Olyan vékony a felvitt emulzió, hogy ahol a fehér
képtartalmak okán szinte teljesen kimosódott az ezüstbromid, ott a tükröződés
geometriai szabályai szerint verődik vissza a sima fémfelületről a beeső
fénynyaláb, megsokszorozva a fotópapírnál elérhető legmagasabb brillanciát. A
perforált szélű fémlemezek az offset nyomás kellékei, a Széchényi Könyvtárban
történt selejtezés során kerültek Vékás Magda birtokába, mert meglódították
képhordozók iránt különösen éles képzeletét.
Hogy miről, hol készültek a fotó felvételek, e brillancia-hatást
tekintve érdektelen – de történetesen New Yorkról, a 2002. évi New Yorkban.
Hogy éppen New York: szerencse folyománya, másfelől tisztelgés és tekintélyérv
egyszerre. (Miközben a világ a maga időtálló képi láthatóságában a könyökünkön
jön ki :-)
Vizuális alkímia, amit Vékás Magda jól megfontoltan elővezet
legújabb kiállításán a Dohány és Síp utcák találkozásához átköltöztetett (helyileg és történetileg
a hajdani Metró klubról van szó) és újra éledő Kolta galériában.
Esztétikailag tekintve Vékás Magda mostani kiállításának egyik
képe ugyanarról szól, mint a másik. Az archo-nosztalgikus hatást* itt felváltja,
szinte leváltja, minden esetre űbereli a fotográfiában szokatlan brillancia élmény.
Akkor miért pont fotó?
Szerintem Vékás tevékenysége képzőművészeti jellegű, aminek
domináns matériája a fényérzékeny emulzió.
Nem foglalnék állást abban, hogy vannak-e ilyenformán s mekkorák Vékás korábbi kiállításainak és mostani NY címre keresztelt kísérletének
klasszikus értelmű fotóesztétikai érdemei. Törekvéseinek iránya és egésze az,
ami a történetiség értékküszöbét átlépte kétségtelenül, legalább is a magyar
kultúra határain belül.
A Kolta galériát a Kultúrpart Csoport és a Szívlapát
alapítvány karolta most fel, konkrétan Erzsébetvárosban, ahol minden második
lakóházat kiürítik, és romkocsmává rendezik be. Meglepő, hogy a turista
korhelység éjszakai paradicsomában ezúttal egy művészeti galéria kapott teret,
bár, ha úgy veszem, a zűrös múltú, tágas Metró helyiségek még csak félig újjászült belvilága stílszerű a romkocsmák sorában. Volt itt már ilyesmi: néhány méterrel odébb is, a Síp
utca 5-ben. A galériázás színteréül szolgáló lakás állaga bombatalálatokra
emlékeztetett. Nem csíptem. Világháborús gyerek vagyok, nekem nincs üres
békeunalomban fogant nosztalgiám háborúk iránt.
A sokak által régóta művelt roncsoló, redukáló technika, ami a
letűnt múlt nyilvánvalóságának jeleit veszendőség felé sodorja, a tónusok szakadozottságával inti a gyarló szemet, hogy ne a képen látható személy zakójának márkajelzése után szaglásszon. Ez a redukció a nagy kontrasztot mutató geometriai
alakzatoknak kedvez, mint például a felhőkarcolók. E szempontból is érthető
Vékás választása, hogy milyen téma kerüljön az offset lemezekre: inkább New
York, mint Budapest, de akár Abu Dhabi is lehetett volna. Nem ezen van a hangsúly.
Ha azt kérdezné valaki tőlem, megelégelve a rizsázást, végül
is tetszik-e Vékás kiállítása, azt válaszolnám, alapvetően igen. Az a fajta élmény
ez persze, amitől nem változik meg a személyiségem. Igen, nagyravágyó vagyok a
befogadásban! Mindig arra vágytam, hogy olyasmit kapjak az esztétikai
alkotástól, aminek nyomán ama naptól fogva kicsit más leszek. Így hatott rám
például az egyfajta fotónaturalizmust alkotásaiba ötvöző Sándorfi István.
Na, igen, mondhatják, de az festészet!
Hölgyeim és Uraim! Az teljesen mindegy.
Elhangzott egy tesztkérdés Kincses Károly részéről a
megnyitót követő beszélgetés végén: Ez a kiállítás megállná-e a helyét New
Yorkban ugyanúgy mint itt? Vékás körülményes válaszának lényege: "Nem tudom."
Számomra nyitva maradt a kérdés, már hogy hasonló
rom-galériára célzott-e a kérdező New Yorkban vagy valami ottani, itt nem igazán
ismert elegánsra.
A kérdésre, hogy a viszontagságos magyar múzeumi körülmények
között mi lesz a sorsa e tartalmilag kicsit túlméretezett szekvenciának, Vékás
válasza kedvesen lakonikus: „Elteszem”.
A néző a mennyezeti reflektor fényének beesési síkját keresi.
*szótárakban ne keresd! - A megidézett hajdani látvány eltűnt valósága iránt támadó nosztalgia a fotó szemlélőjének
pszichéjében. Mintha ott lennél, mikor pedig már mégsem lehetsz ott. Ez az:
retinád előtt a távolság, mint üveggolyó!
(A fotó e kérdésekben magáért beszél
ugyan, ám a magam féle ostoba filosz vágyik rá mégis, hogy megmondja, mi a micsoda.
Talán csak, mert sok a mellébeszélés az egyébfajta ostobák által :-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése