Bárki emberfiának a tudása bármilyen irányban elvárható. Racionálisak a tanulás módszerei és technikái. Különbség persze mutatkozik képességben és hajlandóságban, de a tudás nemcsak elődeinktől, hanem a környező valóság megtapasztalása útján is megszerezhető, és ami a legfontosabb, próbára tehető.
Az ember hite azonban valamely
konkrét irányban - csak remélhető. A
hit intézményei eme számukra oly fontos vonatkozásban valójában tehetetlenek. Márpedig
a hitetlenség puszta létével kikezdi a hittételek egyetemes érvényének látszatát.
Tudatlanságért a tudók még senkit
nem akartak máglyára küldeni, érthető, hiszen a tudást nem kezdi ki a
tudatlanság. A hitetlenségéért annál inkább küldték máglyára a hitetlent vagy a
másként hívőt. (A hajdani magunkfajtákat :-) Mindenek előtt maguk
az egyszerű avagy mezei hívők, a hívő tömegek tették ezt. Lehetett bujtani őket
a hit intézményeinek körmönfont érvelései, átkai és dogmái által. Azok magva
ugyanis, ami nem más, mint valami elérhetetlen létezésének állítása,
racionálisan nem cáfolható. Ez, azaz a bujtás tartotta fenn az intézményesült
hit, a vallási intézmény hatalmát. Pontosabban a bujtás által megcélzott
vakhitben odaáldozott nyers erő. E nélkül egyetlen főpap sem lett volna képes lángokban
elemészteni, kerékbe törni bárki más emberfiát.
A nyugati civilizációban
leginkább hódító katolikus egyház mostanában behúzva tartja történelmi
fénykorában bezzeg véres karmait. A papok türelemnek
fordítják a tolerancia szót, vagyis nem eltűrik a másságot, dehogy!, hanem csak
várják - újabban türelmesen - hogy a másság ugyanolyanná legyen. És addig nem
nyugszanak.
Örökké nem nyugszanak, hiszen holmi
örökkévalónak kötelezték el magukat.
Beletörődni látszanak. Ezt is lehet elegánsan. A maguk
kényelmére és dogmatikus játszadozásaik hátteréül fenntartanak egy intézményi
terepet, ami a hagyományok légkörében, a felhalmozott kulturális örökség
vagyoni garanciái között exkluzív létfeltételeket kínál az elöljáróknak.
A lelkiség kicsit más kérdés,
semmi köze hatalmi kérdésekhez. Történetesen egy pápa is lehetett mindig jó
ember, olyan mindenkin őszintén segíteni akaró. Őszintén mosolyoghatott, ha nem
szorongatta – és miért szorongatta volna - a hatalmi presztízs. A lelkipásztorok pedig akár maximálisan romlatlanok, őszintén hívők és segítőkészek is lehetnek.
Az igazi intoleránsoknak, a kispályás gyávaságból hívőknek most
nincs helyük ugyan a vallás kirakataiban, de a tehetetlenségüket tovább
fortyogtathatják civil álarcaik mögött. Talán csak egyetlen áldozatot szemelnek
ki maguknak, akin teremtőnkhöz méltatlan intoleráns dühüket levezethetik, aztán visszafordul szemük az égre.
Mivel a hit hátterében a realitás
helyén fikció van, a teóriák – legyenek még oly magas színvonalon nyakatekertek
is – megrekednek a propaganda magasában. Csak a tapasztalás gyakorlata által
lehetne feljebb emelkedni, ám efféle tapasztaláshoz, hogy miként is működik az
a bizonyos teremtői intézmény valójában, az ember cselekvő tere elszigetelt,
és így még azt sem tudhatja meg, hogy ama tapasztaláshoz milyen érzékszervei
hiányzanak.
Az ember abban, hogy azt hirdeti,
a teremtő – hagyományosan egyenesen az Isten – tőle maga iránt szeretetet vár
el, az önmagasztalás súlyos hibájába esik.
Innen, az eretnekségből tekintve egyenesen
gusztustalan, sőt, teremtőbecsmérlő is, ha tetszik, hogy az ember szerint az
Isten azt firtatja, hogy ez a kis múlékony, az örökkévalóságban elvillanó semmicske
szereti-e őt vagy sem.
Tessék már egy kicsit a mindenhatóság
szerepébe képzelni magunkat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése