Kocsmákrul

Benéztem ma  az íróasztal fiókba, ami a magyar szellemi igazságszolgáltatás szerint az írásművészetem szelektív gyűjtésére és végső elfektetésére kirendelt egyetlen hely.
Megmondom, kis, vacak hely az. Ezt a blog felületet tágasabbnak találom, ahová néha még a kutya is betér. Úgy döntöttem tehát, hogy elmélkedéseim javát inkább itt, a fürdőszobában süllyesztem el.
                                                                                                                 D-Vektor

KOCSMÁKRUL
(a javát lásd tehát a FÜRDŐSZOBÁban!)

Nem kívánnám senki elméjét szokatlan nézőszögbe szorítani. Én sem kedvelem, amikor privát revíziókat nyomnak nekem a világról, a világról, ami egy bizonyos életkor magasában már kinek-kinek a maga könyökén jön ki.

Vegyük tehát úgy, hogy csak magamban irkálok itten - ezúttal a kocsmákról. Legfrissebb megfigyeléseimet rendezgetem:

Vannak szükségleti kocsmák és vannak kínálati kocsmák, erre lettem épp a minap figyelmes.

Modern kocsmai megvilágosodás, melynek tanúja voltam

A zsigeriség kocsmai színterein felüti néha a fejét holmi idegen hangadó, prédikátor önjelölt, aki a plebsz felé megnyilvánított olcsó, ám verbálisan kacifántos benyalásokkal megküzd valahogyan a verhetetlenség titulusáért. Lehet ez az illető ősparaszti ész vagy összevissza olvasott ember, ám önmagában semmit nem ér vele, ha nem korhelynek látszó, csavaros eszű alak, akinek bemondásai hallatán mindenki más elnémul, mert annyira színesen zakatol az esze kereke.

Az ilyen alak zsiger-okosan odamondogat a zsigereken túli valóságnak, ezzel hódít hallgató híveket, és közben rendesen vedel. Bírja is persze. Muszáj! Enélkül hamar gyanút keltene.

Találkoztam a minap egy ilyennel, aki, hosszú évtizedek alatt megtapasztalván, mire képes, szellemileg pofozkodni – vagy még inkább pofázkodni - jár a kocsmákba. Szenvedélyesen keresi a prédikálásra alkalmas színtereket.

Valaki meghívott egy bárféle lokálba, mert ez az alak szellemileg makacs hallgatóságot rendelt magának, talán Guiness rekord állítás céljából. Mutatni kívánta, micsoda fergeteges bölcsesség lakozik őbenne, hogy miként fogunk bámuló híveivé lenni három-négy kortyintás alatt. Ösztökélte hallgatóságát, hogy kérdezzenek, kételkedjenek önmaguk tisztánlátásában a világ bármely dolgával kapcsolatban.

A magam rendszerező elméjében ilyesminek nincs ugyan hely, de azért bátorkodtam kérdezni valami csekélyke lényegre törőt. Elkövettem azonban a legnagyobb hibát: nem piáltam mind eközben, nem volt a kezemben sem sörös sem boros pohár.

Még csuklani sem volt ideje e sámánzsigerűnek, még fel sem ködlött fejében a válasz-folyam, amikor már éreztem magamon az őt alkoholtól félig elázottan körülvevők, a zsigerileg behódoltak gyűlöletét. A prédikátornak is torkán akadtam valahogy.

Az volt a szerencsém, hogy forgott a film, készült fellépéséről egy dokumentáció. Csak mellesleg hányta szememre később ez a prédikátor, már a kamera látóterén kívül, ahol a maga szükségleti kocsmázó formájában a piálás makacsul folytatódott, hogy miféle ember az, aki ilyen helyen nem piál, hanem kávét iszik. (Mindahányan tucaton fölüli pohár sörüknél tartottak.)

Már kint voltak a korzón, de a kocsma ott volt velük. Vérbe forgó szemekkel idézgették múltjuk dicső eseményeit, ahogy ez kocsmában szokás. Maguk közé tereltek aztán mély megvetéssel engem is, csak hogy féjsz tu féjsz utálhassanak.

- A sátán itt is velünk van - mondta ívóhíveinek a prédikátor, ki egy ideje a világ romlott voltát ecsetelte, itt van, igen, de itt befogja a pofáját.

Mindenki derült ezen, ahogy kocsmában illik, billegve bólogatott pár egymásnak koccanó szellemi uszadékfa.

Én néztem hűvösen, hallgatagon, egyenesen a prédikátor szemébe, mert semmi korhely duma nem jutott eszembe. Utált is ezért, mint a szart.

„A sátán itt van, csak itt befogja a pofáját.”

Igen, utólag el kell ismernem, jó duma. Volt ebben ott valami, és szállt is rám belőle jócskán.