2014. január 6., hétfő

Eretnek

Egy eretnek tűnődései munkacímmel nagyszabású gondolatmeneten dolgozunk - már mióta. Most, a téli uborkaszezon végén bemutatunk belőle keveset, hogy a gyávákat és az eretnekségre méltatlan  üres tekintetűeket blogunk környékéről elijesszük.



Bárki emberfiának a tudása bármilyen irányban elvárható. Racionálisak a tanulás módszerei és technikái. Különbség persze mutatkozik képességben és hajlandóságban, de a tudás nemcsak elődeinktől, hanem a környező valóság megtapasztalása útján is megszerezhető, és ami a legfontosabb, próbára tehető.
Az ember hite azonban valamely konkrét irányban - csak remélhető. A hit intézményei eme számukra oly fontos vonatkozásban valójában tehetetlenek. Márpedig a hitetlenség puszta létével kikezdi a hittételek egyetemes érvényének látszatát.
Tudatlanságért a tudók még senkit nem akartak máglyára küldeni, érthető, hiszen a tudást nem kezdi ki a tudatlanság. A hitetlenségéért annál inkább küldték máglyára a hitetlent vagy a másként hívőt. (A hajdani magunkfajtákat :-) Mindenek előtt maguk az egyszerű avagy mezei hívők, a hívő tömegek tették ezt. Lehetett bujtani őket a hit intézményeinek körmönfont érvelései, átkai és dogmái által. Azok magva ugyanis, ami nem más, mint valami elérhetetlen létezésének állítása, racionálisan nem cáfolható. Ez, azaz a bujtás tartotta fenn az intézményesült hit, a vallási intézmény hatalmát. Pontosabban a bujtás által megcélzott vakhitben odaáldozott nyers erő. E nélkül egyetlen főpap sem lett volna képes lángokban elemészteni, kerékbe törni bárki más emberfiát.
A nyugati civilizációban leginkább hódító katolikus egyház mostanában behúzva tartja történelmi fénykorában bezzeg véres karmait. A papok türelemnek fordítják a tolerancia szót, vagyis nem eltűrik a másságot, dehogy!, hanem csak várják - újabban türelmesen - hogy a másság ugyanolyanná legyen. És addig nem nyugszanak.
Örökké nem nyugszanak, hiszen holmi örökkévalónak kötelezték el magukat.
Beletörődni látszanak. Ezt is lehet elegánsan. A maguk kényelmére és dogmatikus játszadozásaik hátteréül fenntartanak egy intézményi terepet, ami a hagyományok légkörében, a felhalmozott kulturális örökség vagyoni garanciái között exkluzív létfeltételeket kínál az elöljáróknak.
A lelkiség kicsit más kérdés, semmi köze hatalmi kérdésekhez. Történetesen egy pápa is lehetett mindig jó ember, olyan mindenkin őszintén segíteni akaró. Őszintén mosolyoghatott, ha nem szorongatta – és miért szorongatta volna - a hatalmi presztízs. A lelkipásztorok pedig akár maximálisan romlatlanok, őszintén hívők és segítőkészek is lehetnek.
Az igazi intoleránsoknak, a kispályás gyávaságból hívőknek most nincs helyük ugyan a vallás kirakataiban, de a tehetetlenségüket tovább fortyogtathatják civil álarcaik mögött. Talán csak egyetlen áldozatot szemelnek ki maguknak, akin teremtőnkhöz méltatlan intoleráns dühüket levezethetik, aztán visszafordul szemük az égre.
Mivel a hit hátterében a realitás helyén fikció van, a teóriák – legyenek még oly magas színvonalon nyakatekertek is – megrekednek a propaganda magasában. Csak a tapasztalás gyakorlata által lehetne feljebb emelkedni, ám efféle tapasztaláshoz, hogy miként is működik az a bizonyos teremtői intézmény valójában, az ember cselekvő tere elszigetelt, és így még azt sem tudhatja meg, hogy ama tapasztaláshoz milyen érzékszervei hiányzanak.
Az ember abban, hogy azt hirdeti, a teremtő – hagyományosan egyenesen az Isten – tőle maga iránt szeretetet vár el, az önmagasztalás súlyos hibájába esik.
Innen, az eretnekségből tekintve egyenesen gusztustalan, sőt, teremtőbecsmérlő is, ha tetszik, hogy az ember szerint az Isten azt firtatja, hogy ez a kis múlékony, az örökkévalóságban elvillanó semmicske szereti-e őt vagy sem.
Tessék már egy kicsit a mindenhatóság szerepébe képzelni magunkat!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése