VJ kultúra

Ne tőlünk kérdezzétek, bár ez a dolog az audiovizuális területen jegyzi magát, ami viszont bennünket felettébb érdekel, hiszen életünk javát e kifejezési területnek szenteltük.

Nagy persze az AV terület, bele tartozik maga a film is, sőt némi érzelemzavarral ide sorolják magukat még a feliratokat kivetítő tanárok is, és amit még ennél is fontosabb látni, a digitális eszközök által irtózatosan megváltoztak az audiovizuális kifejezési terület lehetőségei.

A kérdésre tehát, hogy mi az a VJ kultúra, a Monochrome Clack adott nekünk most pregnáns választ a Ludwig Múzeumban.

Név szerint Köves Éva festőművész és Sztojánovits Andrea videóművész.

E két sikeres és médiaképzéstől nekibátorodott fiatal egyenesen a múlt század eleji konstruktivizmussal reméli párhuzamba állítani magát az utókor számára. „A globalizált világ problémáira keresnek audiovizuális válaszokat”.

Hoppá! – bár, aki keres, az vagy talál vagy nem :-)

2009-ben kezdődött az együttalkotás, az elektronikus művészet közelítette meg a képzőművészetet az akkor friss diplomás Sztojánovits Andrea személyében, aki VJ-zéssel foglalkozik, vagyis videojockey, mióta megtanult bánni a kezes, ám mégis viszonylag bonyolult eszközökkel.

Regensburgban, Rómában szerepeltek már sikerrel live performance rendezvényeken, és most igen tágas teret kaptak a Ludwig Kortárs Múzeumban.

„Sztojanovits a VJ kultúrát, látványvilágot és gondolkodásmódot transzportálja a hagyományos képzőművészeti területekre” – ilyeneket olvashatunk a felvezetésben.

Január 10-én este Kaptár című új audiovizuális alkotásukat mutatták be Borosi Gábor zenésszel.

A VJ kultúrának a képzőművészet területeire való ilyen formájú áthordását illetően nekem a látottakból kiindulva olyan benyomásom támadt, mintha hígítót öntenének a klasszikus művészet beszáradt fejére.

Állítólag a szóban forgó nevek aktív befogadói magatartásra apellálnak. Na ja, ilyesmiket szokás mondani, de legyen! Nos, én, D-Vektor kétszer is billegtem a dögös diszkódübörgésükre. Hogy megrészegültem volna a hatástól, az túlzás lenne.

A VJ-zés, miként a DJ-zés is, háttérművészet, mert az eszközökkel keltett hatás befogadása másodlagos cél a közönség számára – a diszkókban. Oda-odanéz, aki akar.

Más a helyezet a múzeumban, ahol megváltozik a kapcsolat az ilyen-olyan J és közönsége között. A múzeumban illik úgy csinálnunk, mintha kifejezetten elmélyültek lennénk, mintha kifejezetten kortársi művészszomj hozott volna bennünket. Mintha általunk itt lenne mindaz, aki számít. Amikor aztán megszólal a közönséges avagy mezei szabvúfer hatás, úgy várakozunk, mintha katartikus gondolatok közelítenének. A képhatás legkisebb kinetikus vonaglásától is nagy dolgokat várunk a pompás elsötétítésben. Na persze, nem akárhol vagyunk. A MŰPA fontos falai állnak vigyázzba itten!

Senki nem vallja be azután, hogy a nagy dolgok elmaradtak. Vagy csak úgy, egymás közt pusmogva később. Igen, a dramaturgia, a gondolati építkezés igen gyermekded színvonalát volt szerencsénk megtapasztalni, mondjuk kicsit reszketve, hátha ezek a V hogyishívjákok harapnak is.

Ott maradnak a kezelőpulton a méreg drága kütyük, s amikor felkapcsolják a teremfényt, iszonyodva nézi az ember, ezek mibe kerülhetnek.

Az, hogy miféle invenció és spéci tehetség szükséges a gondolatértékű technikai performanszhoz, a valós idejű digitális katarzis kiváltásához, talán csak nekünk kérdés, és, legyünk őszinték, mi sem tudunk válaszolni. Belebuknánk, ha a szerencse hozzánk vágna egy ilyen méregdrága kütyüt.

Az új generációk nem ilyen nehézkesek, megtanulnak divatban gondolkodni. Most ez a menő? Akkor itt a helyünk. Na, nem itt, a múzeumban, hanem főleg a diszkóban.

A kortársi kultúra pedig az önmaga agendájában kotorászik. Kipipálja, amit oda beírt. Így íródik a művészet legújabbkori története.

Audiovizuális mű a Ludwig falán

avagy

befogadói hozzáállás illetve hozzáfekvés

Laposasztal beszélgetés az AV-performanszot megelőzően