JÓ CSAK NEM JÓ

  A TECHNIKAI CIVILIZÁCIÓ 

         "Nem tudni, hogy történt”.

Az elme mint kullancs kapaszkodik a negációba. Igen egyesek ragaszkodnak hozzá, hogy nem lehet tudni. Van ebben egyféle felelősség lerázó mozzanat: ha már ez van, s bár veszélyes és rossz és kétségtelenül az ember műve, csináljunk úgy, mintha távoli elődök jószándékú de elmérgedt örökségéről lenne szó. amibe mi semmit sem sejtve beleszülettünk, mintha nekünk visszamenőleges feltételes módban kéne - illene - urrá lennünk egy olyan helyzeten, amiről senki sem tehet. Mindenesetre, ha mégis illik gondterhelt és felelősségre vonó képet vágni, hibáztassunk kegyes elnézéssel olyanokat, akiknek már mindegy, ha utólag, posztumusz elvitetik velük a balhét.

A nemtudnihogytörténtben a "történt", mint múltidejű alak azt sejteti, hogy itt most már nem történnek hibák, mi már csak sodródunk a rég történtek következményeivel, sőt, ha ennél több lenne elvárható tőlünk, hát mi nem csak sopánkodunk, nem csak sodródunk, hanem a relatíve továbbra is fennálló emberi tudatlanság ballasztjával menekülünk, ha csak lehet, előre.

"Valószínűleg nem annak látszott, amikor elkezdődött."

Kétségtelen, hogy gyermekes babrálásnak tűnik minden régi tett a technika körül, legalábbis így visszamenőleg. Mi csak sajtot akartunk reszelni. Még azt sem, csak kíváncsiak voltunk, hogy nézne ki a sajt, ha lereszelnénk. És egyébként is, a reszelő már közbülső állomás, puszta kézzel nem lehet reszelőt csinálni. Aztán a reszelőt erőszakkal elvette valaki tõlünk és valahogy vissza kellett szerezni. Elég lett volna fejbevágni, de mi kíváncsiak voltunk, hogy milyen messziről lehet halál biztosan eltalálni. Szóval teljesen másról szólt minden, ami beindította ezt az úgynevezett technikai civilizálódást. Ami a kíváncsiságot illeti, őszinte és jogos volt, jogos ma is. Erre predesztinál az ember kiváltságos elméje.

“Lehetett véletlen is.”

Mivel nem annak látszott, az sem határozható meg, mikor kezdődött. Egyáltalán: pontosan mi kezdődött volna mikor? Talán több jelenség észrevétlen egybefonódása indította be a fejlődés tendenciáit. Vagy egy idő után a kíváncsiság következményeiből egyszerűen minőségi ugrás állt elő. Aztán megint egy és megint és megint. Maga az ember is megváltozott észrevétlenül attól, amit maga körül kavart. Na és ha többről volt is szó, mint kíváncsiságról, mint puszta sajtreszelésről, először csak igazán fontos dolgokat akart az ember, világítani, meg véletlenmentesíteni, meg túlélni, felhalmozni nehéz időkre, ezt akart az ember, nem pedig fejlődést, bármiféle civilizációs arculatot, technikailag jellemezhető korszakot. A pregnáns és meghatározó arculat a fejlődés láncreakciója: következmény. Megtűzdelve véletlen tényezőkkel. Véletlenül volt a Föld mélyén például egy rakás kőolaj. Senki se tudta, mire lesz jó. Igazából nem tudhattuk, hogy pontosan ez lesz belőle, a nagy kíváncsiskodásból.

“Kínos és nevetséges, ha belegondolunk.”

A dologban az a nevetséges és kínos - értve ez alatt, hogy utódaink úgy se fognak hinni nekünk -, hogy először és utoljára történik ez velünk. Az embernek soha többé nem lesz más technikai civilizációja. Egyáltalán félő, hogy soha sem lesz már másfajta civilizációja. Nem döbbenetes-e, ha belegondolunk, hogy nem ez az első civilizáció az ember földi történetében, de ez a legelső és legutolsó ilyen, és ez után már nem is jöhet semmi más. A fejlődés elkerülhetetlen végső zsákutcája. Lehet, hogy itt és velünk csak ilyen vége lehet mindennek? Ha most újra lehetne kezdeni..., na igen, akkor vajon hova jutnánk? Ugyanide? Kicsit más dizájnnal? Vagy megint teljesen máshová? Netán valami még veszélyesebbe?

“Bár ha jobban meggondoljuk...”

Na persze, még mielőtt az öngyalázásban túl mélyre merülnénk, el kell ismerni, a technikai civilizáció nem olcsó és alantas kaland, hanem a fejlődés egyik lehetséges, nagy

tudást igénylő útja. Ebből még sok minden érdekes lehetne - jó kezekben. És még csak félúton vagyunk. És már egyébként is fékezünk. Bár mindig akad, aki nem bír magával. A számítástechnika területén például határozottan beindult egyfajta nem kívánatos jelenség, amit csúfolódva akár bilgéjtszesedésnek is nevezhetnénk.

Apropó bilgéjtsz!

Van itt még egy mozzanat: az érvényesülés, ami közösségben egyenértékű a mások fölé kerekedéssel. El kell ismerni, ez a fölékerekedés, ha valahol, hát a technika világában a leglátványosabb folyamat, még ha önveszélyes is. Ám kezdetben ki gondolt még technikai rásegítésre? Csírájában nem volt ez más, mint bátortalan ugyanolyanság vágy, esetleg csekélyke virtus-érzés, hogy tegyünk próbát, ki az ügyesebb, vagy ha nem ügyesebb, hát eszesebb. Majd a kiváltásg-érzet kezdett motoszkálni, hogy igazán járhatna nekünk valami, valamivel több, mint másnak, ha már kiderült, hogy jobbak vagyunk. Aztán meg halk motoszkálás: hogy ha eléggé akarnánk, nem kéne másokra várni, talán meg is tudnánk szerezni magunktól, ami úgyis jár.

Ennek kezdetben nem volt meg a kiforrott technikája. Később mindenféle perverz kiválasztódások indultak be, és erőkoncentrálás, önmagunk emelése helyett mások lefelé taposása, majd a kiváltságokban való fürdőzés, új kiváltságok kiagyalása, rangkórság, a feltűnési viszketegség kéjes vakarását olajozó drága szerekben való dagonyázás. Aztán zsarnokoskodás és hatalomvágy túltengés. Plusz az intézményeink történelmi elszemtelenedése, meg a maffia-szindróma. Az elmaffiásodás. Az elterrorosodás. Ez pedig már végképp elképzelhetetlen hatékony technika nélkül. A globális bűnözésben rejlő óriási lehetőségek fokozatos felismerése is a technikának köszönhető. Ez talán nem kellett volna! Na és a viselkedés- és irányítástechnika célratörő tudománya körüli innovatív őrület! Az ipari meg a fogyasztói társadalom! A konkurrencia-harc új formáinak konspiratív kimunkálása, a nagy számok törvényeinek vitorlába fogása, a nyerésvágy felkorbácsolása, embernek ember által való fékevesztett hülyítése, az inverz elgázosítás modelljén való sunyi munkálkodás. Születés és halál felsőbb körök hatalma alá rendelése. A természeti jogok és lehetőségek törvénybe konvertálása, a jövő nyitott, demokratikus és kellemes voltának felülírása gazdasági diktátumokkal, tér, víz és levegő lobby-hálóba fogása.

“Na de ne...!”

Na, vigyázzunk már, ez nem is így van, ez csak pillanatnyi paranoia! Mi nem ide tartunk, nincs itt semmi ilyen. Technika az van, de az ember, legalább is aki kitalálja, azzal csak csupa szépet, csupa jót akar. Nem csak magának, a többieknek is. Kivéve az undorító más vallásúakat. Meg más felfogásúakat, meg más képességűeket, meg más elvűeket, meg más nyelvűeket és más színűeket... de kivétel mindig is volt. A többiek mind-mind csak a hasznát élvezik a modern technikának. Kétségtelen, ma már annyira eluralkodott világunkon a technika, hogy a legártatlanabb alakok találhatnak útszélen eldobált rakétavetőket, amivel jönnek aztán megkérdezni a technikához jobban értőket, hogy ez micsodára is való. Azok meg esetleg azt hiszik...

“Állítsák meg!”

És egyébként is, ha a dolgok rendben mennek, a tudás, és annak következtében a tolerancia mindig felülkerekedik, a jóság és a józan ész valahol mélyen legyőzhetetlen. Csak néha-néha bukkan fel néhány aberrált alak, aki aztán visszaél a technikában megkaparintott lehetőségekkel. Egy-két terrorista, népnyúzó, vérszopó, egy-két ámokfutó, megalomániás hatalom-őrült. Kirabolják kicsit a természetet, elszabadítják kicsit az energiákat, megmérgezik kicsit a vizeket, kinyiffantják a hétmilliárd kicsinyke részét. Ezt teszik, velünk. De nem ők tesznek mindent, sok kedvezőtlen dolog véletlenül szakad a nyakunkba. Mert ez van: esti meséhez való makk után túrsz a nukleáris avarban, és tessék, maghasadast találsz. Tulajdonképpen ez a világ maga ilyen. Ettől mi mind őrületesen a rövidebbet húzzuk.

Persze nem hagyjuk magunkat, táblákat cipelünk, transzparenseket. Állítsák meg ezt meg azt! Hogy konkrétan kicsodát, és micsodát? És hogy kicsoda? Ehhez még nincs meg a konszenzus. E kérdésekre globálissá határtalanodó földi körülményeink között egyelőre csak biankó válasz lehetséges. De ha már most muszáj volna mondani valami konkrétat: mindenkit és mindent állítson meg mindenki, aki csak teheti, akinek van hozzá hatalma. Állítsák meg nekünk ezt az egész veszélyes, elkefélt kozmoszt! Egy másikat, egy ártalmatlanabbat, egy eccerűbbet és szebbet akarunk! Egy tisztát, amibe még nem rondított bele senki nagyokos!

A három ősember

meg az író meg az olvasó

A lapály mélyén három ősember, bundájuk sáros, feketés, alig ismerni fel őket a széltől tépázott bokrok között. Figyelik, van-e az életnek valamiféle jele a kis pocsolyában.

- Világöröks - mondja az egyik.

- Távoli elérés - szól a másik valamikor nagy sokára.

- Vu lé vu - mukkan a harmadik, és egy kicsit megtépi a másik jóval fiatalabb példány haját, mert a kezében tartott csont után mert nyúlni.

Az olvasónak, ahogy idáig ér, az a meggyőződése támad, hogy valamiféle olcsó grafomániás viszketegséggel van dolga. Anakronisztikus időutazás, mondja magában az olvasók zöme. Pedig mindez, ahogy a három girhes előd megszólalt, csupán véletlen. Ezek sosem éltek más időben, mint abban a harmadkor végiben. A füstszagú bundában történelem előtti bolhák tanyáznak. Amit mondtak, véletlenül mondták. Tompán bámulnak ide-oda, a semmibe, majd vissza sáros lábuk közé, vagy ha megunták a pocsolyát, tétova pillantással az ágakon mászó rovar mozgását követik. Vakaróznak és heverésznek, nem gondolnak semmi olyat, amire az olvasó gondol.

Az olvasó persze nem nyugszik, némelyikük már írt is néhány feljelentő sort az akadémiának, hogy itt népbutítás, kultúra rontás folyik, hogy voulez-vous helyett vu lé vut ír a szerző, meg olcsó fogással történelem előtti időkből célozgattat a számítógépes korszakra. Sajnálom az olvasót, biz isten, hogy ilyen kicsinyes. Tudom, nehéz elhinni, de ezek hárman tényleg nem gondolnak semmi olyasmire, amit a mai ember asszociál. Én csak tudom, hiszen én találom ki ezt az egészet.

Az olvasó írjon magának másik könyvet, ha úgy gondolja, hogy élvezetesebb olvasmány lenne, amikor bizonyos három ősember bármi célzatos anakronizmusra vetemedik. De ne ez a három ősember köszönjön vissza nekem! El a fantáziával, ezeket én találtam ki, én kanyarítottam ki őket a prepleisztocén semmiből, én öltöztettem fel őket tulajdonságokkal, és szándékosan kerültem az olyan közhelyeket, hogy lapos a homlokuk és csapott az álluk. Az én elképzelésemben az egyiknek kifejezetten hegyes az álla, a sziklába vésett Lincolnra hasonlít. Tudják maguk, mennyi gondolkodásába kerül az embernek, míg az ilyesmit vagy akár csak a sáros bundát meg a kis pocsolyát kitalálja? Úgy hogy el a kezek...akarom mondani a képzelettel!

Az én három ősemberem csak úgy "just for fun" makog magának, és teljesen véletlen, ha ez épp úgy hangzott, ahogy fentebb írtam. Ez van, higgyék el, figyelem, mit hogyan találok ki. Tudnám, ha ezek ott a pocsolya mellett valamit gondolnának, ha tudnának franciául vagy hallottak volna - mittudomén - a huszadik századi civilizációs értékrendről.

A múltkor, néhány nappal ezelőtt, de a történet szerint százhetvenöt évvel később - ne kérdezzék, hogyan és miért, idősíkfersíbung és kész - az egyik például olyasfélét mondott, hogy "úerhá". Mit mondjak, nem csináltam össze magamat. Hallgatástól elgémberedett száj tátogása közben is kicsusszanhat ilyen. Sőt, alig merem elárulni, a másik rögtön azt mondta, "kihívta úerhát", és a harmadik hozzátette, "kovácsné", de ha akarják, megesküszöm, hogy nem gondoltak semmit. Ezek nem anakronisztikusak. Hanem az ebszolut véletlen elképesztő esetei. Az egyiket előző reggel beterítette a medveszar, amit a másik, a sebhelyes hátú vágott hozzá. Más írók könyvében az ilyesminek drámai következményei vannak. Ezek meg, csapkodás, hárítás, kevés vicsor és kész, a harmadik oda sem nézett, aztán maradtak épp olyan egykedvűek, mint voltak.

Na jó, bevallom, a múltkor kicsit átképzeltem őket a mai Budapestre, csak egy kicsit, hogy az unalomtól el ne aludjak, de a legkisebb, aki valószínűleg a legöregebb közöttük, nekiment a villamosnak. Gondoltam, talán színvak és képzeletben meg akartam vizsgáltatni a Mária utcai klinikán, de miközben színt váltott a képzeletem, máris visszaiszkoltak ugyanabba a pleisztocén előtti katlanba. Figyeltem egy ideig őket, higgyék el, nem emlékeznek semmire. Jó, jó, a majom tudvalevően lop, de ezek már nem majmok, a legfiatalabb, talán 8 éves lehet, az esetleg kaphatott volna valami reklámajándékot a nagy felfordulásban, de még egy kólás üveg sincs nála. Hogy néhány bolhát elszórhattak? Persze, nem lehet kizárni, de azt majd másoknál, a mai témák polcán keressék. Eltanultak szavakat? Ezek? Mikor történhetett volna? Elsőnek a villamos jelenetet forgattam, akarom mondani, képzeltem, azzal kezdtük, az meg, már tudják, hogyan végződött. Szóval ezek tiszták maradtak. Piszmognak tovább, mint azelőtt, és kész.

Azt hiszik, nekem ez élvezet? Az az igazság, hogy már két hete írom őket, és egyrészt büdösek mint a fene, az egyiken még most is van valamennyi medveszar, (jaj, most ne jöjjenek azzal, hogy nem volt még medve!) másrészt akció alig történik velük, pedig azt szeretném, mert azt lehet jól eladni, de ugyanakkor szeretném, ha az egész hiteles lenne. Így hát nem tehetek egyebet, mint hogy várok és várok. Hát ezaz, és ugyan meddig még? Az idő maguknak pénz, tudom. Na és nekem? Ráadásul ezek rövid életűek, és én sem vagyok már mai fiatal. Még a végén együtt megyünk ki az árnyékvilágból. És ha valamelyik véletlenül olyasmit talál mondani, hogy "ennyi", maguk, olvasók majd ádázul röhögnek.

Humofotoreszkünk

SOR

Megálltam a Parnasszus és Pegazus utcák kereszteződésénél, ahová befészkelte magát még a középkorban egy kicsinyke tér. Van itt egy pont, ahonnan nézve a távoli Parlament kupolája pont takarja a Mátyás templom tornyát, mintha az a kupolából nőne ki egyenesen. Reméltem, ezt a frappáns konstellációt még senki más nem vette észre.

Ácsorgott már ott egy esernyős alak, de ártalmatlannak tűnt, fényképezőgép nem volt nála, és nem is azon az ikszen állt, amit a múltkor szpréztem oda az aszfaltra, hogy megtaláljam majd gyorsan és tévedhetetlenül, hova kell állnom, amikor legközelebb nálam lesz a Nikonom.

Kevés híján odafértem az ikszre.

- Bocs, volna szíves kicsit balra lépni, mert innen...

- Én voltam itt hamarabb - vágott szavamba az esernyős ürge.

- Nem mindegy magának az a fél méter?

- Na, ne játssza már meg magát, mintha nem tudná, mire célzok!

Ekkor odanyomakodott az illető mögé egy másik ember.

- Ott hiába okoskodik, erre van a sor.

Jöttek még ketten, beálltak mögéje.

- Nem látja? Ez itt a sor. Ott maga az életben nem fog sorra kerülni.

- Teszek én a sorra, én csak...

- Ismerjük ezeket - szólt hátra az esernyős. - Idejön, de nem mögém áll, mint maguk, rendes emberek, hanem elém.

- Ezek mindig előre akarják fúrni magukat, a Simicska félék meg a Gyurcsányok.

- De én csak...

- Tágulj kisapám, vagy állj a sor végére! - tolakodott képembe (jobb, mint ha a lépembe :-) egy kis termetű, de felettébb tömör kopasz hapsi, az a verőlegény féle. Látszott, rég nyugalmazták már, kifutó példány, aki azonban, mint tudjuk, egyre paprikásabb lesz a sok unatkozástól. - Tágulj, mielőtt magamra találok!

Tágultam volna én, de cingár vagyok. Láttam, bármekkorára tágulok, ez fél kézzel feldönt engem.

- Kedves Uram! - ezt láttam még lehetőségnek.

- Ne próbálkozz! Semmi süketelés! Húzz innen!

- Igen, táguljon dolgára, én voltam itt először - kontrázott az esernyős.

Közben jöttek még vagy hatan. Kezdett vitathatatlan formát ölteni a sor.

Makacs öszvér vagyok, felemelt fényképezőgéppel, szó nélkül próbáltam odafészkelődni valahogy az ikszre.

- Adjon már neki valaki egy frászt, mert ha én adok...! - biztatta az időközben sorába visszatalált vén verőlegény a mögötte állókat, rongyos nylonzacskókkal megpakolt kis öregasszony bámult rá közvetlen a hasa előtt.

- Hallotta? Most már ez következik, ha nem kotródik gyorsan a sor végére - csámcsogta a nylon zacskójában kotorászó öregasszony.

- De én ez után az ember után érkeztem. - Úúú, rosszul szóltam, későn vettem észre. - Hát nem igaz, Uram? Ezek még sehol sem voltak, mikor én itt...

- Most már késő. Nem jó helyre állt - mondta valaki.

- Egy héttel ezelőtt itt voltam már. Én jelöltem meg szprével ezt a pontot.

- Akárki mondhatja. Majd legközelebb oda áll, ahová csak akar, de nem amíg mi itt vagyunk...

- Ikszelhet a nemzeti konzultációban - szúrta közbe az előbbi valaki, amin mindannyian jót röhögtek.

Kockás napszemüveges fiatalabb ürge lépett most elém, és szó nélkül lekevert egyet. A csattanásra az eddig háttal álldogáló rendőr megfordult, s közelebb ballagott. Az ifjú sorozatlövésre beállított ökleit leengedte.

- Végre valaki rendet csinál! Ez az alak nem ért a szóból - lázongtak alázatosan a sorban állók, majd egyre zajosabban kezdték a rendőrt ostromolni. - Látja? Ebben a fene nagy jogállamiságban a tisztelt kiafene úr nem tudja, mi az, hogy sor vége. Lesz itt már végre rend?

Az esernyős mélyen pillantott a rendőr szemébe:

- Én voltam itt először, ezek meg mind rendesen beálltak mögém, kivéve eztet.

- De én... azt az ikszet is én szpréztem oda.

- A graffiti az alvilág kommunikációs eszköze - mért végig nagy higgadtan a yard tetőtől fényképezőgépig. Végigmérte a sort is, ami mind szembeötlőbbé dagadt, lehettek már harmincan is. Az utolsó előtti épp most tudatta az utolsóval, hogy ingyen jegyet osztanak a Michael Jackson emlékkoncertre.

- Hogy nem áll sorba, hát nem áll... nálunk demokrácia van, de a graffiti...

- Nem az erdőben vagyunk! - rivallt a rendőr szavába valaki. - Igenis álljon be a sor végére! Emberek között ez a rend!

- Már tíz perce itt vagyok, és egyáltalán nem megy a sor emiatt az úr miatt -lamentált szelíden egy épp a rendőr előtt toporgó finomabb idős asszony.

- Hallotta? Álljon már a sor végére, ha akar valamit - szólt a rendőr - és köszönje meg, hogy a graffitiért nem bírságolom.

Lemondóan sóhajtottam, s már szedtem volna a sátorfámat, de akkor mi van a kupolával meg a toronnyal, ez ötlött eszembe. Ideális, enyhén tört napsütés volt. Emeltem a gépemet, ám a vén verőlegény félrelökve a kezemet, gyakorlottan megmarkolta az arcomat hatalmas tenyerével (lazító mellékmegalázás.)

- Ez nem ért a szóból - hergelte a többieket. - Szólaljanak már meg maguk is, ne csak én verjem már itt egyedül ebbe a kurva nagy demokráciába'!

- Régen két ilyet intéztem el fél kézzel, de nekem már súlyos heresérvem van. Megmutassam? - Kockás nadrágos sovány ember kezdett vetkőzni.

Jobbnak láttam szó nélkül távozni. Búcsúfélét intettem szabad kezemmel.

- Nézd már, heilhitlerezik!

- Dehogy! Csak megyek...

- Takarodj inkább! - ordítottak mind.

- Tűnjél is, bizony, a picsába! - visított még utánam a nylonzacskóból falatozó asszony, amikor már csak olyan ilf és petrovi kis pontnak látszottam.

Taglalták még röviden, micsoda pofátlan alak volt ez a buzi, már hogy én, s aztán, hogy végleg köddé váltam, mindenki elégedetten ment a dolgára.

A FELHŐKARCOLÓ

Maszületési karnevál.

Nézem a tisztelgő sereglést, hogy micsoda dolgok pörgetődnek szavak zsonglőrei által.

Legelöl vonulnak a ragcsillantók, mögöttük a versszabadítók. Hoppáverselők meg a blaszfémia csikorgatók is sorjáznak nagy transzparensekkel, hogy le az élet halandóságával!

A lelátón jambikus bakugrásokkal rivallgó időpecérek ünnepelnek. A Szószövetség tisztvivői szavak vörös szátyárszőnyegét terítve várják az ünnepeltet. A képzetek, a Társult Képzetek ködölnek amott, a távolban meg a Rendetlen Boldogítók Szóközössége.

Porondra lép aztán a feltámaszthatatlan, mert soha meg nem halt Lázár. Rejtélyes identitása közepén talán csak egy betű és bor: R vin, a sorsuk megértését halogató felnőtt gyerekek menedéke.

A szóláncokból, felejtés-bilincsből szabaduló Ervin most ferde karcolást húz, új mesét bont a magas égen.

Ezt látván szómalmaikat tekerve kotródnak a veszékelők, kik - reverenda fekete betűikkel feddőn füstölgő istenszolgái - egészen az ég magasáig uralni remélték a verbális vigasságokat.

Helyükbe köldöksziporkát pattogtató jövendőmondók nyomulnak. Meg a képzettség társult bolondjai. A húszsorossal, a tizenhét szótagossal kilincselők. Az udvari költők és egyéb eszmegladiátorok. Jönnek a szócsipegetők, kik szómazsoláikat borban érlelik, jönnek a nesztorok és doajenrekedésben szenvedők, az anyázók, a bölcselet-gránátokat szertehajigálók és a másoknak örökösen visszaszámlálók.

Amott Diogenész gurul hordójában, nem egészen célirányban.

Zajonganak a párt-kobzosok, az egyébként-ügyesek, a tisztadal és a hülyékisértsék ügyes mixerei, a facebook szófosók, az ilyeténis tudorok, a szócsokorkötők és szivárvány tálalók, az igaznak ság-ségvitézei, az örök ígéretek, na meg a szellemi reformkonyha csíraserege.

Legvégén jövök én, ezzel az egésszel, messze leszakadva, híg emlékezetem savában foszlott szavakkal, hármasával reptetve orrom előtt új szólabdacsaimat, félésszel, visszaészből, jobbféltekézve, örök reménykedésben, hogy elsárgul bár a papír, s elszáll bár az író maga, de az ihlettel fűzött szavak közötti végtelen szellemi tér - a didaktikusok sírjaiból még jókor kiásva - itt marad nekünk.

A lázári felhőkarcoló mindenre képes árnyékot vetni, kivéve, ami tőle délre van.

Ebben bíznak az értelem-billegetők, hamvában hótt hamvasolók, az aranykor szóvirágkötői, akik a teóriák féktelen magaslatából visszazuhant baromságaikkal tétován bukfenceznek Lázár lábai előtt, s nyomukba hemperednek azok is mind, kik a szocializmust a verselés magasából próbálták aláásni - már így, most, visszamenőleg, hogy ne tűnjék alantasnak húsosfazék közeliségük.

Jönnek a posztmodernek, a rambósodott értelem gondolatcsomóit nyisszantva hasítók, na meg a blaszfémikusok és múlt pocskondiázók, hogy igekötő kallantyúikkal a szellemi spájzot másértelművé reteszeljék. Szállingóznak szerteszétről az új szócsiperkeleves genéziselők, a mondat kereteit szerterikkantók, rettenetes mángorlófáikkal a verbális konvenciók nyüvői.

Mire tollamat csikorgatván ide érek, a felhőkarcoló már nyugatról kapja a fényt, árnyéka átnyúlik a keleti városrészen, gyűrűbe kényszerítve a távoli bölcseletek áramlásait. A szörnyű ricsajt leszámítva csönd volna itt most. A magyar parnasszus gyűrűjén belülről kitiltották e nagyszerű alkalomból, Ervin tiszteletére a gazdaság örvénylő tolongását. Fonott, felszentelt kosárban hozzák Lázár elébe a középkor szirommá hervadt, feltámaszthatatlan szavait, melyekkel a karmelita pap valaha az ég nyitott ajtóin dörömbölt.

Az est beálltával, fő attrakcióként színre lép a jazz nagy mestere, a hogyishívják, aki fullajtárok tucatjai által gördülővé tett zongoráján az Ady és Prohászka közötti különbséget zongorázza majd.

De azt Ervin már nem várja meg. Még egy utolsót karcol az ég alkonyvörös kárpitján, hogy a tiszta fekete semmi süssön le onnan, aztán megy kiérdemelt őrhelyére, ahol már nem divat semmilyen életre emlékeztető cirkusz.

Lázár Ervin (1936. május 5. – és azóta is minden további május 5.)

Fotószakkör otthon

Elmegy a férfi vadászni.

- Mit lőttél? - kérdi az asszony, hogy az ember visszatért.

- Öthatodra százat.

- Ebben a gyönyörű időben? Te tiszta koca vagy! És ezt akarod majd rám sózni.

- Kicsit alá hívjuk.

- Az úgy is nézhetetlen lesz. Én szépre vágyom. Kopogni fog megint a szemem az éhségtől.

- Nekem így is tetszeni fog.

- Mindig csak magadra gondolsz! Legközelebb én megyek, te hívót keversz és mosogatod a tálakat.

Megjön az asszony a vadászatból.

- Mit lőttél?

- Elmondhatatlan.

- Lássuk! (még a fixíres tál fölött:)  De hát ez mind bemozdult!

- Na és? Nem látod, hogy milyen gyönyörű? Az a sárga csík ott egy rigó.

- Aha, rigó! Ezt nem eszem meg. Legközelebb én megyek. Vadászni, maradjon csak a férfi dolga!

KÉTFARKÚ HIGHLITES

2017. április 22. Budapest.
A Kétfarkú Kutya Párt vidám békemenetelő délutánja.
Tényleg vidám volt és könnyed, bár a ragasztójuk már ragadósabb, mint hajdan, Szegeden. A két farok közül minimum az egyiket mintha kötné valami. Lehet hogy a szekértábori fegyelem? Kétségtelen, hogy párt-magasban a legjobb alulról jövő viccelés is kezd körülményes lenni.

Pártfegyelem mentes, alulról jövő beszámolónkkal átköltöztünk a Vimeora:

https://vimeo.com/215165626

Szájon ragadva

avagy a q..vajó film másnap

A lelkemet, azt rázzák meg a vérprofik, de azt nagyon. Ezt szeretem, tagadhatatlan, mi által - állítólag -  én vagyok az ideális médium, egy az átlagnézői statisztika hálójában vergődő milliók közül.

Nekem legkedvencebb pillanatom a bűnöző - általánosságban a frászhozó - előugratása az operatőr füle mögül. Gyanútlan lelkem ettől ugrik leginkább, lévén hogy nézői életem sava-borsa a páratlanul mély mindenről megfeledkezés.

Mikor történetesen a sivatag kellős közepén, nekem háttal látható az űzött főhős, és premier plán közelségben vagyok, ekkor ígérkezik a tutti frász. Már várom (sok évtizedes rutin!), de az ember ilyenkor mégis maszületett zsiger, annyira, hogy a szobáról, de még a tévé készülék kávájáról is tökéletesen megfeledkezik.

Hatalmas filmnéző múltam ellenére a frász jön rám tehát,  amikor rettenetes hangeffekttől turbózva nyakon ragadja hősömet egy kéz.  A borzalmas mancs. A tök üres sivatagban. Ezt aztán nem várnád! Honnan a frászból? Hát az operatőr mögül, hiszen kamerájával ő van a gyanútlan főhős mögött, a nézőszög szerint ott kell lennie, másképp nincs film.

Rendszerint aztán aszongya nyomban ez a nyakon ragadó a következő, tágabb snittben, aminek köszönhetően láthatóvá vált, hogy ő csak a főhős valamelyik ártatlan rokona: "Már mindenütt kerestelek." Ezt mondja kedvesen, ott a sivatag közepén, s a szájam széléig csapott adrenalin indulhat visszafelé.

De állhat a főhős szemben is velem. Állhat akár egyes-egyedül a szemhatárig üres sivatag kellős közepén - imént mutatták épp körsvenkben. Néz tehát pont énfelém az a gyanútlan szerencsétlen, akiért engem úgy izgultatnak. Ott áll tök egyedül, egyetlen virtuális társa én volnék most, ám amikor lehunyja a szemét egyetlen kis pillanatra, akkor rendezői premier plánban szájon ragadja őt a halottnak hitt, gonosz, aberrált, de filmlélektanilag fontos ember-állat, régi üldözője, kinek a sivataghoz - a filmbelihez legalább is - pont volt kulcsa. De hogyan ugrott ez ekkorát? Na persze, hogy nem a horizontról, hanem csak az operatőr mögül. Dél magasából tüzel a nap, reggel óta, még ha késve kelt is, volt ideje átverekedni magát a hatalmas stábon, mert ennyire azért nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, ki mindenki van ott, mikor készül a film. Az biztos, hogy az operatőr minden disznóságban benne van.

Szájon ragadja tehát szerencsétlen hősömet ez az alak, aki testi erejével egyenes arányban akkora marha, hogy akár a kéknyelv is megtámadhatná, ha a forgatókönyvíró tudná, mi marhaság az. Ám a forgatókönyvíró ilyen földi dolgokra nem figyel. Az igazán felkapott forgatókönyvíróban épp az a nagy, hogy észjárása a legdörzsöltebb nézői rutinnal sem követhető. Horror forgatókönyvíró meg csak abból lehet, kinek gondolkodása csavarosságában elegendő nagy a felforgató nyomaték.

Azért szájon ragadás áll a forgatókönyvben, hogy a támadó prédája ne kiálthasson segítségért. Értitek, ott a sivatagban! Segítség! - kiáltana az a szerencsétlen, talán a rendezőhöz. Illetve ott a stáb is, az összes csúcsfényhegyező és sminkleső, a kamerabogozók, univerzális ugrancsok meg a fahrtsín olajozók is hatalmas körívben, de azok a szerződésük foglyai, így tehetetlenek. És egyébként is, így vagy úgy, mind-mind abból él, hogy én majd a szájpropaganda nyomán ("képzeld, összeszartam magamat!") becsődülök a mo... a karosszékembe, persze, hiszen hol van már a mozi! Sejtem, hogy a főhős maga is le van fizetve, hogy a jelenésére váró gonoszról én szerezzek tudomást utoljára.

Na és ahogy az a borzalmas ronda, kopasz, szőrtelen zombi-állat (egyébként szeretni való színész) ráveti magát - közvetlenül a rendező mellől - az én galamblelkű főhősömre (aki azért, persze, a dramaturgiai végső pillanatban jól bánik majd az ásóval, mint fegyverrel, naná!) akkor engem elhagy a tudás, zsigereimben szétáramlik a frász, s ha kis szerencsém van, még össze is csinálom magamat.

Ám amilyen én vagyok, ez sem gátol meg abban, hogy a dolgok logikáját keressem.

A gonosztevő csakis azért tapaszthatja be lapát tenyerével az ártatlan főhős száját, hogy az el ne árulhassa nekem - ugyan kinek másnak? - hogy ott termett, már ő, az a szemét alak. De hát közben meg én, aki a legvéresebb sivatagban is gyorsan kapcsolni igyekszem, már felfogtam, hogy ott van ez a gátlástalan szörnyeteg, és akkor minek ez a szájbarágás?

És mégis - ilyen a néző:  pattanásig kimered mindkét szemem!

Az olvasó talán már kezd hülyének nézni. Nono! Nem ám csak bámulok és fosok ezeken! Dehogy! A jobbfajta átlagnéző, mint én, mindenből tanul. Az átlagnéző ilyenkor kiönti fölös lelki nedveit, minimum a szemén át - na persze, azt csak a sima szomorúfilmek eseténben. A krimiben inkább kiéli saját képzeletétől való rettegését.

És ott van még a többi, ami másnap jön, majd csak, miután már katartikusan utána gondolván megerősödtem végső morális konzekvenciámban, jelesen, hogy az emberek nem csupán a filmekben jóságosak és gonoszak, hanem az életben is, és akkora mértékben, hogy ezt már nem szabad tétlenül néznem.

És valami azt súgja ilyenkor, hogy kiáltsak még egy utolsót a feledhetetlen tegnapi élmény hatására.  Te jó ég! Valami ilyesmit.

Te jó ég! Bár egyfolytában abba az irányba bámulok, nem vettem észre, s már fél éve nem töröltem le a port a tévém dobozáról! Hát nem figyeltem az eszmei mélységek felé? Hát mikor szűröm már le, hogy nem csak bámulás, hogy nem csak frászos élvezkedés az élet? Igen, hozzunk csak frászt néha mi magunk is magunkra! Ugorjunk elő saját hátunk mögül - az undorító portörlővel! Dolgoznunk is kell kicsit, hogy a következő megrázó filmi frászt erkölcsileg kiérdemeljük!

apropó locsolkodás

Ott és itt

Kőre hulló csepp

királynői pompában

lemond magáról.

Fogkrém és szájvíz

spriccelve összejátszik

a fogkefével.

Fénykép és fotó

A Nemzeti Múzeum fényképtárába már tengernyi sok fotográfiát sikerült átmenekíteni. Itt mindenek előtt a történeti tartalmak jutnak (majd egyszer - esetleg) szerephez.

Így van ez persze "odakint" is. Nagyon sok fényképet a nézői háttértartalmakból kisugárzó kulturális vonatkozás érdemesít figyelemre, tölt fel kommunikációs tartalommal. Sok esetben a képen ábrázolt(ak) közismertsége, s nem pedig a formai erények. Esetleg csak egy szűk (családi?) körben való ismertség. Ezek a körök viszont viszonylag gyorsan átrendeződnek, idegen vér szerint felhígulnak, sőt, tovatűnnek.

A fotó elnevezés - ha ésszerűen rendezzük el a fogalmi viszonyokat dolog és rokonítható dolog között, azoknak a fényképezési tetteknek jár, amelyek nem csupán pszichénknek a múlt, az elmúlt nyilvánvalóságába való átröppenéséhez szolgálnak, hanem formájuk által is hangolják nézői lelkünket.

E formáltság (és még valami) nélkül a fénykép a pillanatnyi hangulat - dominánsan a közöny -  prédája lesz (a még valamit illetően lásd például Roland Barthes fenomenológiai megközelítéseit a Világoskamrában.)

A Nemzeti Múzeum kerítéstárlata (Múzeum utca) mely a Budapesti Fotó Fesztivál palettájára is felkerült, zömében fényképeket, tárgyuk, illetve a fényképező személy jelentőségére apelláló régi fénykép felvételeket mutat, s csak kisebb mértékben fotókat. (mutat... - pongyola kifejezés: ...menekít ki kis időre a hajdani pillanatok tengernyi sokaságával szembeni emberi és intézményi tehetetlenség éjsötét karanténjaiból :-)

A fényképeknek jót tesz a kerítés (legalább is nem árt,) a fotóknak kevésbé (lásd illusztrációnkban rejlő célozgatást a térbeli szétszórtságra. (Tudom, a kerítés itt egyébként síknak számítana :-)

A fotónak szánt felvételek idő távlatában megmutatkozó érdekessége, hogy némelyek formáltsága váltig hat, másokén pedig kezdünk átlátni, vagyis elvesztik esztétikainak mondott varázsukat.

Ezeknek a befogadói gondolatoknak jócskán keresztbe tesz, amikor a járdán, a képeknek háttal beszélgetők, látván, hogy valaki fényképezni szeretné (s még állványa is van!! :-) a kerítésre akasztott képsort, azért se mennek odébb.

Érdekes végiggondolni, hogy ilyenkor készíthetünk-e fotót, vagy csak fényképet, vagy esetleg még azt sem.  Ez utóbbit gyanítván próbáltam utólag a végképp-semmit-mondásból kitörni.