Szájon ragadva

avagy a q..vajó film másnap

A lelkemet, azt rázzák meg a vérprofik, de azt nagyon. Ezt szeretem, tagadhatatlan, mi által - állítólag -  én vagyok az ideális médium, egy az átlagnézői statisztika hálójában vergődő milliók közül.

Nekem legkedvencebb pillanatom a bűnöző - általánosságban a frászhozó - előugratása az operatőr füle mögül. Gyanútlan lelkem ettől ugrik leginkább, lévén hogy nézői életem sava-borsa a páratlanul mély mindenről megfeledkezés.

Mikor történetesen a sivatag kellős közepén, nekem háttal látható az űzött főhős, és premier plán közelségben vagyok, ekkor ígérkezik a tutti frász. Már várom (sok évtizedes rutin!), de az ember ilyenkor mégis maszületett zsiger, annyira, hogy a szobáról, de még a tévé készülék kávájáról is tökéletesen megfeledkezik.

Hatalmas filmnéző múltam ellenére a frász jön rám tehát,  amikor rettenetes hangeffekttől turbózva nyakon ragadja hősömet egy kéz.  A borzalmas mancs. A tök üres sivatagban. Ezt aztán nem várnád! Honnan a frászból? Hát az operatőr mögül, hiszen kamerájával ő van a gyanútlan főhős mögött, a nézőszög szerint ott kell lennie, másképp nincs film.

Rendszerint aztán aszongya nyomban ez a nyakon ragadó a következő, tágabb snittben, aminek köszönhetően láthatóvá vált, hogy ő csak a főhős valamelyik ártatlan rokona: "Már mindenütt kerestelek." Ezt mondja kedvesen, ott a sivatag közepén, s a szájam széléig csapott adrenalin indulhat visszafelé.

De állhat a főhős szemben is velem. Állhat akár egyes-egyedül a szemhatárig üres sivatag kellős közepén - imént mutatták épp körsvenkben. Néz tehát pont énfelém az a gyanútlan szerencsétlen, akiért engem úgy izgultatnak. Ott áll tök egyedül, egyetlen virtuális társa én volnék most, ám amikor lehunyja a szemét egyetlen kis pillanatra, akkor rendezői premier plánban szájon ragadja őt a halottnak hitt, gonosz, aberrált, de filmlélektanilag fontos ember-állat, régi üldözője, kinek a sivataghoz - a filmbelihez legalább is - pont volt kulcsa. De hogyan ugrott ez ekkorát? Na persze, hogy nem a horizontról, hanem csak az operatőr mögül. Dél magasából tüzel a nap, reggel óta, még ha késve kelt is, volt ideje átverekedni magát a hatalmas stábon, mert ennyire azért nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, ki mindenki van ott, mikor készül a film. Az biztos, hogy az operatőr minden disznóságban benne van.

Szájon ragadja tehát szerencsétlen hősömet ez az alak, aki testi erejével egyenes arányban akkora marha, hogy akár a kéknyelv is megtámadhatná, ha a forgatókönyvíró tudná, mi marhaság az. Ám a forgatókönyvíró ilyen földi dolgokra nem figyel. Az igazán felkapott forgatókönyvíróban épp az a nagy, hogy észjárása a legdörzsöltebb nézői rutinnal sem követhető. Horror forgatókönyvíró meg csak abból lehet, kinek gondolkodása csavarosságában elegendő nagy a felforgató nyomaték.

Azért szájon ragadás áll a forgatókönyvben, hogy a támadó prédája ne kiálthasson segítségért. Értitek, ott a sivatagban! Segítség! - kiáltana az a szerencsétlen, talán a rendezőhöz. Illetve ott a stáb is, az összes csúcsfényhegyező és sminkleső, a kamerabogozók, univerzális ugrancsok meg a fahrtsín olajozók is hatalmas körívben, de azok a szerződésük foglyai, így tehetetlenek. És egyébként is, így vagy úgy, mind-mind abból él, hogy én majd a szájpropaganda nyomán ("képzeld, összeszartam magamat!") becsődülök a mo... a karosszékembe, persze, hiszen hol van már a mozi! Sejtem, hogy a főhős maga is le van fizetve, hogy a jelenésére váró gonoszról én szerezzek tudomást utoljára.

Na és ahogy az a borzalmas ronda, kopasz, szőrtelen zombi-állat (egyébként szeretni való színész) ráveti magát - közvetlenül a rendező mellől - az én galamblelkű főhősömre (aki azért, persze, a dramaturgiai végső pillanatban jól bánik majd az ásóval, mint fegyverrel, naná!) akkor engem elhagy a tudás, zsigereimben szétáramlik a frász, s ha kis szerencsém van, még össze is csinálom magamat.

Ám amilyen én vagyok, ez sem gátol meg abban, hogy a dolgok logikáját keressem.

A gonosztevő csakis azért tapaszthatja be lapát tenyerével az ártatlan főhős száját, hogy az el ne árulhassa nekem - ugyan kinek másnak? - hogy ott termett, már ő, az a szemét alak. De hát közben meg én, aki a legvéresebb sivatagban is gyorsan kapcsolni igyekszem, már felfogtam, hogy ott van ez a gátlástalan szörnyeteg, és akkor minek ez a szájbarágás?

És mégis - ilyen a néző:  pattanásig kimered mindkét szemem!

Az olvasó talán már kezd hülyének nézni. Nono! Nem ám csak bámulok és fosok ezeken! Dehogy! A jobbfajta átlagnéző, mint én, mindenből tanul. Az átlagnéző ilyenkor kiönti fölös lelki nedveit, minimum a szemén át - na persze, azt csak a sima szomorúfilmek eseténben. A krimiben inkább kiéli saját képzeletétől való rettegését.

És ott van még a többi, ami másnap jön, majd csak, miután már katartikusan utána gondolván megerősödtem végső morális konzekvenciámban, jelesen, hogy az emberek nem csupán a filmekben jóságosak és gonoszak, hanem az életben is, és akkora mértékben, hogy ezt már nem szabad tétlenül néznem.

És valami azt súgja ilyenkor, hogy kiáltsak még egy utolsót a feledhetetlen tegnapi élmény hatására.  Te jó ég! Valami ilyesmit.

Te jó ég! Bár egyfolytában abba az irányba bámulok, nem vettem észre, s már fél éve nem töröltem le a port a tévém dobozáról! Hát nem figyeltem az eszmei mélységek felé? Hát mikor szűröm már le, hogy nem csak bámulás, hogy nem csak frászos élvezkedés az élet? Igen, hozzunk csak frászt néha mi magunk is magunkra! Ugorjunk elő saját hátunk mögül - az undorító portörlővel! Dolgoznunk is kell kicsit, hogy a következő megrázó filmi frászt erkölcsileg kiérdemeljük!