A Teremtő nevei

Legembernekvalóbb több a kettő, legkevesebb sok a három, legtökéletesebb egész az egy.

Ártalmatlan emberi közelítgetés ez, hogy lehetséges igazságokat kínáljunk.

Eretnekként rossz lett volna korábban születnünk, de hál'stennek most élünk.

Abban már egyetértés volna, hogy világunkat egyetlen teremtő művének tekintsük (bár az elmehurkoló szolipszisták szerint esetleg egyetlen egyének sem :-) Az ugyancsak ártalmatlan kérdés, hogy tőlünk, emberektől függetlenül (naná!) nem többen dolgoztak-e a teremtés projekten, ugyancsak kezdettől okolt volna, hiszen megtapasztalhattuk már: nem ördögtől való az alkotó együttműködés, de efféle kérdés - talán az egy tökélye iránti hódolat okán - még nem jött szóba.

Hogy helyesen gondoljuk-e, amit a teremtői felállásról gondolunk, mellékes volna, ha az ember az emberiség magasságában a maga helyzetéről egyetértésre jutna. Ez azonban, most, hogy a hajdan oly hatalmas Föld zsugorodik  - már a hatóerő és a kommunikáció lehetőségeinek viszonylatában (valaki még majd zsebre találja tenni), ez az egyetértés egyre kilátástalanabbnak látszik.

Kezdettől súrlódnak a teremtő megszemélyesítését téltelező, de a tiszteletteli képzelődés más-más útjait járó civilizációk, hogy a teremtő melyikük őseivel beszélt először és egyben utoljára. Az ellentmondásos helyzetben magasabb nézőpontra még nem jutott hívők, lévén, hogy a teremtő egy ideje már sem ilyen, sem amolyan néven nem szólal, történeti háttereik alapján, kölcsönösen hitetlenezik, barbározzák, gyaúrosítják, eretnekesítik egymást.

A tudományos vizsgálódás számára megközelíthetetlen a kérdés, hogy a teremtő ma vajon - az elvileg valóban lehetséges hajdani kapcsolatfelvételeinek következményei nyomán - legszívesebben kire emlékezik. Nem csak úgy, emberi elmékben felderengőn, hanem a következményeket is jóváhagyóan, és egyáltalán, mi rejlik ama furcsaság mögött, hogy a teremtő hajdani dialógusai alkalmával kinek-kinek más néven mutatkozott be, vagy ha tetszik,  más-más megszólításokra bólintott jóváhagyólag.

Hogy ez hiba lett volna, már amennyiben így volt, azt aztán mindmáig senki ember fia nem merte még tételezni.

Falnak ütköztünk, a teremtő hallgatása falának, vagy ha tetszik, a gondolkodás korlátja, a transzcendencia falának. Így aztán előtérbe került a vakhit, ami, attól függően, hogy milyen a vérmérséklet, és a hívő milyen közelségbe kerül valamely más, övét taszító hitközeghez, na és mert más pályán mozog mint az értelem, tehetetlensége minden erejével képes az övétől eltérő bizonyíthatatlanságokat támadni.

Ha az értelem maga felé tudná fordítani a vakhit tekintetét, és abban egyetértés születne, hogy bár a teremtő egy, alanyi jogon mégis több mindenkivel beszélhetett/egyeztethetett égi-földi dolgokról, akkor pucéran szembe ötlene a mi igazi önvallató kérdésünk: nem azon marakodunk-e csupán, hogy ki volna, melyik civilizáció mindenkori hatalmi szerepvállalója volna a teremtő földi helytartója. Szóval, hogy itt a Földön éppen kié az ég által megszentelt hatalom. Kinek van égi mentelme hatalmát inkvizícióval és más halálos önkényeskedéssel védelmezni?

Már pedig úgy tűnik, erről van itt szó csakis. Tengernyi olajat öntöttünk már a tűzre, amikor sok-sok dogmatikus korlátot állítottunk a másban hívésnek. Önző veszteséget okoztak egymásnak - amekkorára csak növekvő erejükből tellett - a fejlődésükben eltérő civilizációk. Rájátszott a globális konfliktusokra az elmét mérgező vakhit, és a más hitvilág iránti intolerancia.

Milyen szerencse, hogy ama teremtett felsőbb rend földi perpatvarainkkal kikezdhetetlen! Némely fanatikusok már magukra rántották volna a világméretű bombamellényt, s az egész kozmosz emberesen fel lenne dúlva - csak hogy a teremtőnek mutathassák, mennyire szeretik, amit teremtett, hogy mennyire csodálják azt az egyetlen egészet, azt az önmagában - ember nélkül az embernek (!) - rettenetes módon nem valót.

Mi végre van az élet? Legmegnyugtatóbb, és talán legfelszabadítóbb lehetőség, ha önmagáért. A vakhit fojtó hurok az élet, mint létezési lelemény önmagáért valóan végtelen fonalán.

Így  aztán mi - néven nevezések és jogosítványok nélkül, leckekönyvünkkel nem aláírásért tülekedve, békésen félre vonulva az egyetlen teremtőben hiszünk.

D-Vektor és Pesövé Ofszi

Egy eretnek tűnődései

A híradás juttatta eszünkbe az alábbiakat. A híradás arról, hogy bizonyos menekült státuszban leledző muzulmán csoport - na persze, férfiak! - valamelyik német helység közterületén ordítva bömbölték befogadóik fülébe, hogy Allah akbar.

Ott és ama helyzetükben mi végre is?

A teremtő megelőzi a földi értelemmel bírókat, hiszen láthatóan és tudhatóan az univerzumunkat nem az ember teremtette.

A teremtő elnevezése egyszerre tolakodás és kisajátítás. Az elképesztő potenciálbeli különbségek okán mindkettőben hatalmas tiszteletlenség és tehetetlenség nyilvánul meg, ami egyrészt annak hitében fogan a földi elmében, hogy a kapcsolat iránti türelmetlensége nem leleplezhető, miközben haszonnal - akár csak lelki haszonnal - kecsegtet.

Másfelől közelítve a dolgot: a teremtő elnevezése annak feltételezésén alapul, hogy a teremtő és az ember között partneri dialógus áll fenn, és a teremtői közelítés okán helytartás/helytartó beavatottság és képviselet szükségeltetik. A helytartó pedig a maga adta elnevezéssel sajátítja ki a helytartás jogát.

Lévén, hogy a kapcsolat transzcendens, vagyis adott eszközeinkkel nem letapogatható, a teremtő felé forduló egyéni hit semmi másban nem lel bizonyosságot, mint a hasonlókkal való azonosulásban. A közösségi tendenciák felett pedig, a társadalmasodás törvényszerűségei szerint kialakul a hatalmi szféra (vezetőség), aminek dolga az informálódás eszközeinek hiánya okán fennálló dezintegrálódás meggátolása, az emberi tettek és gondolatok, különösen a hitbéli irányultság koordinálása és célszerű - a hatalmi szféra önös céljait is ide értve - mederbe terelése.

Az egyén a hit létrejövő, a teremtőt nevesítő intézményi alakzatainak valamelyikében - leginkább, amiként elméjét szocializálták - meglelni véli a fölötte álló transzcendens hatalommal való kapcsolat bizonyosságát, illetve habár annak csupán benyomását, ám ez kielégíti, lévén, hogy bizonyosságok szerzésére egyéb eszköze nincs. Az egyén a kollektívben felerősödő vakbuzgósággal veszi védelmébe a maga fölé fogadott, őt bizonyosság érzéssel tápláló helytartói hierarchiát.

Ha a teremtő iránti érdeklődés megállna a csillagos messzeségbe vágyódó és válaszra váró, szótlan kérdezésnél, nem volna szükség helytartásra, vallási intézményekre, teremtő/teremtés-teóriákra.

Elég lenne ennyire rádöbbenni, és akkor egy napon a tudás bekerítené a vak hitet, és a transzcendens hit valamennyi történeti ága-boga a közös tudás részévé lenne.

Csakhogy akkor mi lenne azokkal, akiket a tudás nem boldogít?

Eretnek

Egy eretnek tűnődései munkacímmel nagyszabású gondolatmeneten dolgozunk - már mióta. Most, a téli uborkaszezon végén bemutatunk belőle keveset, hogy a gyávákat és az eretnekségre méltatlan  üres tekintetűeket blogunk környékéről elijesszük.

Bárki emberfiának a tudása bármilyen irányban elvárható. Racionálisak a tanulás módszerei és technikái. Különbség persze mutatkozik képességben és hajlandóságban, de a tudás nemcsak elődeinktől, hanem a környező valóság megtapasztalása útján is megszerezhető, és ami a legfontosabb, próbára tehető.

Az ember hite azonban valamely konkrét irányban - csak remélhető. A hit intézményei eme számukra oly fontos vonatkozásban valójában tehetetlenek. Márpedig a hitetlenség puszta létével kikezdi a hittételek egyetemes érvényének látszatát.

Tudatlanságért a tudók még senkit nem akartak máglyára küldeni, érthető, hiszen a tudást nem kezdi ki a tudatlanság. A hitetlenségéért annál inkább küldték máglyára a hitetlent vagy a másként hívőt. (A hajdani magunkfajtákat :-) Mindenek előtt maguk az egyszerű avagy mezei hívők, a hívő tömegek tették ezt. Lehetett bujtani őket a hit intézményeinek körmönfont érvelései, átkai és dogmái által. Azok magva ugyanis, ami nem más, mint valami elérhetetlen létezésének állítása, racionálisan nem cáfolható. Ez, azaz a bujtás tartotta fenn az intézményesült hit, a vallási intézmény hatalmát. Pontosabban a bujtás által megcélzott vakhitben odaáldozott nyers erő. E nélkül egyetlen főpap sem lett volna képes lángokban elemészteni, kerékbe törni bárki más emberfiát.

A nyugati civilizációban leginkább hódító katolikus egyház mostanában behúzva tartja történelmi fénykorában bezzeg véres karmait. A papok türelemnek fordítják a tolerancia szót, vagyis nem eltűrik a másságot, dehogy!, hanem csak várják - újabban türelmesen - hogy a másság ugyanolyanná legyen. És addig nem nyugszanak.

Örökké nem nyugszanak, hiszen holmi örökkévalónak kötelezték el magukat.

Beletörődni látszanak. Ezt is lehet elegánsan. A maguk kényelmére és dogmatikus játszadozásaik hátteréül fenntartanak egy intézményi terepet, ami a hagyományok légkörében, a felhalmozott kulturális örökség vagyoni garanciái között exkluzív létfeltételeket kínál az elöljáróknak.

A lelkiség kicsit más kérdés, semmi köze hatalmi kérdésekhez. Történetesen egy pápa is lehetett mindig jó ember, olyan mindenkin őszintén segíteni akaró. Őszintén mosolyoghatott, ha nem szorongatta – és miért szorongatta volna - a hatalmi presztízs. A lelkipásztorok pedig akár maximálisan romlatlanok, őszintén hívők és segítőkészek is lehetnek.

Az igazi intoleránsoknak, a kispályás gyávaságból hívőknek most nincs helyük ugyan a vallás kirakataiban, de a tehetetlenségüket tovább fortyogtathatják civil álarcaik mögött. Talán csak egyetlen áldozatot szemelnek ki maguknak, akin teremtőnkhöz méltatlan intoleráns dühüket levezethetik, aztán visszafordul szemük az égre.

Mivel a hit hátterében a realitás helyén fikció van, a teóriák – legyenek még oly magas színvonalon nyakatekertek is – megrekednek a propaganda magasában. Csak a tapasztalás gyakorlata által lehetne feljebb emelkedni, ám efféle tapasztaláshoz, hogy miként is működik az a bizonyos teremtői intézmény valójában, az ember cselekvő tere elszigetelt, és így még azt sem tudhatja meg, hogy ama tapasztaláshoz milyen érzékszervei hiányzanak.

Az ember abban, hogy azt hirdeti, a teremtő – hagyományosan egyenesen az Isten – tőle maga iránt szeretetet vár el, az önmagasztalás súlyos hibájába esik.

Innen, az eretnekségből tekintve egyenesen gusztustalan, sőt, teremtőbecsmérlő is, ha tetszik, hogy az ember szerint az Isten azt firtatja, hogy ez a kis múlékony, az örökkévalóságban elvillanó semmicske szereti-e őt vagy sem.

Tessék már egy kicsit a mindenhatóság szerepébe képzelni magunkat!