig súlyos adósságunk magunkkal szemben. Mellékes az, akárhogyan is lenne ez máshol a világban.

Az államhatalom szerepvállalói könnyen felülírják a hatalmi viszonyok konfliktusai közepette az emberi méltóság oszthatatlanságának eszméjét, a hatalmi presztízs nyomása alatt feláldozzák a feláldozhatókat, hogy megállítsák valahogyan a világot újra és újra felbolygató történelmi revans lavináit, de legalább annyira azért is, hogy önnön vereségeiket ne kelljen bevallani. Sajátos ellentmondása ez a társadalmi lét hatalmi strukturáltságának, hogy nekik, az államhatalom megtestesítőinek a jelennel szemben a jövő nem alternatíva.

Nekünk azonban, kik a hatalomgyakorlás szerepeibe nem törekszünk, egyenként mindannyiunknak felelősséget kell tudnunk vállalni magunkért és utódainkért, hogy az emberiesség természetes törvényei dolgában ne legyünk megtéveszthetők, hogy ne menjünk lehajtott fejjel vágóhidakra, és ne legyünk uszíthatók, talán még akkor se, ha a hatalom szétesik a fejünk fölött.

Mindenek előtt a tudatlanságtól való elvakultságot kellett volna legyőznünk az elmúlt hetven évben. Minden emberit, ami a magunkénál jobb és következetesebb, nem irigyelni, hanem például venni kéne tudnunk, és fáradhatatlannak lenni eme dologban.

Ábrándok ezek, szebbek talán, mint amire az ember valaha is képes lehet. Százszorta bonyolultabbak talán a mentális viszonyok ember és ember, másság és másság között, sem hogy végérvényesen jobbítani lehetne ezeket.

S mert bizonyára így van, de mégsem hátrálhatunk meg, a zsidósággal közös felelősségünk és tartozásunk mindmáig fennáll ama téren, hogy a világ legokosabb fejeit (történészekét, szociológusokét, antropológusokét, lélekismerőkét) összedugva tisztázzuk, miből táplálkozik valójában, történelmi messzeségekből mindmáig hatóan az antiszemitizmus. Mert valamiből tovább táplálja magát, újra éled. Hangosan s még oly őszintén címkézni ezt a jelenséget, kevés. Hatékonyan fellépni csak olyasmivel szemben lehetséges, az ártó összetevőket kivonni csak abból lehet, amit kellő mélységig ismerünk.

Az ismeretet pedig tovább kell adni, haladéktalanul!

Tanítók! Okosodjatok! És ne csak a műveltséget adagoljátok! Tanítsátok gondolkodni serdülő gyermekeinket, mert ők már egymást nevelik ránk szakadt, modern, butító csalétkektől terhes, fene nagy demokratizmusunkban!

Fáklyás emlékmenet 2004 áprilisában