JÓ CSAK NEM JÓ

  A TECHNIKAI CIVILIZÁCIÓ 

         "Nem tudni, hogy történt”.

Az elme mint kullancs kapaszkodik a negációba. Igen egyesek ragaszkodnak hozzá, hogy nem lehet tudni. Van ebben egyféle felelősség lerázó mozzanat: ha már ez van, s bár veszélyes és rossz és kétségtelenül az ember műve, csináljunk úgy, mintha távoli elődök jószándékú de elmérgedt örökségéről lenne szó. amibe mi semmit sem sejtve beleszülettünk, mintha nekünk visszamenőleges feltételes módban kéne - illene - urrá lennünk egy olyan helyzeten, amiről senki sem tehet. Mindenesetre, ha mégis illik gondterhelt és felelősségre vonó képet vágni, hibáztassunk kegyes elnézéssel olyanokat, akiknek már mindegy, ha utólag, posztumusz elvitetik velük a balhét.

A nemtudnihogytörténtben a "történt", mint múltidejű alak azt sejteti, hogy itt most már nem történnek hibák, mi már csak sodródunk a rég történtek következményeivel, sőt, ha ennél több lenne elvárható tőlünk, hát mi nem csak sopánkodunk, nem csak sodródunk, hanem a relatíve továbbra is fennálló emberi tudatlanság ballasztjával menekülünk, ha csak lehet, előre.

"Valószínűleg nem annak látszott, amikor elkezdődött."

Kétségtelen, hogy gyermekes babrálásnak tűnik minden régi tett a technika körül, legalábbis így visszamenőleg. Mi csak sajtot akartunk reszelni. Még azt sem, csak kíváncsiak voltunk, hogy nézne ki a sajt, ha lereszelnénk. És egyébként is, a reszelő már közbülső állomás, puszta kézzel nem lehet reszelőt csinálni. Aztán a reszelőt erőszakkal elvette valaki tõlünk és valahogy vissza kellett szerezni. Elég lett volna fejbevágni, de mi kíváncsiak voltunk, hogy milyen messziről lehet halál biztosan eltalálni. Szóval teljesen másról szólt minden, ami beindította ezt az úgynevezett technikai civilizálódást. Ami a kíváncsiságot illeti, őszinte és jogos volt, jogos ma is. Erre predesztinál az ember kiváltságos elméje.

“Lehetett véletlen is.”

Mivel nem annak látszott, az sem határozható meg, mikor kezdődött. Egyáltalán: pontosan mi kezdődött volna mikor? Talán több jelenség észrevétlen egybefonódása indította be a fejlődés tendenciáit. Vagy egy idő után a kíváncsiság következményeiből egyszerűen minőségi ugrás állt elő. Aztán megint egy és megint és megint. Maga az ember is megváltozott észrevétlenül attól, amit maga körül kavart. Na és ha többről volt is szó, mint kíváncsiságról, mint puszta sajtreszelésről, először csak igazán fontos dolgokat akart az ember, világítani, meg véletlenmentesíteni, meg túlélni, felhalmozni nehéz időkre, ezt akart az ember, nem pedig fejlődést, bármiféle civilizációs arculatot, technikailag jellemezhető korszakot. A pregnáns és meghatározó arculat a fejlődés láncreakciója: következmény. Megtűzdelve véletlen tényezőkkel. Véletlenül volt a Föld mélyén például egy rakás kőolaj. Senki se tudta, mire lesz jó. Igazából nem tudhattuk, hogy pontosan ez lesz belőle, a nagy kíváncsiskodásból.

“Kínos és nevetséges, ha belegondolunk.”

A dologban az a nevetséges és kínos - értve ez alatt, hogy utódaink úgy se fognak hinni nekünk -, hogy először és utoljára történik ez velünk. Az embernek soha többé nem lesz más technikai civilizációja. Egyáltalán félő, hogy soha sem lesz már másfajta civilizációja. Nem döbbenetes-e, ha belegondolunk, hogy nem ez az első civilizáció az ember földi történetében, de ez a legelső és legutolsó ilyen, és ez után már nem is jöhet semmi más. A fejlődés elkerülhetetlen végső zsákutcája. Lehet, hogy itt és velünk csak ilyen vége lehet mindennek? Ha most újra lehetne kezdeni..., na igen, akkor vajon hova jutnánk? Ugyanide? Kicsit más dizájnnal? Vagy megint teljesen máshová? Netán valami még veszélyesebbe?

“Bár ha jobban meggondoljuk...”

Na persze, még mielőtt az öngyalázásban túl mélyre merülnénk, el kell ismerni, a technikai civilizáció nem olcsó és alantas kaland, hanem a fejlődés egyik lehetséges, nagy

tudást igénylő útja. Ebből még sok minden érdekes lehetne - jó kezekben. És még csak félúton vagyunk. És már egyébként is fékezünk. Bár mindig akad, aki nem bír magával. A számítástechnika területén például határozottan beindult egyfajta nem kívánatos jelenség, amit csúfolódva akár bilgéjtszesedésnek is nevezhetnénk.

Apropó bilgéjtsz!

Van itt még egy mozzanat: az érvényesülés, ami közösségben egyenértékű a mások fölé kerekedéssel. El kell ismerni, ez a fölékerekedés, ha valahol, hát a technika világában a leglátványosabb folyamat, még ha önveszélyes is. Ám kezdetben ki gondolt még technikai rásegítésre? Csírájában nem volt ez más, mint bátortalan ugyanolyanság vágy, esetleg csekélyke virtus-érzés, hogy tegyünk próbát, ki az ügyesebb, vagy ha nem ügyesebb, hát eszesebb. Majd a kiváltásg-érzet kezdett motoszkálni, hogy igazán járhatna nekünk valami, valamivel több, mint másnak, ha már kiderült, hogy jobbak vagyunk. Aztán meg halk motoszkálás: hogy ha eléggé akarnánk, nem kéne másokra várni, talán meg is tudnánk szerezni magunktól, ami úgyis jár.

Ennek kezdetben nem volt meg a kiforrott technikája. Később mindenféle perverz kiválasztódások indultak be, és erőkoncentrálás, önmagunk emelése helyett mások lefelé taposása, majd a kiváltságokban való fürdőzés, új kiváltságok kiagyalása, rangkórság, a feltűnési viszketegség kéjes vakarását olajozó drága szerekben való dagonyázás. Aztán zsarnokoskodás és hatalomvágy túltengés. Plusz az intézményeink történelmi elszemtelenedése, meg a maffia-szindróma. Az elmaffiásodás. Az elterrorosodás. Ez pedig már végképp elképzelhetetlen hatékony technika nélkül. A globális bűnözésben rejlő óriási lehetőségek fokozatos felismerése is a technikának köszönhető. Ez talán nem kellett volna! Na és a viselkedés- és irányítástechnika célratörő tudománya körüli innovatív őrület! Az ipari meg a fogyasztói társadalom! A konkurrencia-harc új formáinak konspiratív kimunkálása, a nagy számok törvényeinek vitorlába fogása, a nyerésvágy felkorbácsolása, embernek ember által való fékevesztett hülyítése, az inverz elgázosítás modelljén való sunyi munkálkodás. Születés és halál felsőbb körök hatalma alá rendelése. A természeti jogok és lehetőségek törvénybe konvertálása, a jövő nyitott, demokratikus és kellemes voltának felülírása gazdasági diktátumokkal, tér, víz és levegő lobby-hálóba fogása.

“Na de ne...!”

Na, vigyázzunk már, ez nem is így van, ez csak pillanatnyi paranoia! Mi nem ide tartunk, nincs itt semmi ilyen. Technika az van, de az ember, legalább is aki kitalálja, azzal csak csupa szépet, csupa jót akar. Nem csak magának, a többieknek is. Kivéve az undorító más vallásúakat. Meg más felfogásúakat, meg más képességűeket, meg más elvűeket, meg más nyelvűeket és más színűeket... de kivétel mindig is volt. A többiek mind-mind csak a hasznát élvezik a modern technikának. Kétségtelen, ma már annyira eluralkodott világunkon a technika, hogy a legártatlanabb alakok találhatnak útszélen eldobált rakétavetőket, amivel jönnek aztán megkérdezni a technikához jobban értőket, hogy ez micsodára is való. Azok meg esetleg azt hiszik...

“Állítsák meg!”

És egyébként is, ha a dolgok rendben mennek, a tudás, és annak következtében a tolerancia mindig felülkerekedik, a jóság és a józan ész valahol mélyen legyőzhetetlen. Csak néha-néha bukkan fel néhány aberrált alak, aki aztán visszaél a technikában megkaparintott lehetőségekkel. Egy-két terrorista, népnyúzó, vérszopó, egy-két ámokfutó, megalomániás hatalom-őrült. Kirabolják kicsit a természetet, elszabadítják kicsit az energiákat, megmérgezik kicsit a vizeket, kinyiffantják a hétmilliárd kicsinyke részét. Ezt teszik, velünk. De nem ők tesznek mindent, sok kedvezőtlen dolog véletlenül szakad a nyakunkba. Mert ez van: esti meséhez való makk után túrsz a nukleáris avarban, és tessék, maghasadast találsz. Tulajdonképpen ez a világ maga ilyen. Ettől mi mind őrületesen a rövidebbet húzzuk.

Persze nem hagyjuk magunkat, táblákat cipelünk, transzparenseket. Állítsák meg ezt meg azt! Hogy konkrétan kicsodát, és micsodát? És hogy kicsoda? Ehhez még nincs meg a konszenzus. E kérdésekre globálissá határtalanodó földi körülményeink között egyelőre csak biankó válasz lehetséges. De ha már most muszáj volna mondani valami konkrétat: mindenkit és mindent állítson meg mindenki, aki csak teheti, akinek van hozzá hatalma. Állítsák meg nekünk ezt az egész veszélyes, elkefélt kozmoszt! Egy másikat, egy ártalmatlanabbat, egy eccerűbbet és szebbet akarunk! Egy tisztát, amibe még nem rondított bele senki nagyokos!