2012. szeptember 30., vasárnap

dugó

Kulturális dugó az Andrássy úton, szeptember utolsó nyári estéjén. Kivetítőn élvezhették az Operaház előtt legkisebb koccanás nélkül összetorlódott emberek, igen kiváló képi és hang minőségben a Hunyadi László bemutatóját.





2012. szeptember 28., péntek

lábra mentem


Egy ember pigment térképe
Barátnők a patikában avagy egy összeillő pár
Talpalávló

2012. szeptember 27., csütörtök

Játszom az eszem



Tudtátok, hogy a cirkusz visszavedlik életté az előadás szünetében?


Ölelve-felnyalábolva futkosott páviánjaival a jóságosan mosolygó idomárnő a soron következő mókás tettek helyére. Mondták, a nagycirkusz belső udvarán láthatóak ezek a kedves, kézenállva futkosó, idomár hátán lovagló, kakassal koronázott majmok, s ha ügyes vagyok, kisurranhatok hozzájuk a szünetben.
Megtaláltam az udvarra nyíló ajtót, ott voltak: három majom kötélhálókból épített ketrecében, szakadatlanul dülöngélve, iramodva.
Szólni hozzájuk hiábavalónak bizonyult. Rám se fókuszáltak. Fütyültek rá, hogy esetleg akad nálam banán vagy bármi nekik való. Agyilag teljesen szét voltak kattanva.
Felugattak egyszer-egyszer, odakaptak néha zavarodott reflexszel a nyílni nem akaró vasajtóhoz, s csak kóvályogtak szünet nélkül sebesen, róva százszor ugyanazt a kört, mintha egy láthatatlan, bombaként ketyegő imamalmot kéne eltekerniük még robbanás előtt egy bizonyos üdvös célig.
Lesújtva álltam a tény előtt, hogy az élet mennyire nem cirkusz, hanem valami sokkal-sokkal sivárabb dolog annál. Félig hunyt szemmel botorkáltam odébb, így játszottam az eszemet. Vágytam visszatalálni a porond elé, ahol a förtelmes pofájú, falánk fókák buzgalmán meg a hanyatt fekve egymást taligázó papagájokon milyen jókat tudtam rötyögni.
Féltem, hogy ha kinyitom a szemem, talán az imént még gyermeki rajongásban fürdő bohócot pillantom meg, aki a koszos betonon magába roskadtan, keringve szív egy vacak cigit, vagy – mondjuk, a bohóc mégis csak ember! - sárga csekkjeit tölti ki halk káromkodások közepette a cirkuszépület hátsó falán.

(Képek is vannak - de az ingyen jegyért cserébe mind letiltva - ezt írtam az imént, tollamból kiszaladt, na, de be kell látnom, ez nem hangzik szépen.
Most mongya a nagyfőnök, hogy tiszteletjegy volt az, és semmi tilalom, a képek átmenetileg nem publikusak. Tehát majd, majd. Sokat ne várjatok! Nem erősségem a pillanat :-)

2012. szeptember 25., kedd

Vancsó célzott áramlásai



Vancsó Zoltán fotófilmje pereg a Művész moziban. Megnéztem, mert kíváncsivá tett a maga 70 perces hosszával. Kíváncsi voltam, hogyan jut el ez a Zoli akár csak az ötvenedik percig is, anélkül, hogy untatna.
A hetven perc eléggé merésznek, már-már neccesnek tűnt. A fotó-audiovizuális formák a történések valóságából táplálkozó filmhez képest fárasztóak, mert képről képre kell nézői feladatunkat újraértelmezni. Egy nézésre méltó, igazán tartalmas, dramatikailag szóra érdemes fotó-audiovizuális alkotás még eltűrhető hosszát a tapasztalás maximum10-12 percre teszi.
Vancsónak drukkoltam. Tehetséges fiatalember. Igaz, kezdettől túlcsordul érettsége partjain. Rengeteg benne a nagyravágyás, a tehetségen kívül talán nincs is benne más, csak nagyravágyás. Ügyes nagyravágyó. Minden követ megmozgat, kapcsolatokat épít, folyik a vízcsapból is, már tojáshéjas korában is visszatekintő kiállításokat szervezett eddigi életművéből(!!)
Kiállításait, publikációit beharangozó, reklám értékű filmecskék formájában felbukkant már évekkel ezelőtt is a mozikban, a nagyfilmek vetítése előtt. El tudta intézni. Nem volt az nagy opusz: egyfajta átúszásos lapozással mutogatta a képeit. Viszont a mozik profi világában, nagy nyilvánossága előtt, ami elismerésre késztette az embert. El tudta intézni.
Az Álomfilm tanúsága szerint Vancsó – szakmailag - az ártatlan lapozgatásnál messzebbre máig sem jutott.
Fotófilm vállalkozásához – okosan vagy elővigyázatosan – a meditációra hangoló tempót választotta. Lényegében erdei bolyongásai alkalmával készült, nagy fénykontrasztokra bazírozó, u.n. berázásos fényképfelvételeit szerkesztette egymáson lassan áttűnő szekvenciába. Képein, a bemozdulásos technikának köszönhetően nincs fotográfiai realitás, csak színek és fénycsíkok aberrált, kócos szövevénye, és az alakzatok tömege jóféle vancsói érzékkel elhelyezve, tagolva. Misztikus képi valóság, amihez Vancsónak mindig is vonzalma és érzéke volt.
Mondanivalóját nagyjából jól bekeríti az alcímekbe foglalt szellemi maszatolás: Száműzetés a létezésbe – Szándéktalan fény – Az erdő céltalan áramlása – A remény szótlan ösvényén – A roppanó tél fehér csendje – Lusta alkonyok boldog sóhajai  - és még tovább ilyenek.
Láttam a hetven perc alatt kábé egy tucat képet, ami a többi tizenegy viszonylatában is önálló értékkel bír. A többi - itt, egymáson átevickélve - csupán egymás tölteléktársa lehet. Könyvben szívesen nézegetnék e sorozatból két tucatot is.
A zene 70 percnyi, könyörtelenül monoton, szintetikusan előcsalt zsongabunga. Nyolc perc után határozottan kezdtem unatkozni. Persze, lehet, hogy túlérett vagy túlképzett vagyok ilyesmihez.
Na és bátor! Merem ugyanis kijelenteni, hogy Vancsó Zoltán a fotó-audiovizuális nyelvet egyáltalán nem beszéli. A közhelyes lassú átúszást leszámítva szikrányi ide vágó formai ötlete sem akad. Szépséges fénykontrasztjai, a vibráló rajzolatok önmaguk ismétlése által monotóniába fúlnak egy hetven perces áradatban.
Csak egy gondolatébresztő villanás legalább! - könyörögtem magamban. - Csak egyetlen fia suhanás, egyetlen ellentét, egy szikrányi csalárdság legalább!
Nem, nincs!
Talán el tudja képzelni az olvasó, hogyan hatna az, ha valaki egyetlen snittben akarna leforgatni egy játékfilmet. Ezt Jancsó sem merte.
Vancsó meri. Kijelentem, e mögött nem lehet más, csak a tudatlanság lendülete. Hogy cinikusra váltsak a pénzemért: a fejezeteket elválasztó, már-már percnyire dagadó fekete szünetek kifejezetten jót tettek a mű hosszának. Hehe :-))
Sajnos ilyenkor tűnt fel leginkább, hogy a vetítő instrumentum feketét nem tud vetíteni. A mozigép és a divatba jött video projektorok, sajnos, nem számítanak megfelelő fotó-audiovizuális technikának. Talán nincs is már többé ilyen. A fotóban, különösen, ha pang a látnivaló, feltűnő elemmé válik a kép széle. A film pszichológiailag más természetű médium, mint az állókép. Ezt különösen sajnálja az ember, amikor egy nagyon lassú fel- vagy leúszást kellene élveznie, de behalnak a derengő teremfénybe a mély sötétnek szánt tónusok, és látszik, hogy a kép nem ér ki – nem hogy a vetítővászon – a vetített kép széléig sem.
Jó akarnék lenni, megértő, de nem lehet.
Talán itt-ott… de nem, talán még itt-ott sem!
Beleveszni az erdőbe és soha többé elő nem jönni – ezek Vancsó mástól kölcsönzött utolsó feliratos szavai.
Na igen! Beleveszni és aztán mégis előjönni, hosszan, nagy publicitás közepette meditálni, sőt, egészen az NKA kuratórium színe elé nyomakodni, az viszont eléggé ambivalens póz, nemde?
Dede!

2012. szeptember 22., szombat

alpári ősz

Most a Műcsarnok kortárs képzőművészeti kérdésfelvetésén gondolkodom -
Mi a magyar?
Annyira zavarosnak, már-már ostobának tűnik a felvonulás, hogy nehéz szó nélkül hagyni. Amíg tengernyi mondanivalómat letisztázom, s eldöntöm, érdemes-e egyáltalán szólalással idegesítenem magamat, idebiggyesztek néhány alpári őszi felvetést:

Alpári ősz
















Alpáry ősz a Városligetben













Alpári ősz a MÜSZIben




















Alpári ősz Zebegényben

2012. szeptember 21., péntek

keresztmetszetek

Valamelyest a véletlen szeszélye folytán gyönyörű szemléltetésére találtam ma reggeli postaládámban annak, amit így-úgy mindenki tud, hogy a háttérerők míly hatalmas egyensúlytalanságban tartják a kulturális világot, a haszonelvű információs szféra és a "haszontalan" érzelmi szféra viszonyait különösen, és hogy az ember mennyire behódol mindennek, illetve beletörődik mindebbe.

Jobbról az ELEKTRONET periodika legújabb, 1200 forintért kapható számának keresztmetszetét látjuk, balról pedig a 840 forintos áron rentabilitási, illetve szponzorálási gondokkal küszködő FOTÓMŰVÉSZETét.



2012. szeptember 20., csütörtök

Füles bögre és Füles klub

Ott lévő és onnan ki nem küldött munkatársam, Sehr Miklós videó dokumentációjából mentettem ide néhány feledhetetlen pillanatot ama ünnepség történéseiből, melyek során 2012.szeptember 19-én Füles, született Tóth József kiváló művész a Vendéglátóipari és Kereskedelmi Múzeumnak adományozta saját életműve gerincét (Tehéntúró stb.) képező plakátgyűjteményét. Kiss Imre igazgató sajnálandó mód példátlannak nevezte múzeumaink mai életében az efféle gesztust.
Tóth József ezen alkalomból sok arra érdemesültet ajándékozott meg a Tehéntúró című plakátjával díszített fülesbögrével. Nem, nem, mi nem kaptunk, de igazán nem ezért mondjuk ezt az egészet.


Ezúttal adjuk közzé, hogy a Vendéglátóipari és Kereskedelmi Múzeum Füles klubot indít. Minket ugyan nem igazán érdekelnek a rég letűnt időkre hajazó keménykalapos vigalmak, de az idősebb korosztály vagy éppen a retrózó zöldfülűek bizonyára örömmel harapnak rá.


2012. szeptember 18., kedd

Valóság és valóságunk


Valóságunk meghamisításának legegyszerűbb módszere nézőszögünk céltudatos megválasztása.
A helyszín Galambok község. Hamisító: D-Vektor, főmunkatárs: GÖELEVEN.

Egyesek vitatják, hogy valóság, mint olyan, objektíve létezne, ezek az egyesek (sajnos millió számra)  állítják - legalább is hiszik - hogy csak szubjektív valóságunk létezik. Gyermeki örömmel tölti el őket ilyesmiben hinni.
Szerintünk - GÖELEVEN  is bólogat - sokunk valóságából a valóság, mint objektíve létező, jól kikövetkeztethető.

2012. szeptember 17., hétfő

ahol nincs társadalom


Normálisak, szépséghibásak és aberráltak. Deviáns nincs. Mindegyik eleven és ártatlan.

2012. szeptember 15., szombat

Fények az éjszakában

Az éjszaka fényei címmel fotópályázatot írt ki a Facebookon a LED LENSER lámpák kizárólagos magyarországi forgalmazója, a Kapacitás Kft.
Mivel mi (D-Vektor, Pesövé Ofszi, Dozvald János és GÖELEVEN) egyáltalán nem tudtunk a dologról, a profi kategóriában az első díjat Szilágyi Lenke nyerhette meg, a második díjat pedig Gáti György.
A díj az elsőnek: nem csekélyebb érték, mint egy Panasonic DMC-GF5KEG-K cserélhető optikás fényképezőgép volt, a második díj pedig egy 80-100 000 forint piaci értékű LED-LENSER kézilámpa.


Képünkön a szomorú valóság

















Hogy miért szomorú:
A dolog érdekessége, hogy Szilágyi Lenke - a lámpa iránti vonzalmai okán - második helyezett szeretett volna lenni, Gáti György pedig - ahogy mi ismerjük - első.

Ám az álmok egy Pesövé Ofszi féle villámbeavatkozással még valóra válhatnak:
































Illetve, mint végső lehetőség szóba jöhet még...




 ...a vagyonegyesítés

















Gáti
kipróbálja
nyere- ményét














(s mert hogy úgy jártunk ahogy, a képek felhasználásával kapcsolatban most aztán minden jog fenntartva!)

2012. szeptember 14., péntek

Hemző bezzeg...!




Hagytam s hányan még, igen, hagytunk eltűnni egy ma már mesésnek tűnő világot, és benne azt a régi embert, talán mondhatom, magyar embert, aki nem vádakat magára véve, dehogy, hanem a világ elváltozásának természete okán talán, nincs már sehol!
Hemző bezzeg…! Hemző tanúja s krónikása maradt azoknak a rég eltűnt s a magyar sport szempontjából csodálatosnak mondható időknek.
Chochol Sosem látott, az ötvenes éveket idéző képei előtt éreztem még efféle lelkiismeret furdalást jó pár hónappal ezelőtt, mint most a Magyar Sportmúzeumban Hemző Károly sportfotói láttán. Hol voltam én akkor, azokban az időkben? Lényegében sehol, mert nyomát sem hagytam, hogy ott éltem, hogy ama mára  kiöregedett korosztályban, köztük buzogtam volna.
Hemző - ösztönösen, nyilván - rajta volt, ifjú szenvedéllyel gyűjtötte be nem csupán a sport történéseket, hanem mindent, ami az élet, ami az ember volt akkor. Azt a tiszta szenvedélyt, ami a sportoló embert áthatotta. Azt a más egyébként politikailag százszor elátkozott aurát is, amiben a magyar valóság akkor leledzett, az ötvenes évek derekán, a hatvanas években.
Labdaszedő fiúk – kimondani is gyönyörűség a magam korosztályába tartozóknak ezt az azóta elpárolgott fogalmat. Puskás Ferenc karácsonya a kislányával, Turóczy Judit örömkönnyei. Kádár János a lelátón, kalapban, arcában mintha Hofi Géza dörzsölt groteszkuma bujkálna. Biztonság ezreknek, egy szál rendőrrel. Aztán kitűnően elkapott forró pillanatok. Remineszcenciák – korhangulatról, ízekről, illatokról. Sokszor elvesztette már őket az emlékezet.
Hemző úgy fényképezett, mintha tudta volna, hogy az akkori emberi élet aurája kifordul könyörtelenül magából, s őnélküle ízetlen lexikális ténnyé lesz, érzelmileg eltűnik nyomtalanul.


Egy forró pillanat Albert Flóriánnal









Szedem a lábam az esőben a metró felé. Utolsó vendégként léptem ki a sportmúzeumból, mert még meditáltam kicsit Hemző vitrinben rostokoló öreg lencséi között. Na, nem, az utolsó vendég mégsem én vagyok! Gáti még ott van ugrásra kész, egyszerre szarkasztikus és briliáns humorával. Főleg kedves, hozzá forrott tesója, Szarka Klára a „Tisztelt Elnök Asszony”miatt van ott még, aki ezt a kiállítást formába öntötte. A Nagy Gáti firkál még valami szamárságot az emlékkönyvbe, közvetlenül az én szamárságom után.

Istenem! Ha csakkal kezdi! Az ifjú Hemző leugrik a falról!















Későn este felhív majd Füles, vagy én hívom tán, mit tudom én… Furdalja egyféle célzott kíváncsiság: kéri majd, összefoglalnám-e néhány mondatban, mit gondolok? Olyanok vagyunk ilyenkor, mint Jing és Jang, óvatos bizalommal kerülgetve egymás elméjét, hogy ki ne mondjuk a százszor félreértelmezhető, parttalan fogalmak között leledző központi lényeget. Nagyjából egyetértünk. Mintha Susan Sontag is pedzett volna valami olyasmit, hogy a fotó mennyivel több, mint művészet, s hogy ebből a többől mennyire kevés kínáltatik fel az egyébként ügyesen komponálgatóknak. Az ember – innen és túlról – teszi igazán érdekessé a képeket.
Van persze itt is, Hemzőnél néhány kép, ami csak fénykép, ami csak az ábrázoltak neve okán érdekes. De hiszen a sajtófotó dokumentálás, és a sportban legtöbbször nagyon kevés idő kínálkozik esztétikai szempontok mérlegelésére. A nagy életegész teszi escherivé, bressonivá, hemzőivé az életművet.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy tudom, mik ezek a holmik a vitrinben, hogy tudom, mi van és mi nincs ezekben a ma már ósdi, kemény szolgálatban megkopott masinákban, hogy szakmailag viszonylag pontosan látom, mi az érdem, mi a szerencse, mi a választás, a kompozíciós döntés, mi az, ami elveszett, s miért veszett el; mi az, amit az egymáson átvillanó mozdulatok közös pillanata nem adott meg, és mi az, ami mindenek dacára mégis megragadtatott; hogy miként siklik át a fény a blende lamelláinak pereme között, micsoda bravúr az egyáltalán, hogy az a bizonyos kép éles, a sok paraméteres fotótechnika félig-meddig még feltalálás előtti adottságai közepette.
Látja ezt persze sok mindenki más, itt van Urbán, akiben a közelgő ősz dacára ismét fejbúbig szökött föl a tenni akarás. Tud minden rejtett szempontról Benkő, Korniss, mindenről, amitől a fénykép fotó lesz. Na de egy sem grafomániás eléggé ezek közül! :-)

Urbán Tamásért GÖELEVEN épp elhomályosítja Papp Lacit















Szedem a lábam a metró felé. Vajon látom-e én ezt a világot, ami a jövő számára most is eltűnik éppen?
Szedem a lábam a polleneket végre lepofozó esőben, és minden lélegzetvételért szégyellem kicsit magam. Mert lenne közöttünk Hemző Károly, ha már közöttünk van, nem igaz? De otthon ül, életben tartó gépéhez kábelezve - az a faágak közt békésen ücsörgő hajdani, fáradhatatlan fiatal.

Gáti György szarkasztikus performansza: Virágot vegyenek













Na, azért lábra is mentem kicsit.
Benkő egy szép megoldása, bár mintha már láttam volna ezt valahol...















Az ősrégi Zorkij. Micsoda illata volt!
Látom a lencsében Hemző szemét.
Látjátok ti is?

2012. szeptember 12., szerda

VÉNEMBER attitűdök

Zalakaroson jártam GÖELEVENnel. Miközben uszítottam a kis vaksit erre-arra, felfigyeltem valamire, egy bizonyos attitűdre, ami mintha kezdene eluralkodni világlátásomon. Igen, egyfajta vénember - na, talán csak öregcsávó - attitűd kezd kiütközni témalátásomon. Íme:

hasznára lenni még a világnak...!

sajnos, gyerek méret!

ím a túlélés totális értelmetlen volta...

csak nem leállni, csak nem elhagyni magunkat!

amíg élünk, az álom talán még valóra válhat

Te jóságos Ég, régen én nem ilyeneket gondoltam!
Mit gondoltok, van még értelme orvosért kiáltanom?

2012. szeptember 11., kedd

Kocsmákrul

Benéztem ma  az íróasztal fiókba, ami a magyar szellemi igazságszolgáltatás szerint az írásművészetem szelektív gyűjtésére és végső elfektetésére kirendelt egyetlen hely.
Megmondom, kis, vacak hely az. Ezt a blog felületet tágasabbnak találom, ahová néha még a kutya is betér. Úgy döntöttem tehát, hogy elmélkedéseim javát inkább itt, a fürdőszobában süllyesztem el.
                                                                                                                 D-Vektor


KOCSMÁKRUL
(a javát lásd tehát a FÜRDŐSZOBÁban!)

Nem kívánnám senki elméjét szokatlan nézőszögbe szorítani. Én sem kedvelem, amikor privát revíziókat nyomnak nekem a világról, a világról, ami egy bizonyos életkor magasában már kinek-kinek a maga könyökén jön ki.
Vegyük tehát úgy, hogy csak magamban irkálok itten - ezúttal a kocsmákról. Legfrissebb megfigyeléseimet rendezgetem:
Vannak szükségleti kocsmák és vannak kínálati kocsmák, erre lettem épp a minap figyelmes.

Modern kocsmai megvilágosodás, melynek tanúja voltam


A zsigeriség kocsmai színterein felüti néha a fejét holmi idegen hangadó, prédikátor önjelölt, aki a plebsz felé megnyilvánított olcsó, ám verbálisan kacifántos benyalásokkal megküzd valahogyan a verhetetlenség titulusáért. Lehet ez az illető ősparaszti ész vagy összevissza olvasott ember, ám önmagában semmit nem ér vele, ha nem korhelynek látszó, csavaros eszű alak, akinek bemondásai hallatán mindenki más elnémul, mert annyira színesen zakatol az esze kereke.
Az ilyen alak zsiger-okosan odamondogat a zsigereken túli valóságnak, ezzel hódít hallgató híveket, és közben rendesen vedel. Bírja is persze. Muszáj! Enélkül hamar gyanút keltene.
Találkoztam a minap egy ilyennel, aki, hosszú évtizedek alatt megtapasztalván, mire képes, szellemileg pofozkodni – vagy még inkább pofázkodni - jár a kocsmákba. Szenvedélyesen keresi a prédikálásra alkalmas színtereket.
Valaki meghívott egy bárféle lokálba, mert ez az alak szellemileg makacs hallgatóságot rendelt magának, talán Guiness rekord állítás céljából. Mutatni kívánta, micsoda fergeteges bölcsesség lakozik őbenne, hogy miként fogunk bámuló híveivé lenni három-négy kortyintás alatt. Ösztökélte hallgatóságát, hogy kérdezzenek, kételkedjenek önmaguk tisztánlátásában a világ bármely dolgával kapcsolatban.
A magam rendszerező elméjében ilyesminek nincs ugyan hely, de azért bátorkodtam kérdezni valami csekélyke lényegre törőt. Elkövettem azonban a legnagyobb hibát: nem piáltam mind eközben, nem volt a kezemben sem sörös sem boros pohár.
Még csuklani sem volt ideje e sámánzsigerűnek, még fel sem ködlött fejében a válasz-folyam, amikor már éreztem magamon az őt alkoholtól félig elázottan körülvevők, a zsigerileg behódoltak gyűlöletét. A prédikátornak is torkán akadtam valahogy.
Az volt a szerencsém, hogy forgott a film, készült fellépéséről egy dokumentáció. Csak mellesleg hányta szememre később ez a prédikátor, már a kamera látóterén kívül, ahol a maga szükségleti kocsmázó formájában a piálás makacsul folytatódott, hogy miféle ember az, aki ilyen helyen nem piál, hanem kávét iszik. (Mindahányan tucaton fölüli pohár sörüknél tartottak.)
Már kint voltak a korzón, de a kocsma ott volt velük. Vérbe forgó szemekkel idézgették múltjuk dicső eseményeit, ahogy ez kocsmában szokás. Maguk közé tereltek aztán mély megvetéssel engem is, csak hogy féjsz tu féjsz utálhassanak.
- A sátán itt is velünk van - mondta ívóhíveinek a prédikátor, ki egy ideje a világ romlott voltát ecsetelte, itt van, igen, de itt befogja a pofáját.
Mindenki derült ezen, ahogy kocsmában illik, billegve bólogatott pár egymásnak koccanó szellemi uszadékfa.
Én néztem hűvösen, hallgatagon, egyenesen a prédikátor szemébe, mert semmi korhely duma nem jutott eszembe. Utált is ezért, mint a szart.
„A sátán itt van, csak itt befogja a pofáját.”
Igen, utólag el kell ismernem, jó duma. Volt ebben ott valami, és szállt is rám belőle jócskán.

2012. szeptember 10., hétfő

emlék

Megjöttünk Zalakarosról. Szép vót.
Kár, hogy öregszem, s emlékeim gyorsan összemosódnak :-)


2012. szeptember 7., péntek

avagy

Bizalmi viszony - avagy ifjú tehetségek a MŰPA-ban (2012. május 15.)





(most elmegyek kicsit a Dunántúlra, ha jól tudom, fürödni, de pár nap múlva jövök :-)

2012. szeptember 5., szerda

rovarDRON






Jött a neten, gyorsan rám talált. Odapillantottam, és máris csípte a szemem.
A kedves olvasó, aki előttem kapta meg - lám, a hírbe belekékült! - azt kérdezi, hogy mi van akkor, ha lecsapja.
Asszem, ha lecsapja, akkor pont, mint az életben, jön a többi milliószámra.

Lehet, hogy hoax az egész, de nagyon is reális lehetőségről fantáziált itt valaki: a tudomány az érzékeink küszöbe alá törekszik. Oda, ahol már, ha akarunk, sem tudunk figyelni. Nanotechnika.
A kérdésem mégis: ez a rovarDRON induláskor mit céloz meg? És ha rám talált véletlenül, igen, véletlenül, mert startolás előtt még nem tudja, hol vagyok, sőt, hogy egyáltalán létezem, mert még azonosítatlan vagyok, ugye, akkor kire talált rá? Nem bosszantja majd, hogy egy senkire? Mit kezd a bio adataimmal, miután rám talált? Amikor futkosok összevissza a mezőn, utazgatok a világban ide-oda a csaj után, ki futkos, utazgat azoknak – értitek, kiknek! - összevissza? Na és, mi célhoz társítják aztán a megszerzett DNS képemet?
Vagy nem is kérdez semmit, nyomban bead a szúnyog valamit? Ritkítják a népességet? De akkor mit adnak be a Fontos Embernek, hogy a szúnyog nehogy őt válassza véletlenül?
Nem sokkal könnyebb az egyedet születéskor beazonosítani?
Na, persze nem, épp ott nem, ahol léte afféle fejlett-civilizációs szempontból a legjelentéktelenebb.
De mégis, milliárd számra kellene ezt a kis szart összerakni! Csak nem ezt is majd én fizetem? Könyörgöm, a gáz olcsóbb volt, ami szintén jól rátalált az ellenségre. Meg a baktérium. Meg a vaklárma, ami nyomán Irakot támadni lehetett.

Hoax lesz ez, kis büdös hoax!
Úgy hogy ez a szúnyog nekem egyelőre még csak jópofa. Bár nem akarom a problémát a szőnyog, akarom mondani szúnyeg alá söpörni :-)

2012. szeptember 3., hétfő

Köd






A köd miért az nekünk, ami? És miért negatívum valamelyest?
Mert félig-meddig eltakar előlünk valamit, akár rajta kívül, akár benne vagyunk. Korlátozza legfőbb érzékünket.
Ám némely helyzetben azt mondjuk rá, felhő, és gyönyörködünk, ha ártatlan fehér, ha nem takar semmi mást, csak az eget, ami ugyanaz ott, mint odébb, két felhő között, vagy ha fehér paplanként újrakonfigurálja a táj unásig megszokott látványát.
Másrészt A köd a közelgő vagy már betoppant nyirkos, cudar idők hírnöke-tanúja nekünk.
Aztán átvitt értelemben felbukkan szavaink körül is, amikor ködösségével eltakarja a beszéd a gondolatot.
Ezek nélkül – nélkülünk, a köd önmagában - teljes értékű, pozitív szereplője a világnak, sőt, gomolygásával tanújele, sőt, társteremtője a téridőnek!
Eredendően nincs a teremtés megítélésére indító minősége. Közönyös, ártatlan valami, sokkal inkább, mint a víz a Dunában, a Kárpátok távoli vonulata, a Szaturnusz gyűrűje vagy a Magellán-felhők. Csupán az elemekben előállt átmeneti helyzet.
Viszont nélkülünk, emberek nélkül nincs aki törődjön vele, borzongjon tőle vagy lelkendezzen érte. És akkor, ugye, mit ér, minek az egész?!

2012. szeptember 1., szombat

Vékásnyi brillancia




Olyan vékony a felvitt emulzió, hogy ahol a fehér képtartalmak okán szinte teljesen kimosódott az ezüstbromid, ott a tükröződés geometriai szabályai szerint verődik vissza a sima fémfelületről a beeső fénynyaláb, megsokszorozva a fotópapírnál elérhető legmagasabb brillanciát. A perforált szélű fémlemezek az offset nyomás kellékei, a Széchényi Könyvtárban történt selejtezés során kerültek Vékás Magda birtokába, mert meglódították képhordozók iránt különösen éles képzeletét.
Hogy miről, hol készültek a fotó felvételek, e brillancia-hatást tekintve érdektelen – de történetesen New Yorkról, a 2002. évi New Yorkban. Hogy éppen New York: szerencse folyománya, másfelől tisztelgés és tekintélyérv egyszerre. (Miközben a világ a maga időtálló képi láthatóságában a könyökünkön jön ki :-)
Vizuális alkímia, amit Vékás Magda jól megfontoltan elővezet legújabb kiállításán a Dohány és Síp utcák találkozásához átköltöztetett (helyileg és történetileg a hajdani Metró klubról van szó) és újra éledő Kolta galériában.
Esztétikailag tekintve Vékás Magda mostani kiállításának egyik képe ugyanarról szól, mint a másik. Az archo-nosztalgikus hatást* itt felváltja, szinte leváltja, minden esetre űbereli a fotográfiában szokatlan brillancia élmény.
Akkor miért pont fotó?
Szerintem Vékás tevékenysége képzőművészeti jellegű, aminek domináns matériája a fényérzékeny emulzió.
Nem foglalnék állást abban, hogy vannak-e ilyenformán s mekkorák Vékás korábbi kiállításainak és mostani NY címre keresztelt kísérletének klasszikus értelmű fotóesztétikai érdemei. Törekvéseinek iránya és egésze az, ami a történetiség értékküszöbét átlépte kétségtelenül, legalább is a magyar kultúra határain belül.



A Kolta galériát a Kultúrpart Csoport és a Szívlapát alapítvány karolta most fel, konkrétan Erzsébetvárosban, ahol minden második lakóházat kiürítik, és romkocsmává rendezik be. Meglepő, hogy a turista korhelység éjszakai paradicsomában ezúttal egy művészeti galéria kapott teret, bár, ha úgy veszem, a zűrös múltú, tágas Metró helyiségek még csak félig újjászült belvilága stílszerű a romkocsmák sorában. Volt itt már ilyesmi: néhány méterrel odébb is, a Síp utca 5-ben. A galériázás színteréül szolgáló lakás állaga bombatalálatokra emlékeztetett. Nem csíptem. Világháborús gyerek vagyok, nekem nincs üres békeunalomban fogant nosztalgiám háborúk iránt.
A sokak által régóta művelt roncsoló, redukáló technika, ami a letűnt múlt nyilvánvalóságának jeleit veszendőség felé sodorja, a tónusok szakadozottságával inti a gyarló szemet, hogy ne a képen látható személy zakójának márkajelzése után szaglásszon. Ez a redukció a nagy kontrasztot mutató geometriai alakzatoknak kedvez, mint például a felhőkarcolók. E szempontból is érthető Vékás választása, hogy milyen téma kerüljön az offset lemezekre: inkább New York, mint Budapest, de akár Abu Dhabi is lehetett volna. Nem ezen van a hangsúly.



Ha azt kérdezné valaki tőlem, megelégelve a rizsázást, végül is tetszik-e Vékás kiállítása, azt válaszolnám, alapvetően igen. Az a fajta élmény ez persze, amitől nem változik meg a személyiségem. Igen, nagyravágyó vagyok a befogadásban! Mindig arra vágytam, hogy olyasmit kapjak az esztétikai alkotástól, aminek nyomán ama naptól fogva kicsit más leszek. Így hatott rám például az egyfajta fotónaturalizmust alkotásaiba ötvöző Sándorfi István.
Na, igen, mondhatják, de az festészet!
Hölgyeim és Uraim! Az teljesen mindegy.
Elhangzott egy tesztkérdés Kincses Károly részéről a megnyitót követő beszélgetés végén: Ez a kiállítás megállná-e a helyét New Yorkban ugyanúgy mint itt? Vékás körülményes válaszának lényege: "Nem tudom."
Számomra nyitva maradt a kérdés, már hogy hasonló rom-galériára célzott-e a kérdező New Yorkban vagy valami ottani, itt nem igazán ismert elegánsra.
A kérdésre, hogy a viszontagságos magyar múzeumi körülmények között mi lesz a sorsa e tartalmilag kicsit túlméretezett szekvenciának, Vékás válasza kedvesen lakonikus: „Elteszem”.


A néző a mennyezeti reflektor fényének beesési síkját keresi.










*szótárakban ne keresd! - A megidézett hajdani látvány eltűnt valósága iránt támadó nosztalgia a fotó szemlélőjének pszichéjében. Mintha ott lennél, mikor pedig már mégsem lehetsz ott. Ez az: retinád előtt a távolság, mint üveggolyó!
(A fotó e kérdésekben magáért beszél ugyan, ám a magam féle ostoba filosz vágyik rá mégis, hogy megmondja, mi a micsoda. Talán csak, mert sok a mellébeszélés az egyébfajta ostobák által :-))