Kiküldött munkatársunk szenzációs felfedezéssel tért vissza ma éjfél után
nem sokkal szerkesztőségünkbe:
VILÁGMINDENSÉGÜNK VALÓJÁBAN MOST IS EGY PONTBAN
VAN!
Minden, ami az ősrobbanás fejleményének tűnik, az a sok kozmikus jelenség,
amiből tudósaink ilyesmire következtetnek, csupán egyfajta sebtében
összecsapott bábszínház, hogy kozmoszunk értelemmel bíró szereplőinek és a felsőbb
illetékeseknek a figyelmét Teremtőnk elterelje arról, hogy projektjével, amire
kölcsönt is felvett, valami baj van. A Teremtő ugyan valóban be akarta
robbantani az abszolut fekete piacon beszerzett pontot, ami a vásárlás
pillanatában elegendően forrónak tűnt, de valamitől besült a gyutacs.
Örökké túlkínálat van a világmindenség piacon, és pont most is, amikor ő,
akit eredeti foglalkozása szerint valahogy így nevezhetnénk: létványmester,
egy minden eddiginél univerzálisabb, omnipotens típussal szeretett volna
betörni.
Tehát, ami most van, az egy sebtében összecsapott
pótkozmosz. Ezért van, hogy itt-ott kelleténél rosszabbul mennek a dolgok. Az
igazi, ha mégis beindulna, az valami egészen más lenne. Ha a már táguló
kozmoszon a szükséges beállítások megtörténtek, mindenekelőtt az
igazság-gyutacsnak kell belobbannia, csak azután a szükségszerűségnek, és
véletlen nincs is az igazi kozmoszban, legalábbis az eredeti elképzelés
szerint. Az igazi kozmosz annyira más lenne, annyival jobb, hogy nem is érdemes
ecsetelni. A Teremtő munkatársunk kitartó faggatózásaitól meginogva bevallotta,
hogy neki ez az első kozmosza, de állítólag kellő ideig tanulmányozta a piacon
fellelhető többi modellt, és az azokon kimutatható hibákat meghaladta, amikor a
maga terveit készítette.
Mint szavaiból kiderült, valójában ő is elkövetett
egy hibát, amikor ősrobbanás-érett elképzeléseit hóna alá csapva felkereste a
legnagyobb kozmosz-ügynökséget, az Uniketyerét, ahol végig ülte a maga idejét a
legfőbb menedzser ajtaja előtt, és aztán felkínálta találmányát hasznosításra,
hangsúlyozva, hogy modelljében megoldott néhány alapproblémát, amivel a többiek
eddig nem boldogultak. Például a már említett igazság-patront szinte
mindannyian kifelejtették, amitől a kozmoszok egy idő után befeketednek, és az
ócskakozmosz-piacon kötnek ki, és akkor már nincs mit tenni, nem marad más,
mint annihilizálni.
A hiba feltehetőleg az volt, hogy Teremtőnk a
főmenedzser kérésére néhány napra otthagyta a makettet. Utólag nem zárható ki,
hogy belepiszkáltak, mert valakinek rontotta az érdekeltségét, és ott tették
bele a sátánt, és kivették viszont az igazságot.
- Így aztán - vallotta meg a Teremtő - már ha
beősrobbanna is, félő, hogy nem feltétlenül lesz benne igazi öröm,
hacsak...hacsak, - váltott talányosra a Teremtő hangja, munkatársunknak azonban
a lapzárta miatt a mondat közepén kellett távoznia.
Illetve az utolsó pillanatban még villámgyorsan
történt néhány millió dolog.
Például, munkatársunk, a legkorszerűbb műszerek
birtokában bepillanhatott a Teremtő atomjaiba, és a magpozicióból megállapitotta,
hogy pillanatnyilag egyfajta plazmaállapotban lebeg, csak globálisan van
atomszerkezete, és 490 km/szekundum sebességgel száguld valahová.
E meglepő számértéket tapasztalva meg is kérdezte
a Teremtőt, mi a véleménye Einsteinről. A Teremtő rögtön sejtette, kiről lehet
szó, de nem volt különösebb véleménye, annyit azonban megengedően hozzátett,
hogy kétségtelen, Einsteinnek valamivel kevesebb esze lehetett, mint a többieknek,
és ez által könnyebben szinkronba került az alapfrekvenciával.
A Teremtő elárulta még, hogy eljutott be nem
robbant modelljével egy hiperkozmikus felfedezéshez, melynek lényege az ezidáig
ismert atommag kritikai meghaladása. A klasszikus atommag ugyanis a potenciális
töltet hatására (aminek az úgynevezett mozgás, illetve az adott pillanatban
fennálló kinetikai vektorhatás köszönhető) nem tolódhat el az atomszerkezetet
határoló elektronmező belső peremén túlra, más szóval, az atommag
létpotenciális állapotában nem keresztezheti az elektronok pályáját, mert ha ez
megtörténik, a szerkezet kifordul, és létrejön az az állapot, amit az értők
antianyagnak neveznek. Hogy ezt a veszélyt elkerülje, ebben a be nem indult
kozmoszban alkalmazott egy úgynevezett hyperidentitás hatást, mely a
struktúráról kópiát készít, és nem engedi, hogy a struktúrák páratlan
változásokon essenek át. Ezáltal az antianyag képtelen megtestesülni.
Az emberről magáról az volt Teremtőnk véleménye,
hogy felettébb érdekes fejlemény, mert más kozmoszokban, amelyek piacra
kerültek, az esszencia fejlődése inkább kristályosodást mutat, ami persze
hihetetlenül stabil és szép, de az értelem megmerevedése felettébb unalmas is
lehet, ezért szoktak egyébként univerzális periódusonként egyszer úgynevezhető
kozmosz-hajigáló versenyt rendezni, amiből a teremtők sikerélményt meríthetnek,
ismerkedhetnek egymás elképzeléseivel, és a díjakat is kiíró rendezők az
ütközések során tönkrement modellek újragondolását, ezzel pedig a teremtő
kedvet ösztönözhetik.
Munkatársunk kitartó kérdezősködésének engedve a Teremtő
bavallotta, hogy az ember maga nem volt a tervrajzban, de természetesen benne
foglaltatott a potenciálban.
Munkatársunk villámgyorsan megkérdezte még, nem
tudna-e a Teremtő átadni egy leírást az eredeti elképzelésről, Nóbel díjasaink
esetleg összedugnák a fejüket. A teremtő enyhén rezignált lett, mert szerinte a
Nóbel díj, névadóját tekintve, parodisztikus célozgatás az ősrobbanás
kitüntetett, ám kozmoszunk esetében kritikával illethető mozzanatára, és
egyetlen teremtő sem örül az ilyesminek. Mindamellett elismerte, hogy
munkatársunk részéről jószándékú a gondolat, és hajlandóságot mutatott.
Csakhogy, amikor a "leírás" kópiája
elhagyta a Teremtő égiszét, a köztes szubsztanciában, még mielőtt relációba
került volna a kozmosz törvényszerűségeivel, az irtózatos sebességtől
szubatomális elemeire esett szét, amikor pedig a fény sebessége alá lassult,
ismeretlen anyaggá materializálódva tüzet fogott és elhamvadva landolt
munkatársunk kezében . - Ez van, mondta a Teremtő, és hozzá tette, "hisz Isten
nem vagyok..."
Munkatársunk hogyhogyozni kezdett, mire a teremtő
kapcsolt, és megjegyezte: én csak ennek a kozmosznak vagyok a teremtője. Ami az Istent,
mint a LEHETSÉGES MINDENSÉG ős-szabványának birtokosát illeti, nos, vele én is
szeretnék már legalább egyszer négyszemközt lenni, de senki sem tudja, hol kell
keresni.
Munkatársunk megjegyzésére, miszerint az Isten
valaha közvetlen kapcsolatban állt az emberrel, a teremtő kételkedve csóválta
asztrálközegét. - Pasz! - mondta aztán kegyesen.
Munkatársunk kérésére, hogy nem lehetne-e még egy
próbát tenni, ami a skicc átadását illeti, nem lehetne-e esetleg igésítve
átküldeni, a teremtő rezignáltan megjegyezte:
- Ez van. Még sosem sikerült felsőbb szubsztanciát
küldenem a teremtmények szintjére, ez ellentmondás lenne, pedig kétségtelen,
hogy belső szemmel új összefüggéseket pillanthatnék meg magam is.
Olvasóinkban bizonyára már jó ideje motoszkál a
kíváncsi gondolat, hogy munkatársunk miként kommunikált a Teremtővel. Nos, a Teremtő
természetesen beszéli az angol vagy a magyar nyelvet, mint a modellezés elvileg
végtelen számú lehetséges kódolásának egyikét. Szerinte az érzékelésnek 1024
féle principiuma lehetséges itt a mi kozmoszunkban, legalábbis az eredeti
potenciál szerint. Az érzékelések interferencia hatásaival azonban valójában
végtelen számú kódolásra nyílik lehetőség, és ezek bármelyike helyettesítheti a nyelvet. Hat érzékszerv persze kevésre
elegendő.
Munkatársunk megkérdezte, hogy mi magunk, emberek
tudnánk-e kozmoszt teremteni, nem mintha akarnánk, tette hozzá nagy ravaszul,
de erre nem volt szükség, a Teremtő nyíltan válaszolt:
- A kozmosz teremtésének első feltétele az 1
definiálása és függetlenítése minden külső rendszertől. Ha a földi tudósok találtak
már valamit ebben a pótkozmoszban, aminek az abszolut értéke 1 lenne, akkor van
esély. Az értelmes lények azonban ebben a pótkozmikus rendszerben történeti
státuszukból kifolyólag visszafejtésre vannak kárhoztatva, ami sokkal
bonyolultabb algoritmust követel, mint amikor teljesen újat teremtünk. Amikor
az emberi tudás, ami pillanatnyilag még csak bonyolódik, egyszerűsödni lesz képes,
és el fog jutni oda, hogy abszolut 1-et tud elgondolni, akkor lesz az ember a kozmikus
teremtés birtokában. Az általam teremtett roppant kozmikus környezet azonban
mindvégig nyomasztóan fog hatni az emberi elmére - emelte fel vákuumszintjét a
Teremtő. - Én az ember helyében nem vágnék bele. Ha mégis sikerülne, rá fognak
döbbenni, hogy teremtésük végkifejlet volt, hogy többé már semmit nem kell, nem
érdemes és nem is lehet megismerni.
- Magyarok? Á, a Rubik kocka magyar? Azt hittem,
távolkeleti! Ügyes! Csodálom, hogy nem nekem jutott eszembe.
Munkatársunk zavarba esett ettől az olcsó bóktól,
és az interjú kezdete óta először kissé hülye kérdésre vetemedett:
- Miért végtelen a kozmosz?
A Teremtő bepöccent.
- Ne haragudjanak már, én ezt az egészet még csak
eztán fogom beindítani! Honnan tudják maguk előre, hogy végtelen? Nem erre
gondolok itt, amiben maguk szöszmötölnek, mert mondtam, ez csak díszlet, hanem
az igazira, ami még be sem ősrobbant. Honnan veszik, hogy az végtelen? Mi?! Már
megint az Isten! Már másodszor sejtetik velem, hogy engem felülről fúrnak.
Tudom, prototipusnál tekintettel kell lenni az akadékoskodók meggyőzésére is,
de mutasson valakit, aki nálam gyorsabban dolgozik. Egyébként, lehet, hogy
kidobom ezt az egészet, ha sokat vacakolnak odafent. Ennek rég be kellett volna
robbannia. Lehet, persze, hogy akkor maguk emberek most nem is léteznének, de
ilyen apróságokra a Teremtő nem lehet tekintettel. Kidobom. Kidobom és kész!
- Teremtő uram! Csak nem gondolja, hogy valamiféle
rosszmájú kritika volt a célom! Az Ön végtelen jósága az emberiség előtt sok ezer
éve közismert - váltott hangot munkatársunk mindenféle értelemben és irányban
leborulva, de a Teremtőnek ekkor már elszállt a türelme, s elképesztően pontos
kordinátákkal visszalökte munkatársunkat az innenső relációba, aki ennek
köszönheti, hogy hajnali fél egykor kissé összeégetten beesett a szerkesztőség
ajtaján.
Szerencsére még a beszélgetés kezdetén névjegyet
cseréltek. Ez a Teremtő részéről ismeretlen frekvenciájú kódcsomag volt, amin azonban
a szövetségi rejtjelfejtők már dolgoznak.
Tehát még semminek sincs vége.
Szeretnénk emlékeztetni olvasóinkat a fentebb már
idézett pillanatra, amikor a teremtő azt mondta: "hacsak...".
Hacsak... innentől szabad a játék az emberi
képzeletnek. Szerkesztőségünk kíváncsi lenne rá, mit képzel a kedves olvasó. És
várjuk kérdéseiket is, hogy ha kiküldött munkatársunk a Teremtővel valaha még
összefut, azokat is feltehesse. Ne feledjék, semmi kvantumbiszbasz és más
bonyodalom! Csak minél egyszerűbben, hogy teremtőnk lássa, fejlődőképesek
vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése