Maszületési karnevál.
Nézem a tisztelgő sereglést, hogy micsoda dolgok pörgetődnek szavak zsonglőrei
által.
Legelöl vonulnak a ragcsillantók, mögöttük a versszabadítók. Hoppáverselők
meg a blaszfémia csikorgatók is sorjáznak nagy transzparensekkel, hogy le az
élet halandóságával!
A lelátón jambikus bakugrásokkal rivallgó időpecérek ünnepelnek. A Szószövetség
tisztvivői szavak vörös szátyárszőnyegét terítve várják az ünnepeltet. A
képzetek, a Társult Képzetek ködölnek amott, a távolban meg a Rendetlen
Boldogítók Szóközössége.
Porondra lép aztán a feltámaszthatatlan, mert soha meg nem halt Lázár. Rejtélyes identitása
közepén talán csak egy betű és bor: R vin, a sorsuk megértését halogató felnőtt
gyerekek menedéke.
A szóláncokból, felejtés-bilincsből szabaduló Ervin most ferde karcolást
húz, új mesét bont a magas égen.
Ezt látván szómalmaikat tekerve kotródnak a veszékelők, kik - reverenda
fekete betűikkel feddőn füstölgő istenszolgái - egészen az ég magasáig uralni
remélték a verbális vigasságokat.
Helyükbe köldöksziporkát pattogtató jövendőmondók nyomulnak. Meg a képzettség
társult bolondjai. A húszsorossal, a tizenhét szótagossal kilincselők. Az
udvari költők és egyéb eszmegladiátorok. Jönnek a szócsipegetők, kik
szómazsoláikat borban érlelik, jönnek a nesztorok és doajenrekedésben szenvedők,
az anyázók, a bölcselet-gránátokat szertehajigálók és a másoknak örökösen visszaszámlálók.
Amott Diogenész gurul hordójában, nem egészen célirányban.
Zajonganak a párt-kobzosok, az egyébként-ügyesek, a tisztadal és a
hülyékisértsék ügyes mixerei, a facebook szófosók, az ilyeténis tudorok, a
szócsokorkötők és szivárvány tálalók, az igaznak ság-ségvitézei, az örök
ígéretek, na meg a szellemi reformkonyha csíraserege.
Legvégén jövök én, ezzel az egésszel, messze leszakadva, híg emlékezetem
savában foszlott szavakkal, hármasával reptetve orrom előtt új szólabdacsaimat,
félésszel, visszaészből, jobbféltekézve, örök reménykedésben, hogy elsárgul bár
a papír, s elszáll bár az író maga, de az ihlettel fűzött szavak közötti
végtelen szellemi tér - a didaktikusok sírjaiból még jókor kiásva - itt marad
nekünk.
A lázári felhőkarcoló mindenre képes árnyékot vetni, kivéve, ami tőle délre
van.
Ebben bíznak az értelem-billegetők, hamvában hótt hamvasolók, az aranykor
szóvirágkötői, akik a teóriák féktelen magaslatából visszazuhant baromságaikkal
tétován bukfenceznek Lázár lábai előtt, s nyomukba hemperednek azok is mind, kik
a szocializmust a verselés magasából próbálták aláásni - már így, most,
visszamenőleg, hogy ne tűnjék alantasnak húsosfazék közeliségük.
Jönnek a posztmodernek, a rambósodott értelem gondolatcsomóit nyisszantva
hasítók, na meg a blaszfémikusok és múlt pocskondiázók, hogy igekötő
kallantyúikkal a szellemi spájzot másértelművé reteszeljék. Szállingóznak
szerteszétről az új szócsiperkeleves genéziselők, a mondat kereteit szerterikkantók,
rettenetes mángorlófáikkal a verbális konvenciók nyüvői.
Mire tollamat csikorgatván ide érek, a felhőkarcoló már nyugatról kapja a
fényt, árnyéka átnyúlik a keleti városrészen, gyűrűbe kényszerítve a távoli
bölcseletek áramlásait. A szörnyű ricsajt leszámítva csönd volna itt most. A magyar
parnasszus gyűrűjén belülről kitiltották e nagyszerű alkalomból, Ervin tiszteletére a gazdaság
örvénylő tolongását. Fonott, felszentelt kosárban hozzák Lázár elébe a középkor
szirommá hervadt, feltámaszthatatlan szavait, melyekkel a karmelita pap valaha az
ég nyitott ajtóin dörömbölt.
Az est beálltával, fő attrakcióként színre lép a jazz nagy mestere, a
hogyishívják, aki fullajtárok tucatjai által gördülővé tett zongoráján az Ady
és Prohászka közötti különbséget zongorázza majd.
De azt Ervin már nem várja meg. Még egy utolsót karcol az ég alkonyvörös kárpitján,
hogy a tiszta fekete semmi süssön le onnan, aztán megy kiérdemelt őrhelyére,
ahol már nem divat semmilyen életre emlékeztető cirkusz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése