Mi van a stubbládában

Alexander Stubb volt finn miniszterelnök, aki az Európai Néppárt listavezetői helyére, sőt, ezen túl a bizottsági elnökségre pályázik, a szövetség értékeivel összecsengő hitvalláshoz kötné Orbán Viktor és a Fidesz maradását. Ennek megnyilvánítása során Stubb úr intoleránsnak bélyegezte Orbán Viktort. Az egyik hírportál szerint Stubb úr egyáltalán nem tolerálja az intoleranciát, és elfogadhatatlannak nevezte a szólás-, a gyülekezési és a tudományos szabadság Orbán Viktor általi korlátozását.

Nos, a szerintem hatalmi ízléstelenségnek minősülő túlzott hegemóniára törekvés nem feltétlenül a mások szabadságának diktatórikus korlátozása, de ne merüljünk ennek részletkérdéseibe, mert itt nagyobb bajokról van (illetve nincs) szó.

Orbán Viktornak adresszált minősítése szerint Stubb úr is, mint a politikusok általában, szereti pillanatnyi politikai érdek szerint értelmezni a fogalmakat, vagy nem is érdekli a fogalmak konszenzusos definiálása. Az intolerancia - tartós tudomásom szerint - azt jelenti, hogy valaki nem tűri meg, nem tűri el a másságot véleményben, világnézetben vagy a civilizációs értékek - csak például: a vallási hovatartozás vagy akár puszta külsőségek - kérdéseiben, akkor sem, ha a figyelemkörébe vont másságbéli megnyilvánulások nem társulnak hódító ambíciókkal. Vagyis az intoleráns ember elvárja, sőt, lehetőségei szerint forszírozza, hogy a másság neki tetsző hasonlósággá legyen. Nem emlékszem, hogy Orbán Viktor Európa más kulturális fertályai irányába ilyen elvárásokat nyilvánított volna meg.

A mi nyugatinak nevezett civilizációnk egyik nagy érdeme, hogy az elmúlt századok során feltárta az efféle konfrontációk természetét: legjobb elméi és kollektív értékei szintjén meghaladta a népek össze nem férésének kérdéseit, és toleráns elveket vall, erre neveli utódjait - különféle sikerrel, persze. Az embert zsigerileg leginkább magához bilincselő vallási beállítottság kérdését illetően, például, a mi civilizációnkban jelen van az ökumenikus szemlélet, ami a tolerancia egyik legtisztább példája.

A magyarok is - Orbán Viktorral együtt - e civilizációs fejlemények és értékek örökösei.

Ilyenformán azonban, sajnos, érzékeljük mi is - a földi távolságok zsugorodásával párhuzamosan növekvő mértékben - a toleráns társadalmak veszélyeztetettségét a passzívvá tevő toleráns eszmék és törvényi berendezkedettség dolgában, a nyugati civilizációnál kevésbé toleráns megnyilvánulásokra nevelő társadalmakkal szemben.

Van, ki nem lát egyebet a civilizációk közötti, mostani invazív áramlásban, mint fajták (biológiailag jótékony) keveredését. Holott a pillanatnyilag ránk irányuló népvándorlási nyomás természetéből és háttér-jellemzőiből következően az európai kultúra előbb-utóbb ki lesz téve az irántunk intoleráns kollektív önazonossági ösztönök kénye-kedvének.

Veszélyes tehát Stubb úr ideológiailag motivált - akár elvakultnak is mondható - játéka a szavakkal épp a nyugati civilizációs körön belül. Stubb úr (egyeseknek nyilván elvtárs - brrr...) szitokszavakkal bombáz, hogy megrettentse azt, aki más önazonosság-értékeket vall, s hogy aztán előhozakodhasson egy jövőjét tekintve zavaros irányultságú (lásd például: migránsok integrálásának csődje stb.) birodalmi diktatúrával.

Ha Stubb úr eme fent pedzett, közös történelmünkbe vésett pozitív örökségből kíván kilépni, sőt, kiléptetni bennünket valahogyan, akkor nagyon ügyelnünk kéne minden szavára, és esetleg még jókor közbevágni, amikor szólal, mielőtt bennünket is magával ránt.

Orbán Viktornak persze akadnak hibái, talán nem is kevés, de ahogy mondani szokás, az mind-mind más tészta, és orvoslása vagy kivédése mindenek előtt a magyar társadalomra tartozik.

Heti hoax

Juncker és Soros beledrondít a magyar belpolitikába ?

A válaszási kampány tisztaságát manipuláló ellenséges drónok a Nyugati Pályaudvar felett

KÉTFARKÚ HIGHLITES

2017. április 22. Budapest.
A Kétfarkú Kutya Párt vidám békemenetelő délutánja.
Tényleg vidám volt és könnyed, bár a ragasztójuk már ragadósabb, mint hajdan, Szegeden. A két farok közül minimum az egyiket mintha kötné valami. Lehet hogy a szekértábori fegyelem? Kétségtelen, hogy párt-magasban a legjobb alulról jövő viccelés is kezd körülményes lenni.

Pártfegyelem mentes, alulról jövő beszámolónkkal átköltöztünk a Vimeora:

https://vimeo.com/215165626

olcsókodás

Dalolni mi is szerettünk

Nem jó, nem jó minden este a kapuba kiállni.

Nem jó, nem jó olyan utcában lakni, ahol folyvást az az érzése az embernek, hogy nem jó itt lakni.

Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol folyvást az az érzése az embernek, hogy nem jó itt élni.

Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol történelmi kudarcoktól terhes a kollektív identitás, vagy éppen ezért talán, nincs is kollektív identitás.

Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol a rég eltűnteket terhelő múlttal sarcolják a ma született bárányt.

Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol az értelem, mire „megnő”, revans-ragacsos, jövőképtelen ideológiával lesz átitatva.

Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol x millió ember munkálkodásából nem terem elő annyi érték, amennyi x millió ember jólétéhez szükségeltetik.

Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol nincs annyi vezetésre érett ember, ahány a hatalom adta kiváltságokból részesülni próbál.

Nem jó, nem jó minden este e kupiba’ piálni.

A Kétfarkú Kutya frenetikus kariktúrája

KITNE

Utózöngék plaktózérzékenyeknek


Kit ne válasszunk?

AZ IKSZ LEHETSÉGES HELYEI

utózöngék

Legyen-e valamilyen jövő?

AZ IKSZ HELYE

Leakasztott ember

avagy utózöngék

Még láttam ma a plakátokat a metróban, amiken ez az izé, rám mutat, hogy aszongya: „Veled sikerülni fog!”

Semmi reszkess vagy látlak, semmi úgysemenekülsz, hanem a varázsszó, a siker! Persze, nem az enyém, hanem valaki másé. De hátha észre sem veszem!

Eszünkbe jutott fotónk: Klauzál tér a választás napján. Várakozva kígyózó sor, meghintve kétes egzisztenciájú figurákkal. Barterezés sejlett fel, gondolom, valami etetés vagy még ennél is rosszabb ajánlat voksért cserébe. Eldöntik az ország sorsát egy vacsoracsatában.

Jön a politikus és leakaszt pár ezer embert. Ő akar most itten országot játszani, és ehhez kell a firkantásuk, az ikszük.

Azok pedig sok lúd statisztikai hatalmával eldöntik az ország sorsát. Odaadják a hatalmi gyeplőt az olcsón lépre csaltak. A gyeplőt, ami náluk úgysem lehet.

Iksz. Ennél többet talán nem is konyítanak arról, hogy mi folyik itt. Hogy mi az, hogy ország, mi az, hogy politika, mi az, hogy parlamentarizmus. Annyit tudnak talán, hogy kitől kapták a vacsorát.

Barter kígyósor - GÖELEVEN személyeskedés nélküli felvétele

„Fekete fehéren”. „A tettek beszélnek”.

Hívószavak ugyancsak választási plakáton. Miről is van szó? Üres szavakról.

Most kell bennünket leakasztani, most kellünk, és gyorsan, mert választás van.

Illabilis társadalomban, meg nem állapodott berendezkedési viszonyok között ajánlják magukat megélhetési önjelöltek. Becsúszott, kicsúszott politikai figurák. Jöttek, ahonnan jöttek. Buktak, visszajöttek. Bizonyos nagy dumás ki tudja kicsodák. Jönnek szemtelenül, bele a képünkbe.

Még odavetnek az utolsó napon egy-egy plakát méretű üres szót – kerül, amibe kerül.

„Megbízható”. Lehet, hogy az, de hogyan jársz utána? „Tiszta erő”. Ha az most valóban, az marad-e, s hogyan hívod vissza, ha nem marad az?

Telefonálnak óránként, különféle pártok nevében, szórják csak erre szórható millióinkat. Élőben firtatják, hogy ugye, bízhatnak bennünk? És ha azt mondjuk, hogy persze, akkor mit kezdenek ezzel? Mert a választási gesztus, az iksz elhelyezése titkos.

Aki politikáról gondolkodni képes, azt nem az utolsó napon kell befogni, hanem négy éven át, húsz éven át szakadatlanul ismétlődő, következetes tettekkel.

Ordít a vezér önjelölt, hogy átkozott Orbán így meg úgy. Kit lehet efféle ordítozással megnyerni? A csőcseléket. Hívja a csőcseléket, hogy voksolják be őt a játszóházba. Ahol országosdit játszik majd a többiekkel. „Csávókáim, beszéljük meg!”. Csávókáim, vagyis a többi kondérszéli rivális politikus. Úgy hangzik, mintha azon jog fölött kívánnának marakodni, hogy kinek a zsebében legyen az ország. Ki ugráltassa azt a tíz millió embert, aki persze a csávók dolgába bele ne ugasson már! És egyébként is, el lehet menni innen.

Aztán, amikor a többség mégsem az átkozódó spíler játszadozására szavazott, fájdalmasan bőgi, hogy ő másmilyen országban akar élni. Menni persze nem megy. Pedig ő aztán megtehetné.

Utolsó napig röpködnek a garancia nélküli maszlagszavak.

Civil demokráciát!

Micsoda ködevés ez! A társadalmi lét teljesen más vonatkozásaihoz tartozó szavak.

És mit tehetünk? Vitázhatunk? Plakátoljunk vissza? Kérdezhetünk legalább? Egyáltalán, felkészültünk az érdemi kritikára, ha mi nem pártstratégiákon agyalunk? Ha mi csak dolgozunk, ha civil szívvel valamelyik szép hivatásnak szenteltük magunkat, s nem politikából akarunk megggazdagodni?

Mit tehetünk, hiszen nekünk csak egy ikszünk van. Kis krikszkraksz egy félig sem ismert önjelölt neve mellett. Míg oda nem firkantottuk, tényleg nem ér többet egy vacsoránál. Csakhogy az országot adjuk majd el vele – valamelyest szükségszerű tudatlanságból.

Máris fáj

Ez fájni fog, mondta tervbe vett uralmi tetteiről a gyermetegen elcsukló hangú Bajnai, bele az ország képébe. A csalókra és bűnözőkre célzott, hullajtotta el később azután a média unszolására.

Nos, micsoda dolog bűnözőknek szánt levélbombát adresszálatlanul az ártatlanok feje fölé hajítani?!

Vagy a levélbomba mégis nekünk szólt?

Mert hogy mi, ártatlanok jól célba vehetők vagyunk, hiszen nem rejtezünk?

Mert hogy minket, számolatlan számos ártatlanokat attraktívabb leborulva látni az uralomvágy előtt?

Vagy mert hogy bombákat nem az ártatlanságban osztozók hajigálnak?

Vagy nem is léteznek ártatlanok?

Csak a mindenféle másság ki szédít, ki előz, ki tipor kicsodát végeláthatatlan játékai?

Tudásítás* a Szatyor Bárból

Itt vagyok a Szatyor Bárban, a karzaton. Olyan sötét van, hogy GÖELEVEN 3200 ISO-nál is legszívesebben hazament volna. Nézem, ahogy költő költővel elegyedik a magafajtaság nagy sűrűségű közegében. Kíváncsian szorong a pár vénnel megspékelt ifjúság. Tűt nem is próbálnék leejteni.

A téma: Politikai költészet. Várakozón toporgunk a budoár-sötétben. Kis olvasólámpa világít meg ott, elöl pár fontos fejet.

Így csapnak aztán a lovak közé. A Szépirodalmi Figyelő vállalta a moderátor szerepét.

 Költő azonban költővel nem képes beszélni, ez hamar kiderül. Illetve beszélni még csak-csak, de gondolatot cserélni, aligha.

L. Simon, a költőből lett politikus lovagiasan bejelenti a kerekasztal fölött, hogy csöppet sem világos, mi a politika fogalom tartalma.

Lassan kiviláglik, ahogyan - költőien szólva - a rekedt kakas egyre kukorellik meg ahogy el-elszállinger a figyelem, hogy a költőnek csak a motyogáshoz van szótára.

Érdekelnek-e vajon itt bárkit annak a köztes térnek a mérvadó dimenziói, ami a politikai költészet, a politizáló versek vagy a költészet kultúrpolitikai szemlélete kifejezések között kirajzolódik.

A merészebbje először is elhatárolódik: a politikai vers kifejezés fosztóképző jellegű (értsd: a politikai attitűd esztétikán kívülivé silányítja a verset), a másik meg egyenesen aszongya: a politikai jelző nem esztétikai, hanem szociológiai, kvázi nem is téma a téma. Biztonság kedvéért el is temetik: a politikai költészet 20. századi jelenség, a rendszerváltozáskor úgy tűnt, a politikai költészetnek leáldozott.

Most meg mégis konjunktúra van e témakörben: levél- és pengeváltások.

Értelmezések értelmezései.

Minek útján, mint itt is, a vitatkozók (Endre például rendre) ügyesen elbeszélnek egymás mellett.

Közben bátor, alulról jött kezdeményezésként hozzák egyesek barátnőjüknek a sört, mert pincér ide már fel nem merészkedik; ifjú titánok botorkálnak fel a meredek lépcsőn, minek két oldalára rogyva állóképességüket vesztett agg költők fülelnek.

Agg költő lépcsőre rogyva fülel

Magam - bizsergő talpon toporogván - aggódva észlelem, hogy elsikkad a jelentősége a nyelv egyik fontos bázisának, a fogalomkészletnek, s vele együtt a fogalomrendszernek. Sokáig azt hittem, ez olyan hiba, amit, ha más nem teszi, nekem kell kijavítanom, s amiért majd hálálkodnak, ha kijavítom nekik, ha körbejárom mások helyett, miként definiálandó egy szó, már amennyiben logikus gondolkodásra, a köz üdvére szeretnénk használni.

Nem, nem, tévedés! Micsoda tévedés! Az embernek a szó nem egy konszenzus útján feltöltött tartalmú fogalom, nem a fogalmi világ raszterképének konzekvens képeleme, aminek segítségével becsatlakozhat mások gondolatmenetébe, hanem bunkósbot. Legtöbbünk nem érvel, hanem sújt vele, a szóval. Lerázza ellenfelét. Lágyabban példálózva: egy-egy jól irányzott, privát értelmezéssel hígított szófossal keni be mindazt, amit a másik mond. Amaz meg viszont.

Politika? Közös dolgaink - mondja Schein Gábor, mintha mit sem tudna ideológiáról, ami a hatalom legfőbb bunkós jogara, amivel a társadalmi mást akarásnak és másképp gondolásnak az Aczél félék ősidők óta odasújtanak.

Mintha ezek a kerek-vitatkozók mit sem tudnának államhatalmi szintű társadalmi berendezkedésről, aminek új és új kudarca százféle kísérletezésre és vádaskodásra csábít, s mely jóval több, mint "közös dolgaink". Mintha nem vennék észre, hogy az individuális egyén a közösséggel és az államhatalmi berendezkedéssel háromszöget alkot. A költészeti üzenet, a politikai irányultságú meg a politikával elégedetlen, a hatalmi despotizmussal konfrontálódni hivatott költő mondandója gyakorlatilag a közösségi tudat, a hatalmi politika és az individuális pozíció háromszögében nyeri el üzenet értékét. A hatalom - koronként más-más mértékben és módon - uralni kívánja a másik kettőt, a kollektívat meg az individuálisat is. Az u.n. politizáló költő pedig nem csak gondol és írogat, hanem ellentámad, beavatkozik verseivel. Következésképp a költő, mint túlképzett individuum vagy a nép hepciáskodó fia, kihúzza a hatalomnál a gyufát. Egyébként is, aki még nem esett át a képviselői vakuláson, vagy átesett, de dereng még valami az ő értelmiségi emlékezetében, ha ugyan az volna neki, az tudja, hogy az individuális érdek felől tekintve nincs jó és rossz politikai hatalom, mert a hatalom a közös létnek minimum valami kellemetlen, szükséges de mégis emberidegen, szellemidegen összetevője. A törvénykezés asztala az államérdekeknek erőszakos feláldozó oltára, ahol, amikor annak jött el az ideje, az egyént, naná, hogy a költőt is, kivéreztetik. 

Anyám teste az ország teste is, mondja Schein Gábor.

A nem politikai verseket fabrikáló költő is politizál, persze, csak hogy ő a politizálók két nagy, szignifikáns csoportja közül, a másikhoz tartozik, és nem a szerepvállalókéhoz. Gondol, de nem akar irányítani és uralni. Ha akar, akkor már túllépett a nyelvi formateremtés természetes érvrendszerén.

A költőből lett politikus a legrosszabb: már és még nincs hitele, miközben hipotézisei mentén átrendezi a kulturális életet.

Birokra kelni az acsarkodni kész, LMP parlamenti képviselővé lett Kukorellivel, látom L.Simon szemöldökének gyűrődésiből, ez egy újabb dichotomikus eszmélés hajnala.

Nem pártpreferenciák mentén, hanem az ügyek mentén kell haladni!

Ügyek! A nagy jolly joker!

Közben túltéve L. Simonon, aki bevallotta, hogy nem tiszta, mit kell politika alatt érteni, Szálinger Balázs kijelenti, többször is: nem tudja, miről van itt szó (kvázi: hol vagyok, ki vagyok, hányat írunk? :-))

Szóba jön - most már csak per Bandi, Gabi meg Laci által újra és újra a gondolkodás nyomorúságos kuruc-labanc dichotómiája meg a bináris pozíció, és hogy vagy vers van vagy nem.

Minden vitánk hitvita, mondja L. Simon merészen és nagyon okosan.

(Szálinger közben maga elé: "Nem értem az egészet...")

Végül is két fontos fogalomról nem tudnak eleget ezek a kerekasztalosok: politika és költészet. Mert például, ugye, mi köze van ma a versnek a költészethez?

Miközben ezek ott értelmiségi diskurzusok gócaiban keresik helyüket, elkalandozom. Most jut eszembe, ahogy itt  a karzaton szorongok, hogy a költő szeret igazat mondani nagy I-vel, bölcselet formába csomagolni. De hát igazat mondani... Mi az, hogy Igaz? Hol terem, s miből, miként áll elő? Megelőz bennünket vagy csak általunk konstituált dolog? Tisztáztuk ezt már valamikor?

Miközben Igazság nincs és van mégis, létezik nagyon is a költői igazságkeresés. Formával támogatott konszenzus-ajánlat az ember valósághoz való viszonyának megítélésében - gondolom én itt, a hanyatló polgári lépcső tetején, ahová odaszorultam, (lám, közben már a későn érkezett, sokáig alattam kucorgó Turczi István is széket szerzett magának!) csak az a baj, hogy ezek a kerekasztalosok folyton megzavarnak a gondolkodásban. Most például aszongya egyikük, hogy különböző kánonok működnek a területen, meg hogy nem pártpreferenciák, hanem ügyek mentén kell haladni, miközben meg a politika fogalmazza meg a közösségi identitás tartalmait. Ettől, bizony szétkattan az ember figyelme.

A kritikusok kerekasztalát én már meg sem várom. Azok tudnak csak kacifántos dolgokat mondani!

Én és a háttérbe szorult későn érkezettek  












* Nem, nem helyesírási hiba! Költők volnánk, vagy mi a fene? 

rezümé

Voltunk vagy négyszázezren. Hogy így, együtt, négyszázezren miért, különféleképp magyarázzák, politikai érdekek szerint. Hogy külön-külön ki miért, azt hiszem a válasz nagyon szerteágazó.
Az én rezümém: