BLOGDOGVAGYOK: Hemző bezzeg...!

Hagytam s hányan még, igen, hagytunk eltűnni egy ma már mesésnek tűnő világot, és benne azt a régi embert, talán mondhatom, magyar embert, aki nem vádakat magára véve, dehogy, hanem a világ elváltozásának természete okán talán, nincs már sehol!

Hemző bezzeg…! Hemző tanúja s krónikása maradt azoknak a rég eltűnt s a magyar sport szempontjából csodálatosnak mondható időknek.

Chochol Sosem látott, az ötvenes éveket idéző képei előtt éreztem még efféle lelkiismeret furdalást jó pár hónappal ezelőtt, mint most a Magyar Sportmúzeumban Hemző Károly sportfotói láttán. Hol voltam én akkor, azokban az időkben? Lényegében sehol, mert nyomát sem hagytam, hogy ott éltem, hogy ama mára kiöregedett korosztályban, köztük buzogtam volna.

Hemző - ösztönösen, nyilván - rajta volt, ifjú szenvedéllyel gyűjtötte be nem csupán a sport történéseket, hanem mindent, ami az élet, ami az ember volt akkor. Azt a tiszta szenvedélyt, ami a sportoló embert áthatotta. Azt a más egyébként politikailag százszor elátkozott aurát is, amiben a magyar valóság akkor leledzett, az ötvenes évek derekán, a hatvanas években.

Labdaszedő fiúk – kimondani is gyönyörűség a magam korosztályába tartozóknak ezt az azóta elpárolgott fogalmat. Puskás Ferenc karácsonya a kislányával, Turóczy Judit örömkönnyei. Kádár János a lelátón, kalapban, arcában mintha Hofi Géza dörzsölt groteszkuma bujkálna. Biztonság ezreknek, egy szál rendőrrel. Aztán kitűnően elkapott forró pillanatok. Remineszcenciák – korhangulatról, ízekről, illatokról. Sokszor elvesztette már őket az emlékezet.

Hemző úgy fényképezett, mintha tudta volna, hogy az akkori emberi élet aurája kifordul könyörtelenül magából, s őnélküle ízetlen lexikális ténnyé lesz, érzelmileg eltűnik nyomtalanul.

Egy forró pillanat Albert Flóriánnal

Szedem a lábam az esőben a metró felé. Utolsó vendégként léptem ki a sportmúzeumból, mert még meditáltam kicsit Hemző vitrinben rostokoló öreg lencséi között. Na, nem, az utolsó vendég mégsem én vagyok! Gáti még ott van ugrásra kész, egyszerre szarkasztikus és briliáns humorával. Főleg kedves, hozzá forrott tesója, Szarka Klára a „Tisztelt Elnök Asszony”miatt van ott még, aki ezt a kiállítást formába öntötte. A Nagy Gáti firkál még valami szamárságot az emlékkönyvbe, közvetlenül az én szamárságom után.

Istenem! Ha csakkal kezdi! Az ifjú Hemző leugrik a falról!

Későn este felhív majd Füles, vagy én hívom tán, mit tudom én… Furdalja egyféle célzott kíváncsiság: kéri majd, összefoglalnám-e néhány mondatban, mit gondolok? Olyanok vagyunk ilyenkor, mint Jing és Jang, óvatos bizalommal kerülgetve egymás elméjét, hogy ki ne mondjuk a százszor félreértelmezhető, parttalan fogalmak között leledző központi lényeget. Nagyjából egyetértünk. Mintha Susan Sontag is pedzett volna valami olyasmit, hogy a fotó mennyivel több, mint művészet, s hogy ebből a többől mennyire kevés kínáltatik fel az egyébként ügyesen komponálgatóknak. Az ember – innen és túlról – teszi igazán érdekessé a képeket.

Van persze itt is, Hemzőnél néhány kép, ami csak fénykép, ami csak az ábrázoltak neve okán érdekes. De hiszen a sajtófotó dokumentálás, és a sportban legtöbbször nagyon kevés idő kínálkozik esztétikai szempontok mérlegelésére. A nagy életegész teszi escherivé, bressonivá, hemzőivé az életművet.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy tudom, mik ezek a holmik a vitrinben, hogy tudom, mi van és mi nincs ezekben a ma már ósdi, kemény szolgálatban megkopott masinákban, hogy szakmailag viszonylag pontosan látom, mi az érdem, mi a szerencse, mi a választás, a kompozíciós döntés, mi az, ami elveszett, s miért veszett el; mi az, amit az egymáson átvillanó mozdulatok közös pillanata nem adott meg, és mi az, ami mindenek dacára mégis megragadtatott; hogy miként siklik át a fény a blende lamelláinak pereme között, micsoda bravúr az egyáltalán, hogy az a bizonyos kép éles, a sok paraméteres fotótechnika félig-meddig még feltalálás előtti adottságai közepette.

Látja ezt persze sok mindenki más, itt van Urbán, akiben a közelgő ősz dacára ismét fejbúbig szökött föl a tenni akarás. Tud minden rejtett szempontról Benkő, Korniss, mindenről, amitől a fénykép fotó lesz. Na de egy sem grafomániás eléggé ezek közül! :-)

Urbán Tamásért GÖELEVEN épp elhomályosítja Papp Lacit

Szedem a lábam a metró felé. Vajon látom-e én ezt a világot, ami a jövő számára most is eltűnik éppen?

Szedem a lábam a polleneket végre lepofozó esőben, és minden lélegzetvételért szégyellem kicsit magam. Mert lenne közöttünk Hemző Károly, ha már közöttünk van, nem igaz? De otthon ül, életben tartó gépéhez kábelezve - az a faágak közt békésen ücsörgő hajdani, fáradhatatlan fiatal.