A három ősember

meg az író meg az olvasó

A lapály mélyén három ősember, bundájuk sáros, feketés, alig ismerni fel őket a széltől tépázott bokrok között. Figyelik, van-e az életnek valamiféle jele a kis pocsolyában.

- Világöröks - mondja az egyik.

- Távoli elérés - szól a másik valamikor nagy sokára.

- Vu lé vu - mukkan a harmadik, és egy kicsit megtépi a másik jóval fiatalabb példány haját, mert a kezében tartott csont után mert nyúlni.

Az olvasónak, ahogy idáig ér, az a meggyőződése támad, hogy valamiféle olcsó grafomániás viszketegséggel van dolga. Anakronisztikus időutazás, mondja magában az olvasók zöme. Pedig mindez, ahogy a három girhes előd megszólalt, csupán véletlen. Ezek sosem éltek más időben, mint abban a harmadkor végiben. A füstszagú bundában történelem előtti bolhák tanyáznak. Amit mondtak, véletlenül mondták. Tompán bámulnak ide-oda, a semmibe, majd vissza sáros lábuk közé, vagy ha megunták a pocsolyát, tétova pillantással az ágakon mászó rovar mozgását követik. Vakaróznak és heverésznek, nem gondolnak semmi olyat, amire az olvasó gondol.

Az olvasó persze nem nyugszik, némelyikük már írt is néhány feljelentő sort az akadémiának, hogy itt népbutítás, kultúra rontás folyik, hogy voulez-vous helyett vu lé vut ír a szerző, meg olcsó fogással történelem előtti időkből célozgattat a számítógépes korszakra. Sajnálom az olvasót, biz isten, hogy ilyen kicsinyes. Tudom, nehéz elhinni, de ezek hárman tényleg nem gondolnak semmi olyasmire, amit a mai ember asszociál. Én csak tudom, hiszen én találom ki ezt az egészet.

Az olvasó írjon magának másik könyvet, ha úgy gondolja, hogy élvezetesebb olvasmány lenne, amikor bizonyos három ősember bármi célzatos anakronizmusra vetemedik. De ne ez a három ősember köszönjön vissza nekem! El a fantáziával, ezeket én találtam ki, én kanyarítottam ki őket a prepleisztocén semmiből, én öltöztettem fel őket tulajdonságokkal, és szándékosan kerültem az olyan közhelyeket, hogy lapos a homlokuk és csapott az álluk. Az én elképzelésemben az egyiknek kifejezetten hegyes az álla, a sziklába vésett Lincolnra hasonlít. Tudják maguk, mennyi gondolkodásába kerül az embernek, míg az ilyesmit vagy akár csak a sáros bundát meg a kis pocsolyát kitalálja? Úgy hogy el a kezek...akarom mondani a képzelettel!

Az én három ősemberem csak úgy "just for fun" makog magának, és teljesen véletlen, ha ez épp úgy hangzott, ahogy fentebb írtam. Ez van, higgyék el, figyelem, mit hogyan találok ki. Tudnám, ha ezek ott a pocsolya mellett valamit gondolnának, ha tudnának franciául vagy hallottak volna - mittudomén - a huszadik századi civilizációs értékrendről.

A múltkor, néhány nappal ezelőtt, de a történet szerint százhetvenöt évvel később - ne kérdezzék, hogyan és miért, idősíkfersíbung és kész - az egyik például olyasfélét mondott, hogy "úerhá". Mit mondjak, nem csináltam össze magamat. Hallgatástól elgémberedett száj tátogása közben is kicsusszanhat ilyen. Sőt, alig merem elárulni, a másik rögtön azt mondta, "kihívta úerhát", és a harmadik hozzátette, "kovácsné", de ha akarják, megesküszöm, hogy nem gondoltak semmit. Ezek nem anakronisztikusak. Hanem az ebszolut véletlen elképesztő esetei. Az egyiket előző reggel beterítette a medveszar, amit a másik, a sebhelyes hátú vágott hozzá. Más írók könyvében az ilyesminek drámai következményei vannak. Ezek meg, csapkodás, hárítás, kevés vicsor és kész, a harmadik oda sem nézett, aztán maradtak épp olyan egykedvűek, mint voltak.

Na jó, bevallom, a múltkor kicsit átképzeltem őket a mai Budapestre, csak egy kicsit, hogy az unalomtól el ne aludjak, de a legkisebb, aki valószínűleg a legöregebb közöttük, nekiment a villamosnak. Gondoltam, talán színvak és képzeletben meg akartam vizsgáltatni a Mária utcai klinikán, de miközben színt váltott a képzeletem, máris visszaiszkoltak ugyanabba a pleisztocén előtti katlanba. Figyeltem egy ideig őket, higgyék el, nem emlékeznek semmire. Jó, jó, a majom tudvalevően lop, de ezek már nem majmok, a legfiatalabb, talán 8 éves lehet, az esetleg kaphatott volna valami reklámajándékot a nagy felfordulásban, de még egy kólás üveg sincs nála. Hogy néhány bolhát elszórhattak? Persze, nem lehet kizárni, de azt majd másoknál, a mai témák polcán keressék. Eltanultak szavakat? Ezek? Mikor történhetett volna? Elsőnek a villamos jelenetet forgattam, akarom mondani, képzeltem, azzal kezdtük, az meg, már tudják, hogyan végződött. Szóval ezek tiszták maradtak. Piszmognak tovább, mint azelőtt, és kész.

Azt hiszik, nekem ez élvezet? Az az igazság, hogy már két hete írom őket, és egyrészt büdösek mint a fene, az egyiken még most is van valamennyi medveszar, (jaj, most ne jöjjenek azzal, hogy nem volt még medve!) másrészt akció alig történik velük, pedig azt szeretném, mert azt lehet jól eladni, de ugyanakkor szeretném, ha az egész hiteles lenne. Így hát nem tehetek egyebet, mint hogy várok és várok. Hát ezaz, és ugyan meddig még? Az idő maguknak pénz, tudom. Na és nekem? Ráadásul ezek rövid életűek, és én sem vagyok már mai fiatal. Még a végén együtt megyünk ki az árnyékvilágból. És ha valamelyik véletlenül olyasmit talál mondani, hogy "ennyi", maguk, olvasók majd ádázul röhögnek.