Vancsó célzott áramlásai

Vancsó Zoltán fotófilmje pereg a Művész moziban. Megnéztem, mert kíváncsivá tett a maga 70 perces hosszával. Kíváncsi voltam, hogyan jut el ez a Zoli akár csak az ötvenedik percig is, anélkül, hogy untatna.

A hetven perc eléggé merésznek, már-már neccesnek tűnt. A fotó-audiovizuális formák a történések valóságából táplálkozó filmhez képest fárasztóak, mert képről képre kell nézői feladatunkat újraértelmezni. Egy nézésre méltó, igazán tartalmas, dramatikailag szóra érdemes fotó-audiovizuális alkotás még eltűrhető hosszát a tapasztalás maximum10-12 percre teszi.

Vancsónak drukkoltam. Tehetséges fiatalember. Igaz, kezdettől túlcsordul érettsége partjain. Rengeteg benne a nagyravágyás, a tehetségen kívül talán nincs is benne más, csak nagyravágyás. Ügyes nagyravágyó. Minden követ megmozgat, kapcsolatokat épít, folyik a vízcsapból is, már tojáshéjas korában is visszatekintő kiállításokat szervezett eddigi életművéből(!!)

Kiállításait, publikációit beharangozó, reklám értékű filmecskék formájában felbukkant már évekkel ezelőtt is a mozikban, a nagyfilmek vetítése előtt. El tudta intézni. Nem volt az nagy opusz: egyfajta átúszásos lapozással mutogatta a képeit. Viszont a mozik profi világában, nagy nyilvánossága előtt, ami elismerésre késztette az embert. El tudta intézni.

Az Álomfilm tanúsága szerint Vancsó – szakmailag - az ártatlan lapozgatásnál messzebbre máig sem jutott.

Fotófilm vállalkozásához – okosan vagy elővigyázatosan – a meditációra hangoló tempót választotta. Lényegében erdei bolyongásai alkalmával készült, nagy fénykontrasztokra bazírozó, u.n. berázásos fényképfelvételeit szerkesztette egymáson lassan áttűnő szekvenciába. Képein, a bemozdulásos technikának köszönhetően nincs fotográfiai realitás, csak színek és fénycsíkok aberrált, kócos szövevénye, és az alakzatok tömege jóféle vancsói érzékkel elhelyezve, tagolva. Misztikus képi valóság, amihez Vancsónak mindig is vonzalma és érzéke volt.

Mondanivalóját nagyjából jól bekeríti az alcímekbe foglalt szellemi maszatolás: Száműzetés a létezésbe – Szándéktalan fény – Az erdő céltalan áramlása – A remény szótlan ösvényén – A roppanó tél fehér csendje – Lusta alkonyok boldog sóhajai  - és még tovább ilyenek.

Láttam a hetven perc alatt kábé egy tucat képet, ami a többi tizenegy viszonylatában is önálló értékkel bír. A többi - itt, egymáson átevickélve - csupán egymás tölteléktársa lehet. Könyvben szívesen nézegetnék e sorozatból két tucatot is.

A zene 70 percnyi, könyörtelenül monoton, szintetikusan előcsalt zsongabunga. Nyolc perc után határozottan kezdtem unatkozni. Persze, lehet, hogy túlérett vagy túlképzett vagyok ilyesmihez.

Na és bátor! Merem ugyanis kijelenteni, hogy Vancsó Zoltán a fotó-audiovizuális nyelvet egyáltalán nem beszéli. A közhelyes lassú átúszást leszámítva szikrányi ide vágó formai ötlete sem akad. Szépséges fénykontrasztjai, a vibráló rajzolatok önmaguk ismétlése által monotóniába fúlnak egy hetven perces áradatban.

Csak egy gondolatébresztő villanás legalább! - könyörögtem magamban. - Csak egyetlen fia suhanás, egyetlen ellentét, egy szikrányi csalárdság legalább!

Nem, nincs!

Talán el tudja képzelni az olvasó, hogyan hatna az, ha valaki egyetlen snittben akarna leforgatni egy játékfilmet. Ezt Jancsó sem merte.

Vancsó meri. Kijelentem, e mögött nem lehet más, csak a tudatlanság lendülete. Hogy cinikusra váltsak a pénzemért: a fejezeteket elválasztó, már-már percnyire dagadó fekete szünetek kifejezetten jót tettek a mű hosszának. Hehe :-))

Sajnos ilyenkor tűnt fel leginkább, hogy a vetítő instrumentum feketét nem tud vetíteni. A mozigép és a divatba jött video projektorok, sajnos, nem számítanak megfelelő fotó-audiovizuális technikának. Talán nincs is már többé ilyen. A fotóban, különösen, ha pang a látnivaló, feltűnő elemmé válik a kép széle. A film pszichológiailag más természetű médium, mint az állókép. Ezt különösen sajnálja az ember, amikor egy nagyon lassú fel- vagy leúszást kellene élveznie, de behalnak a derengő teremfénybe a mély sötétnek szánt tónusok, és látszik, hogy a kép nem ér ki – nem hogy a vetítővászon – a vetített kép széléig sem.

Jó akarnék lenni, megértő, de nem lehet.

Talán itt-ott… de nem, talán még itt-ott sem!

Beleveszni az erdőbe és soha többé elő nem jönni – ezek Vancsó mástól kölcsönzött utolsó feliratos szavai.

Na igen! Beleveszni és aztán mégis előjönni, hosszan, nagy publicitás közepette meditálni, sőt, egészen az NKA kuratórium színe elé nyomakodni, az viszont eléggé ambivalens póz, nemde?

Dede!