Szájon ragadva

avagy a q..vajó film másnap

A lelkemet, azt rázzák meg a vérprofik, de azt nagyon. Ezt szeretem, tagadhatatlan, mi által - állítólag -  én vagyok az ideális médium, egy az átlagnézői statisztika hálójában vergődő milliók közül.

Nekem legkedvencebb pillanatom a bűnöző - általánosságban a frászhozó - előugratása az operatőr füle mögül. Gyanútlan lelkem ettől ugrik leginkább, lévén hogy nézői életem sava-borsa a páratlanul mély mindenről megfeledkezés.

Mikor történetesen a sivatag kellős közepén, nekem háttal látható az űzött főhős, és premier plán közelségben vagyok, ekkor ígérkezik a tutti frász. Már várom (sok évtizedes rutin!), de az ember ilyenkor mégis maszületett zsiger, annyira, hogy a szobáról, de még a tévé készülék kávájáról is tökéletesen megfeledkezik.

Hatalmas filmnéző múltam ellenére a frász jön rám tehát,  amikor rettenetes hangeffekttől turbózva nyakon ragadja hősömet egy kéz.  A borzalmas mancs. A tök üres sivatagban. Ezt aztán nem várnád! Honnan a frászból? Hát az operatőr mögül, hiszen kamerájával ő van a gyanútlan főhős mögött, a nézőszög szerint ott kell lennie, másképp nincs film.

Rendszerint aztán aszongya nyomban ez a nyakon ragadó a következő, tágabb snittben, aminek köszönhetően láthatóvá vált, hogy ő csak a főhős valamelyik ártatlan rokona: "Már mindenütt kerestelek." Ezt mondja kedvesen, ott a sivatag közepén, s a szájam széléig csapott adrenalin indulhat visszafelé.

De állhat a főhős szemben is velem. Állhat akár egyes-egyedül a szemhatárig üres sivatag kellős közepén - imént mutatták épp körsvenkben. Néz tehát pont énfelém az a gyanútlan szerencsétlen, akiért engem úgy izgultatnak. Ott áll tök egyedül, egyetlen virtuális társa én volnék most, ám amikor lehunyja a szemét egyetlen kis pillanatra, akkor rendezői premier plánban szájon ragadja őt a halottnak hitt, gonosz, aberrált, de filmlélektanilag fontos ember-állat, régi üldözője, kinek a sivataghoz - a filmbelihez legalább is - pont volt kulcsa. De hogyan ugrott ez ekkorát? Na persze, hogy nem a horizontról, hanem csak az operatőr mögül. Dél magasából tüzel a nap, reggel óta, még ha késve kelt is, volt ideje átverekedni magát a hatalmas stábon, mert ennyire azért nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, ki mindenki van ott, mikor készül a film. Az biztos, hogy az operatőr minden disznóságban benne van.

Szájon ragadja tehát szerencsétlen hősömet ez az alak, aki testi erejével egyenes arányban akkora marha, hogy akár a kéknyelv is megtámadhatná, ha a forgatókönyvíró tudná, mi marhaság az. Ám a forgatókönyvíró ilyen földi dolgokra nem figyel. Az igazán felkapott forgatókönyvíróban épp az a nagy, hogy észjárása a legdörzsöltebb nézői rutinnal sem követhető. Horror forgatókönyvíró meg csak abból lehet, kinek gondolkodása csavarosságában elegendő nagy a felforgató nyomaték.

Azért szájon ragadás áll a forgatókönyvben, hogy a támadó prédája ne kiálthasson segítségért. Értitek, ott a sivatagban! Segítség! - kiáltana az a szerencsétlen, talán a rendezőhöz. Illetve ott a stáb is, az összes csúcsfényhegyező és sminkleső, a kamerabogozók, univerzális ugrancsok meg a fahrtsín olajozók is hatalmas körívben, de azok a szerződésük foglyai, így tehetetlenek. És egyébként is, így vagy úgy, mind-mind abból él, hogy én majd a szájpropaganda nyomán ("képzeld, összeszartam magamat!") becsődülök a mo... a karosszékembe, persze, hiszen hol van már a mozi! Sejtem, hogy a főhős maga is le van fizetve, hogy a jelenésére váró gonoszról én szerezzek tudomást utoljára.

Na és ahogy az a borzalmas ronda, kopasz, szőrtelen zombi-állat (egyébként szeretni való színész) ráveti magát - közvetlenül a rendező mellől - az én galamblelkű főhősömre (aki azért, persze, a dramaturgiai végső pillanatban jól bánik majd az ásóval, mint fegyverrel, naná!) akkor engem elhagy a tudás, zsigereimben szétáramlik a frász, s ha kis szerencsém van, még össze is csinálom magamat.

Ám amilyen én vagyok, ez sem gátol meg abban, hogy a dolgok logikáját keressem.

A gonosztevő csakis azért tapaszthatja be lapát tenyerével az ártatlan főhős száját, hogy az el ne árulhassa nekem - ugyan kinek másnak? - hogy ott termett, már ő, az a szemét alak. De hát közben meg én, aki a legvéresebb sivatagban is gyorsan kapcsolni igyekszem, már felfogtam, hogy ott van ez a gátlástalan szörnyeteg, és akkor minek ez a szájbarágás?

És mégis - ilyen a néző:  pattanásig kimered mindkét szemem!

Az olvasó talán már kezd hülyének nézni. Nono! Nem ám csak bámulok és fosok ezeken! Dehogy! A jobbfajta átlagnéző, mint én, mindenből tanul. Az átlagnéző ilyenkor kiönti fölös lelki nedveit, minimum a szemén át - na persze, azt csak a sima szomorúfilmek eseténben. A krimiben inkább kiéli saját képzeletétől való rettegését.

És ott van még a többi, ami másnap jön, majd csak, miután már katartikusan utána gondolván megerősödtem végső morális konzekvenciámban, jelesen, hogy az emberek nem csupán a filmekben jóságosak és gonoszak, hanem az életben is, és akkora mértékben, hogy ezt már nem szabad tétlenül néznem.

És valami azt súgja ilyenkor, hogy kiáltsak még egy utolsót a feledhetetlen tegnapi élmény hatására.  Te jó ég! Valami ilyesmit.

Te jó ég! Bár egyfolytában abba az irányba bámulok, nem vettem észre, s már fél éve nem töröltem le a port a tévém dobozáról! Hát nem figyeltem az eszmei mélységek felé? Hát mikor szűröm már le, hogy nem csak bámulás, hogy nem csak frászos élvezkedés az élet? Igen, hozzunk csak frászt néha mi magunk is magunkra! Ugorjunk elő saját hátunk mögül - az undorító portörlővel! Dolgoznunk is kell kicsit, hogy a következő megrázó filmi frászt erkölcsileg kiérdemeljük!

Döglött zöldségek

A döglött motorkerékpárt, ami imént még sápadt zölden hevert a járdán, már visszatámasztotta valaki az oszlophoz, de látszott, hogy nincs benne élet.

A szél sárguló újságlapon híreket kavart körötte. Ilyenkor este döglött volt már az is, mindegyik.

Két alak közeledett a sarok felől. Arcuk elevenen tükröződött a szél borzolta pocsolyában.

Itt tartottam a történettel, de nem voltam még képben. Néztem, mi van köröskörül: döglött kuka - kicsit felgyújtotta valaki, döglött üveg - ölni még lehet vele.

Minden lehet döglött. Rámondod és kész. Saját világukban, a beszéd világában lebegnek a szavak, a semmi is jól megbeszélhető. Sokan szeretik is. Az indítéknak azonban elevennek kell lenni.

Én tehát hallgattam. Egyébként is félek a sötétben.

A világosban, például délelőtt, az más. Vagy nyári délután a Dunaparton. Szájkarate, süketelés, minden lehetséges. A szavak között uralkodó felhajtó erő valami különös dolog, nem rúg labdába a gravitáció. Az ember asszociál, új és új szavakat dob a locsogás illanó levébe, és e könnyed fortyogásban aztán, ha nem csap közbe a kéz is, baj nélkül eltelhet az élet.

De este! Bizonyos típust nehéz a mi utcánkba beterelni. Én is csak véletlenül voltam itt.

Állt ott a gyér fényben valaki. Kés nem volt nálam. Talán jobb is, felszólítás keringőre, én meg lassú vagyok.

Aztán kigurult egy árnyék az ember alól. Kevés híján összecsináltam magamat. Reméltem, nem kutya, ám aztán nem volt már ott semmi, igazából az ember sem.

- Mit képzel maga?

Ez hátulról jött. Megkerülhetett. Így hozta rám a frászt megint.

- Hallotta? Mit képzel maga?

Szerencsére a képzeletemet szólította, ebben otthon vagyok. Rajta álltam egy kalapon.

- Bocs, kutyának néztem. Ez legalább nem harap, hehe.

- Mit képzel?! Adja vissza!

- Maga zaklatja itt a képzeletemet. Lássam, kivel van dolgom! A játékfilmi gondolat hordozóközege mi?

Nem tudta.

- Az illúzió, maga szerencsétlen. Szedje össze magát! Vissza akarja kapni a kalapját vagy sem? Miben más a fotó? Azt mondja meg, és már mehet is.

- Ja, erre gondol? A fotó esetében, legyen a képen egy esemény vagy bármi, érzelmileg talán azonosulok, de sosem tűnik úgy, hogy ott vagyok az ábrázolt helyszínen.

- Ezaz! A fotó rajtunk kívülről fejti ki a hatását, interaktív a kapcsolat, dolgoznunk kell az olvasatért. A fotó sokkal inkább kommunikál, mint a film. A játékfilmbe belefeledkezünk. Nincs kommunikáció. Mi következik ebből?

- Léhaság, sodródás. Nagy tere nyílik a nézői hedonizmusnak. Izgalom legyen, kerül, amibe kerül. A játékfilm gyártás virágzik, pedig filmet forgatni borzasztó költséges. De eladható.

Aki belterjeskedik, itt tönkremegy.

- Nincs is kortárs játékfilm!

- Ez az! Csak játékfilm van.

- Na, itt a kalapja, mehet. Okos maga, csak nem kell megijedni!

Már rám sem hederített:

- Gyere kiskutyám, ezt megúsztuk. Máskor ne pisálj senki lábára, értetted? Miattad most is hülyére kellett magamat gondolkodnom!

Tényleg, tiszta hogyishívják volt a nadrágom. Tiszta izé... amit csak képzeltem.

Na jó, ügy lezárva! Húztuk mindketten a csíkot, ki merre látott vagy sem.

A döglött motorkerékpár közben megint az aszfalton feküdt. Most már nem képzeltem vissza. Elment a kedvem, alighanem a büdös nadrágszáram miatt.

mi a ló... !

Tarr Béla filmje A torinói ló pergett a MÚOSz Székházban

Mondhatnám: lehullott... na, nem!, ránk hullott a torinói lepel.

Tarr Béla filmje, ahogyan várható volt, érzületeim gyeplőjét magához kaparintva mély, végsőnek szánt (szerencsére visszavonható) benyomást tett, jócskát billentett az eredendő optimizmusom és egyetemes kulturális elszontyolódásom mérlegének serpenyőin.

Poétikus film, életünk igaz alternatívája.

Nem értheti, mit jelent ez, aki a filmet nem látta. Két ember (fél karjára béna idős férfi és lánya) meg a lovuk. Ők hárman a film szikár történetének főszereplői.

Deprimáló, így reagáltak némelyek a vetítés utáni beszélgetés során.

Tarr Béla igazságot lát ebben: "Erről a Földről el fogunk patkolni."

A tarrbélai lét alap-attitűdje, a következetes forgatókönyvi tett: az emberi törekvések teljességének nihilisztikus filozófiai rezümévé rostálása. A rendezői tett: totális vizuális redukció: színeitől lecsupaszított kép. Értelmetlenné álmodott emberi lét atomjai keringenek önmagukért-valóságuk hurkába szorulva: ösztövér tárgyak, vegetatív tettek és történések cirkulálnak szemünk előtt a puritán környezetben.

A dramaturgiai fordulatok mind-mind negációk.

A filmben ábrázolt, teljességében értelmetlen emberi lét ínséges kerete az öt napon át tartó orkán.

Tarr Béla filmjében a megcélzott alkotói végkifejlethez a kezdő akkordot ezúttal a ló adja meg: egyszer csak nem húz többé, aztán nem eszik többé.

(A lónak szentelt figyelemhez egy Nietzsche nevével fennmaradt epizód szolgált motivációul.)

Bár hajlandóak vagyunk jelképességet látni abban, hogy a ló e szikár történetben ennyire fontos figura lett, dramaturgiailag nem nélkülözhetetlen. Igazából (lévén, hogy nincs olcsó szórakoztatás, nincsenek fogyasztói engedmények) minden elem mellőzhető lenne, de már nem mellőzhető, mert így, együtt képez egy formailag kerekre álmodott egészet. És Tarr Béla lóábrázolása pokoli jó. Semmi sem dokumentum, a roggyant tanyaépületeket is csak a film forgatáshoz rakták össze, de minden tárgy igaz lételemek kitalációja. A tűzhely, a petróleum lámpa, a dézsák, a gerendák, a kút.

Tarr Béla a körötte kíváncsiskodó moziközönségnek tagadja, hogy filmjében szimbólumokra, esztétikai építőelemekre tekintettel lett volna. Ilyet ne keressünk. Ezt viszont hamis hivalkodásnak érzi, aki a filmet figyelmesen nézte.

Mi más maga az ösztövér, folyvást ereszkedő, moll dallammotívum-párt keringető, vonós kompozíció is, (a repetitív zenék jellegzetes sajátosságaival) mi más ez a valóság minden más értelmét, a néző minden kalandos reakcióját távol tartó, szimbolikusan ható infernális zenei bánat, mint esztétikai elem, mely monotonon nyüvi filmi létünk perceit? Hasonlóképp a másik domináns hangi építő elem, a szélvihar, mely szakadatlanul kergeti a port s a faleveleket, üvölt, zaklat, háborít, hatalmasan, megfellebbezhetetlenül.

- Miért lenne ez vígasztalan helyzet, azért, mert fúj a szél? - kérdi Tarr Béla, ám ez is nagyon álságosan hat.

A torinói ló felemelően lesujtó film, igen.

A poézis tarrbélai alapfogása a filmi történés lelassítása. Például: öltözködések, cipekedések, babrálások vágatlanul. Ehhez társul, de azt is mondhatjuk, ebből következik a cselekedetek rituális hatása. A történés lelassulása teret ad a nézői ráhangolódásnak, és felpörgeti  saját képzeletünket, hogy a mi filmünket lássuk. Harmadjára, de nem utoljára meghatározó fogás az emberélet szociális viszonylatok nélküli bemutatása. Az emberélet, mint vegetáció. Az életben maradáshoz és a napok periódusának követéséhez szükséges minimális mozdulatok. Monotónia.

Apa és lánya napi étele például egyetlen dolog: egy-egy héjában főtt otromba nagy forró burgonya. Na és a pálinka reggel.

Lassan, de feltartóztathatatlanul következik be a dramatikai végkifejlet: nem húz többé, nem eszik többé Tarr Béla verhetetlen, ember-értékű, végzetesen méltóságos lova, eltűnik a kútból a víz, nem kap lángra többé a petróleum, s elveszíti késztetését az ember, hogy egyen, hogy életben maradjon, minek okán már hiába marad abba az orkán erejű szél a bibliai adatok felé célozgató hatodik napon.

Beállít egy szomszéd, kinek elfogyott a pálinkája. A filmi tempó viszonylatában őrületes sebességgel locsog, a társadalmi létről okádja ki a maga összeesküvés elméletét (Tarr Béla szerint is ostoba, mint minden kocsmai locsogás.)

Ez csúnyán kilóg a filmből. Művies plugin-ként hat. Nyugtalaníthatta valami az alkotókat filmi pusztaságuk kerekségének közepén(?)

Szekéren érkező cigány kompánia is (bizonyára család) felbukkan a filmben. Virulensek, renitensek, átkozódva tovaviharzanak. Sokakat érdekel, persze, miért pont ők?

"Mert ők szabadok - mondja Tarr Béla.

Istenem, micsoda sematikus igazság ez itt, bele az élményével még nem jóllakott, kíváncsiskodó néző képébe!

Érnek bármit is ezek a filmklubos beszélgetések?

Tar Béla filmje - szerinte az utolsó, hát igen, mélyebb pont a tari gödörben már valóban nincs! - formailag remek filmi poézis -és mi más fontos a művészetben, mint a forma, ám az értelmezéseket illetően az alkotó vagy nem mond igazat, vagy rá is érvényes, mint sok alkotóra, hogy alkosson, mert ahhoz van tehetsége, de ne állj szóba vele mindarról, amit alkotott, mert lehet, fogalma sincs, miféle késztetéseknek engedelmeskedik.

Hol van az életben maradás legfontosabbika, a törekvés, a kedély, a cél, az öröm meg a siker, na és a közösségi kapcsolat? - kérdezhetném, de nem szeretek plénum előtt hangoskodni. Nos, azok, a film esztétikailag igenis jól behatárolt olvasata szerint, szánalmas múlandóságunk távol tartandó, megtévesztő kulisszái csupán.

Milyen igaz, amikor épp (vagy végül már) rosszul mennek dolgaink! Ám épp a megtévesztések segítenek át bennünket individuális válságainkon. És az élet nem az én életem vagy a te életed, hanem AZ ÉLET, az elménk által csak csodálható know-how, ami egyedek végtelen láncolatában örökíti magát tovább, s ami így dehogy is tűnik el, amikor én eltűnök.

- Ne értsd, csak szolgáld az életet! - mondanánk, de Tarr megunta: már csak egy gyors utolsó kérdést tehetünk fel.

Valaki megelőz:
- Miért pont a krumpli? Miért pont krumplit esznek?

DöBestofFilm

The best film promoting country, region or city második díját nyerte a portugálok idegenforgalmi promóciós filmkölteménye.

Nem tartom ujjamat a portugálok ütőerén, hírüket egy jóakaróm osztotta meg velem.

Lágy HD produkció, tele limonadív handabandával: szellő, cselló, szépjány, macsó, kacsó, estifények, tájékok, béke golfvölgye, suhanó pincér, lábnyomok és madártávlat, senki nem dolgozik.

Az esztrád avagy eztneked, himnikusan maszatolós zene - ha százszor meg tudnám nézni, egyre inkább hánynék.

E filmköltemény eszembe juttatja a még ezredfordulónk előtt sorsára maradt diaporámát, ami a szegények mozija volt. Kölcsönvett zene, föld közelben talált látványok, esetlen technika, köldöknéző szakköri gondolatok.

Lám, ha nem a butácska szegények, hanem az okos gazdagok mozija lett volna az a miénk, pont ilyen portugál rémálmos limonádékat locsolhattunk volna mi is - nem az éterbe, akkor még nem volt internet, hanem a közérdeklődés promóciós falaira. Már akkor, nyolcvannégy táján. Szuperplánok és szatelitközeli plánok váltogatásával (megfizethető bérrepülőgép már akkor is volt).

És mennyi díjjal halmozott volna el bennünket az üzleti remény! Mennyi arany plecsni záporozott volna ránk! Mozdulni sem tudnánk most alatta - ennyire... annyira jóllakottan.