the day of entry

A judgement már megvolt, bevettek tőlünk is (kitől nem? :-) egy képet a MAOE ez év végén nyíló nagy, össznépi kiállítására, aminek hívószava ezúttal a harmónia volt. Szerencsétlenül súrlódik e szó a karácsonyra célzó, üdvös és kereszténydemokratikus elvárásokkal, melyek igyekeznek szűk értelművé tenni a művészet hatókörét, de nem tagadhattuk meg közösséghez tartozásunkat, készítettünk hát egy látványt, ami talán joggal a Harmónia címre hallgat.
Kiképzett munkatársunk magas phs értékű virtuális lencséje végére kapott bennünket, amint készülődünk a kép ma aktuálissá vált beadására.

moslékosodás

 (olvasni meg nem tanult kalandorok kíméljenek! :-)

Az a baj mivelünk, hogy már mindenről eszünkbe jut minden, vagy ha tetszik, akármiről a mindennel való összefüggés ténye és hogyanja jut eszünkbe. Nem változtat ezen, hogy D-Vektor kicsit másképp moderálja az inputjain fogott adást, mint Pesövé Ofszi.

Most érkezett - afféle kommunikációs megbökésként - egy videó az interneten.

Ah, internet közösségi portálok - az értelem moslékosodásának terepei!

Nem az internet a hibás, hanem csakis az ember. Vagy ő sem? Vagy csakis ő?

Az átkosban sem a szocializmusnak nevezett politikai eszmével volt bajunk nekünk, idealista álmodozóknak, hanem az emberrel, akinek a közjót célzó politikai eszmék valóra váltásához nincs elég esze, s aki privát életre kalibrált igazságérzeteinek kollektív csődje láttán adottságaival megalkuszik, áthelyezi egyszer élő voltára a lényegszemléletét, s jelszavak mögé bújva, közösséget megosztó privátéleti cinkosságokba keveredve nyomul langyos szellemi pocsolyák, már ha nem éppen kiváltságok és a hatalom különféle űrtartalmú húsos kondérjai felé.

A közösségi portálok nem annak indultak, amivé lettek, csakhogy mi, emberek nem vagyunk képesek bármi értelmeset kezdeni egymással. Összességünkben persze mégis furcsa, jövő formáló tényezővé leszünk. Ám de ebbe nincs sok beleszólásunk.

Nem az internet a hibás, mint említénk, hanem csakis az ember. Illetve még ő sem, szegény!

A kommunikáció moslékosodásának egyik szintaktikai oka, a felelősség nélküli véleménynyilvánítás, a másik pedig az, hogy a szavakon igen eltérő dolgokat értünk.

Míg az előbbi a felelősségvállalás nyomasztó teher voltából következik, az utóbbi a nyelv spontán fejlődésének és a gondolkodás céljának zavarosságából.

A fogalmak értelmének kéretlen bolygatásában nem vagyunk-e részesek mi is, kik itt firkálunk, hiszen másraforgó elménk tartalmait hogyan sikerülhetne megosztani valaha is az ugyancsak másraforgó elmékkel?

Mi szól esetleg a menetségünkre?

A társadalmi viszonyaink nyílt és logikus áttekintésére irányuló törekvés talán, amit persze a fent markírozott gyatraságok mentségeibe, a tudatlanság mögötti jó szándék zsákutcájába vagy éppen privát életi alattomosságokba menekülők hogyan is látnának át?

A megalkuvók. Főképp azok hogyan? Legfeljebb csak a tükör előtt, magukra irányuló viszolygásuk inverz formájában méltányolnak építő kritikát - néha-néha. Ám a változást már rég kizárták, vagy a vak véletlenre hagyják. Abból hát - amit még ha irigyelnek is néha - semmit nem profitálhatnak, mert se nem hajlandók, se nem képesek velünk, ábrándozó idealistákkal szóba állni. 

Édelgő vakkanóként, fecsegő okostojásként vagy moslékos szájúként találkozunk a legtöbbekkel céltalan dumafórumokon, ahol tekintélyelvi reflexekkel vagy a közösségi szájalás felelőtlenségével nyilatkozni most a divat. Facobookolók alkerülik nagy ívben az őszinte kérdések porondjait, miként talán a kétesélyes demokratikus kiválasztódás fáradságos útjait is.

Harmadik ellenpólusunkként ott vannak aztán az életvitelszerűen destruktívak.

A modern s demokratikusnak mondott társadalom sajátossága a nem értés, a nem kommercializálódás, a kollektív rendhez való nem integrálódás, mint szabadságjog, valamint az ezekkel élni vágyás kinyilvánításának kommunikációs eszközökkel való felszereltsége.

A most érkezett ajándék videón provokatív gondolatokat, tabu szavakat üvöltve gitározik egy raszta figura az indonéziai buszon, bele az épp mobilon kommunikálók, egymással beszélgetők képébe, miközben alig figyel rá bárki is. Az utasok láthatóan megszokták, jól tűrik már ezt is meg mindazt, ami a konszenzusok uralma alól kiszökött szabadság zűrzavarosában történik - éppen és folyvást.

A mi szemünkkel és fülünkkel ez a videó a valóság nagyra becsülendő, informális adalékaként landol. Már megint gazdagabbak lettünk egy példálózásra alkalmas morzsával, hogy a moslékosodásról ne csak úgy általánosságban, a levegőbe beszéljünk.

Csak a borok nem

Pereg az életidő.

Csak a borok nem öregszenek.

Néhány fotóművész ismét megérintett életkorával egy egyszerre dicséretes és baljós, kereknek mondott adatot. A Magyar Fotóművészek Szövetsége régóta számon tartja, hogy tagjai sorában ki milyen messzire jutott az időben.

Évente egyszer a Mai manó Ház napfény műtermének ablakában rendre felsorakoznak a 90, 85, 80, 75 és 70 számokkal díszített borosüvegek, hogy személyes ajándékként, némi érdemi visszatekintéssel körítve markírozzák az adott évben beköszöntött aktuális tényt.

Az összegyűlő szerény - a távollét különféle indokaival csak félig teljes - de fontos társaság köszöntöttekre és ifjabb vagy éppen nem kerek évszámú, ugyancsak koros laudálókra bomlik, akiket a baráti és szakmai érdeklődők karélya fog közre.

A borok sorában 90-es nem volt idén, a legidősebb Almási László (85) a Képes Sport egykori vezető fotóriportere, akit a hajdani lapzártákban a sportriporterekkel csapattá ötvöződött, majd életre szóló barátjukká lett Korniss Péter köszöntött.

Az utóbbi években felfigyeltünk arra, hogy Korniss Péter életben tart közöttünk egy erdélyi hagyományt:
amikor ugyanis köszöntőleg szól, annak összegzéseként előhúz zsebéből egy lapos üveget, töltve jóféle pálinkával, s a szívélyesség nyilvánítás hagyományos gesztusaként először meghúzván maga ezt az üveget, köszöntöttjének is odanyújtja.

Ez történt most is, Almási László köszöntése alkalmából. Korniss aztán a kifogyhatatlannak tűnő pálinkás üveg közbeiktatásával még több mindenki felé megismételte a barátkozás kedves gesztusát az est során.

Ez évi érdekesség, ami rímel a fentiekre, hogy a 75 éves Albertíni Béla fotótörténészt köszöntő Baricz Kati, feltehetően e kornissi példamutatás nyomán, ugyancsak előhúzott egy kecsesen lapos fém butykost, amilyenek a küzdő, haldokló, remény vesztett és más szerepben alakító filmhősök zsebéből szoktak előkerülni, s meghúzván először ő maga, átnyújtotta azt az egyébként absztinens tudományi doktornak. Albertíni Béla, aki - lévén, hogy szépen gravírozva a maga nevét olvashatta a butykos oldalán - ezúttal nemet nem mondhatott.

Most aztán erősen gondolkodunk magunk is, hogy beszerezhetnénk valahonnan egy ilyen üveget, mert szívélyes, barátkozó gesztusaink az évek előre haladtával ugyancsak fogyatkoznak.

A beszámolónk illusztrálásához felhasznált riport felvételeket a fotóélet fáradhatatlan, kiváló tudósítója, Herbst Rudolf készítette. 

Pillanat

Érzékeink korlátaitól bekerítve pillanatként - pontosabban pillanat-indikátorként - azonosítunk be egy, a külső valóságból érkező, legrövidebbnek vagy akár kiterjedés nélkülinek érzékelt-vélt impulzust, ami azonban - ma már tudjuk - időbeli kiterjedtségét tekintve épp oly végtelenségig tovább bontható, szortírozható információ-csomag, mint akár a teljes élet hossza vagy a kozmoszbéli rend változás nélkülinek, öröknek tűnő fennállása.

A technikai információszerzés behatolt abba a „pillanatba”, amit bizonyos, a fotográfia hajdani nóvumába szerelmesültek mind ezidáig lényeggé szentesítve magasztalnak. Amikor a fotógép több pillanat referenciáit rögzíti egyetlen képfogadási pontra, a pillanatba szerelmesült fotós azt mondja bánatosan: életlen. A kísérletezők meg minél többet kifacsarni remélnek e hatásból, tojván az esztétikai érték tekintetében kétes pillanatra.

A pillanat valószínűleg a léleknek igazán fontos.

A biológiai érzékelés számára a pillanat kezdettől s nagyjából ugyanaz, csak hogy e szentséges fenoménnal kapcsolatos tudásunk változik, és mind inkább érzékszerveinket megkerülve és képzeletünket túlszárnyalva gyarapodik.

Maga a fényképezőgép optika valós idejű történést közvetít. Hajlamosak vagyunk ezt nem észrevenni. A folyvást változó valóságról a fényhullámok frekvenciáinak gyorsaságával mérhetőn új és új mintát vételező fénysugarak - a bebocsáttatásukkal szemközti sík felületet megcélozva - ugyancsak folyvást változó képi referenciát szolgáltatnak, amiből a zárszerkezet exponáláskor bebocsát valamennyit a fényre érzékenyített sík anyag színe elé. A maradandó behatás, a látens kép kialakulásához szükség van a film emulzió adott pontjára érkező információnak - a fénysugár intenzitásával fordítottan összefüggőn kifejezhető számú - ismétlődésére. Az ismétlés azonban szükségszerűen már egy megváltozott valóságról referál.

Még a sokezred másodperces expozíciót követelő, száguldó puskagolyóról is - - illetve e folytonos száguldás kurta történésszakaszáról is fényreferenciák sokaságának elnyelése történik - az emulzió érzékenységétől függően. Az expozíciós idő hosszúsága még mindig valamennyi kell hogy legyen, hogy a tárgyat leíró fényreferencia magát ismételgetve - esetünkben állónak látszó puskagolyóként - nyomot hagyjon. Ez az „állás” ilyen rögzítettségében csakis látszat lehet, mert a puskagolyót valahány modulációt elszenvedő fényhullám-görbe máshol találja.

Meggondolandó és érdekes, hogy így van ez a csigáról készült felvétellel is, egészen addig, amíg a tárgypontnak megfelelő és elegendőnek számító (megfelelő záridő melletti) referenciális adat már nem ugyanazon az érzékelő egységen (szemcse, digitális adatfogadó csésze) ismétli magát. E követelmény mélységéig már a sas sem lát el.

Bezzeg igen a műszerek!

Már csupán a műszerek növekvő teljesítő sebességének függvénye, hogy eztán mikor mit tekinthetünk (még) időpillanatnak.

Eljön az idő, amikor a látszólagos - érzékszerveink számára kielégítő rövidségű - pillanat alatt számos, funkcióját tekintve alternatív, és szelektáltan kezelhető információt lesz képes rögzíteni a fényképező berendezés. Olyan információkat is, melyek szinte fokozatmentesnek tekinthetően, és utólag tetszés szerint szelektálhatóan referálnak a fényképezett látvány számos-számtalan mélységbeli távolságára fókuszáltan, ami által szemünk képességein is túlszárnyaló, abszolút éles, abszolút* tárgyszerű vizuális leírás válik lehetségessé, és ami által valószínűleg elveszítjük a defókuszálás vizuális jelenségében lakozó esztétikai varázst.

* Abszolút? Éppen itt? Csak csínján már az abszolúttal!

Fókuszáljunk most a veszteségre! Ugyanis, míg a tárgyi élességpont a tértartomány egy bizonyos mélységében van, a tárgyponti életlenség mélységben bezzeg mindenütt adott. A defókusz, mint az élesség tagadásának képi látványa, valójában a mélységben fokozatmentesen változó értékek végtelenségig kombinálható összhatásából áll elő (Petzvál egzaktabbul mesélt volna erről), A defókusz-kombinációk - az összes! -  adatszerző technikai eszköz által lehetséges informális rögzítése talán már csakugyan képtelenség marad időnk végezetéig, illetve, míg el nem jön az emberiség számára az a bizonyos pillanat. Képtelenség, igen!

Hacsak nem találnak ki nekünk valamit (naná, hogy kitalálnak!), amiről itt persze még nem lehet szó.

Villódzások

A hajdani, hagyományosnak mondható audiovizuális mutatványokhoz befogadói készség kellett. Egyrészt a hozzájuk tartozó hang miatt. A hangoktól nem lehet elfordulni. A korai képvetítések fényszegény időszakában az ilyesmire kíváncsinak el kellett különülnie hétköznapi élete tereitől, vagy macerás módszerekkel be kellet tudni sötétíteni a mutatványok alkalmi színtereit. A sötét mozitermekben nem volt jövés-menés. Így valamelyest a szép látvány is terhünkre tudott lenni egy idő után. A néző azonban a moziterem foglya volt. Cserébe a mutatvány igyekezett érdekes, dramaturgiailag fordulatos lenni.

A mutatványok végső értelmük dolgában erősen apelláltak az időre.

A filmnél ez nem teher. A film fő specifikuma a való történés illúziója. Többé-kevésbé megfeledkezik a néző az időről. A ritkaság számba menő fotó-audiovizuális rendezvényeken azonban az alkotók állóképeket vetítettek, egyre leleményesebben. Különböző átmenetekkel operált a rendező a képváltások hosszú láncolatában. A vetítettképes látványosság két évszázaddal ezelőtt kuriozitás volt, a múlt század közepén meg média-újdonság.

Mára ennek vége. Mire a fényszegény vetítők fejlesztése tűrhető eredményre vezetett, leváltotta az analóg diavetítőket a hatalmas fényerővel bíró digitális projektor, ami csupán képfájlokat kezel.

A fotográfiailag nem mindig korrekt karakterisztikájú látványt nyújtó, nagy fényerejű projektorok gyorsan elszoktatták a közönséget a besötétített mozitermektől. A helyszínt kezdték nem besötétíteni, a színteret nem lezárni. Ez jól jött a türelmetlen kíváncsiaknak, akikkel tele van a média újdonságokat felvonultató kommunikációs tér. A képfeldolgozó szoftverek elképesztő fejlődése okán képi látványdömping köszöntött ránk.

A fotó-audiovizuális látvány többé nem különlegesség. Tudja is magáról. Az alkotó többé nem apellál a maga gyermeteg dramaturgiai végkifejleteivel a néző türelmére. Az animációs művek mindinkább látványszövetek lettek, melyek folyvást ugyanazt a leleményt közvetítik. Ráadásul a fotográfiát e téren űberelni látszik a videó, a mozgókép. Mivel ennek hatalmas konkurenciája van a televízióban és az interneten, ez is gyorsan elveszíti újdonság varázsát. Egyre gyorsabban ununk meg mutatványokat.

Kétszeresen okolt tehát, hogy a néző csak odakukkant, ha vetítenek valamit.

A modern médiális eszközöket felvonultató kurátorok és kiállításrendezők az audiovizuális objektumok terelhetetlen hangzása miatt - még ha azok alkotói szándék szerint fontosak is - belefojtják a szót/hangot a lejátszó berendezésbe.

Felismerve ezt a kényszerűséget okos alkotó kezd elhanyagolható hangban gondolkodni.

Marad a tervezett látvány.

Régen, az ezerkilencszáz hetvenes években a diszkókban és más szórakozóhelyeken különleges csemege volt a diaporáma, képek átúszása zenével.

A modern vendéglátó helyeken, ahol a jelenlévők dominánsan szavakkal traktálják egymást, az audiovizuális látványosság furcsa átalakulásokra kényszerült. Már az is pozitívum, hogy valami van, mert a mai animációs túlkínálat közepette a vetített látvány, még ha filmszerűen pereg is, nem nóvum többé.

Na de mi van?

Leginkább izgő-mozgó fényhatás értékű, odafigyelést nem igénylő korunk-érzete látványfoszlányok meszelődnek jókora felületekre. Ezek a látványok pusztán a befogadó figyelmének szeszélyes csapongásával számolnak. Annyival érdekesebbek a falra festett ábráknál, hogy egyfajta technikai gazdagságot sugároznak, a virtuális valóságkeltés százféle lehetőségéből táplálkoznak.

A hang mellőzése által pusztán a látvány képviseli az időben való elhelyezkedést, a változást.

Azért jutott mindez eszünkbe, mert megcsodáltuk a Design Terminál (Budapest, Erzsébet tér) projekcióját. Földszinti, jókora vendéglátó terében látható ez.

A pompás ital-arzenálos pult hosszában (lehet 16 méter is) , fent, a magasban három vetítővászon feszül szorosan egymás mellett. A vásznakkal szemközti magas falperemről 3 projektor videót vetít ezekre a vásznakra, háromszor teljesen ugyanazt.

A vásznakon pergő filmek nem örökítettek meg egyebet, mint villódzó esti fénycsíkokat. Száguldó autók felrajzolódó és kialvó fénycsíkjait az éjszakában. Fényobjektumok között csapongva forgolódó svenkek, zoomok, operatőri kóválygások, ez a dolog lényege. Gyors, jelentőség nélküli vágások.

Csupa olyan dolog pereg költség hatékony amatőr színvonalú filmfelvételen (telefonnal is készülhetett), ami az odapillantó szemnek modern környezetünk fényben fürdését sulykolja, idézi, napról napra, hétről hétre, folyvást ugyanúgy. Senkit nem zavar, nem is érdekel, hogy miért mindig ugyanaz, mert a látvány annyira nem kívánja a figyelmet, hogy nem állapítható meg, tegnap tényleg ugyanaz pergett-e vagy sem.

Elűzendő az aggodalmat, hogy ezt a highlite villódzást filmként kellene szemügyre venni, a széles vetítőfelület teljes hosszát bevilágítja 4 programozottan tekergő, színeit csapongva váltogató LED reflektor, aminek egyenkénti ára is meghaladhatja a fél milliót. A HD formátumú film képszélei így egyáltalán nem látszanak. A projektorok csak nyomják az alapot szakadatlanul, ennyi a dolguk. Három, egyenként negyed milliós fénymeszelő.

Még távol az este, amikor a bulinegyed kellős közepén, a Kazinczy utcában, az egyik modern lakóház emeleti erkélyén rázendít az oda applikált, sok milliós projektor, amiről a rendszerváltás, illetve a digitális forradalom kezdetén a fotó-audiovizuális művek makacskodó szerzői, az idejét múlt mozizók álmodni sem mertek volna.

Ez a roppant fényerejű, profi berendezés szakadatlanul vetít a szemközti oldalon emelkedő hatalmas vendéglátó objektum oldalaira egyfajta kinetikus látványt, ami nem egyéb, mint geometrikus, absztrakt alakzatok folytonos elváltozása. Villódzó színek és op-art hatások vonaglanak az estében. Tehetős vállalkozó vizuális dorbézolása.

A járdán itt-ott lézerfény pontocskák hemzsegnek, vonaglanak. Ezt már szinte unjuk.

Ábrázoló kép már sehol. Tengernyi ember futkos villódzások között, itala után.

Na persze, audiovízió ez is. Ez a sok-sok ember a hang. Tölti magába az élményfokozókat, hogy aztán éjjel kettőkor kedve legyen felordibálni azokat, akik olyan bénák, hogy ebben a villódzón gyönyörű audiovizuális éjszakában alszanak.

Mi az, hogy mi az?

Tegnap az ATRBÁZIS-ban

KÉP(E)ZÉS 1. Beke László és Horányi Attila beszélgetése:

Lehet-e olyan fotót készíteni, ami nem kép?

Elmentünk. 

Kicsit szörnyű volt.

Két viszonylag nagy tárgyi tudású ember beszélgetése. Olyan kettőé, aki azonban úgyszólván semmit nem ért abból, amiről beszélget.

Kb. nyolcvan embert érintő szédítés. Korunk fogalmi összezavarodottságának elmélyítése.

Egyébként igen, lehet olyan fotót készíteni, ami nem kép. Ma már kétféleképpen is.

Na persze, mi az, hogy KÉP? Mi az, hogy FOTÓ?

Mi az, hogy fogalom, s mi az, hogy konszenzus? Kiknek micsodája az? 

Mi az, hogy mi az?

Hát igen! Ki vagyunk kerítve. 

Magyar nyelv

Itt volt ez a novemberi tavasz a maga teljes valótlanságában. És a magyar nyelv napja. A magas fokozatokkal riogató szmog is hogy eltakarodott! Bevágott a Gellérthegy mögül a fél kettes fényözön a főzelékfalóból kilépők szemellenzője alá. Ragyogott a híd diadalíve. Elindultam sugárral szemben, gyomromban a spenót iránti enyhe elégedetlenséggel, hogy létrehozzak valamit ott, a folyó fölötti fehér korlátnál, valamit, amivel a magyar nyelv napját köszönthetem. Valamit, ami nélkülem nincsen.

Legelőször a kozmikus vonatkozásokat kellett lerendeznem, ezt a páratlan attraktivitást, ahogy a fényözön a Földet s benne - nekem köszönhetően - ezt a pesti oldalt feltüzelte. Annyira zúdult az energia, hogy nagy erőmbe került vele szemben nyomulni.

Látszólag sütött a nap. Mert a nap, kis ennel, persze, mindig csak süt és süt - már a viszonylagosság ingoványába ragadottak szerint. Én, e ragyogástól megrészegülten ízesebb valótlanságra szomjaztam. Mivel a választékosabb kifejezés nekem sem egyetlen csettintésre jön, placeholder gyanánt odacsipeszeltem elmém látóterének szélire, hogy kib@...tul tűzött a Nap. Igen, a Nap, nagy ennel! Rendszerünk éltető fejedelme!

Akárhogy forgattam elmémben a szavakat, a horgász a hídkorlát alatt, terepszínű kezeslábasában lószart se fogott, pedig maga köré dobált csikkei árulkodtak: ott ül már mióta!

Húszegynéhány év körüli sovány migránson akadt meg a szemem. Hátizsákostul hátradőlve, jobb kezében vékony könyvecske - Soros útmutatója? Mint kelletlenül fennakadt uszadékfa, nyúlt keresztbe a parton hosszan végigfutó lépcsőfokok éles peremén, fejét próbálta rákoppantani a lépcsőre, de a zsák, talán egész eddigi élete, nem engedte.

Két ürge olyan most érkezősen oldotta cipőfűzőit az alsó lépcsőfokon, mintha keresné a váratlanul betoppant pótnyár apró áldásait. Én azonban makacs vagyok: láttam, hogy nemzetbizonytalanságiak.

Odébb, fent, egészen az aszfaltozott járdasáv közelében, hol tétován kóválygott fehér szelfibotjával a szépre vak, kis csaj, haját folyvást dobálva, el-elfogadott egy falatot a mellette kuporgó hátizsákos ismeretlen gyorséttermi tálcájáról.

A lépcsősor alatt réges-rég kötésüket veszített óriási, félrerúghatatlan kváderkövek mímelték a hajdani rendet.

Csupa olyan dolgot pillantottam meg, ami nem lett volna, ha nem vagyok ott, na és nem vagyok magyar.

Kihasználva teremtő elmerültségemet, jókora pókok, valahonnan a fehér vaskorlát alól, próbálkoztak a szoros emberfogással. Valahányszor pöccintésemre lehullott a nagyobbik, erős szálán máris visszakapaszkodott kabátom mandzsettájára. Lám, ragaszkodnak hozzám, még tán szeretnek is!

A távoli túlpart felől, hódolván a légköri szeszélynek, sárga levélke közelgett, ide-oda billentett magán, aztán hirtelen megült mint a légy az idevágó hasonlat szerint, megült azon a vízből kiálló aktatáskán. Nem zártam ki, hogy lehet ráírva valami.

Sziporkázott a fény a szél borzolta vízen. Szemüvegem furcsa koronát varázsolt valahány fénypont köré. Maga szemüvegem szökkent hát szemembe! Mire ezt leírtam (egy ideje valós időben felejtek) a tálcáról falatozók már jóllakottan csókolóztak a víz közelében. A férfi, tisztelgőn az EU gender ideológiája iránt, nem verte a nőt, de a nő sem a férfit, kinek hátán most is ott volt a zsák, és kezében nagyra fújt fehér zacskóban semmit lóbált a szél.

Kicsit aggódtam a lány dzsekijéért, ami a legfelső lépcsőfokon maradt. Jött is mindjárt arrafelé egy tolvaj, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem az.

A horgász terepjáró mintás túlélő nadrágja ötvenhárom zsebének egyikéből vágott dohányos zacskót kotort elő. Előkerült a töltőkészlet is.

A migráns időközben feladta, karját térdei fölött összefűzve görnyedt most előre. Így sem lett egyszerűbb a világ, így sem jött közelebb Angela Merkel az ő Németországával.

Az a napszemüveges nő a távolabbi korzóról most végre rám mutatott. Ennyi elég volt nekem.

Csak fél óra volt az egész kaland.

Én távoztam hát leghamarabb. 

A többiek még mindig ott vannak, ímmáron mindörökre. Az aktatáska a falevéllel, félig a vízben, az talán visszaváltozott bazalt kockává. Na és a migráns is, mivoltán jókorát fordítva visszabotorkált a közeli egyetem valamelyik homályos előadótermébe. A horgász, na igen, a horgász még mindig szart se fogott, mint írtam is korábban.

A Nap? Le? Dehogy ment! Uraim (nemre való tekintet nélkül), a Föld forog! Maguk hol élnek?

Megszólítottság

Jó volna ez a kép, mondá rokonunk (jóindulatú elfogultsága vérségi alapon garantált), tetszik a kutya is, meg a macska is így, döglötten egymás mellett, csak valahogy nem lehet rajta nevetni.

Igazság lehet az efféle észrevételekben, a néző részéről legalább is. Az alkotó, a fotografáló ember képei által megszólít másokat, és ha sikerre számít, tekintetbe kell vennie, hogy mások mire vágynak.

Tudjuk is, hogyan megy ez. Tudunk mi viccelni, akár mondanivaló értékűen is, hogy mércénk szerintinél alább ne adjuk. De anélkül is akár - már ha valaki azt jól megfizetné :-)

Például, ha fotográfiailag azt a jópofa dolgot akarnánk mondani, hogy kutya-macska harc, hihi, haha... akkor ábrázolnánk egymás mellett egy kedves tépett kutyát és egy kedves tépett macskát - hihi, haha...

Mi ugyan ilyesmire nem igazán hajlunk mostanában, ismerünk viszont olyat, aki híveinek efféle igénye hallatán már kócolná is a kutyát. Neki lehet igaza, mert mindig nagy közönsége, és kellő sajtóvisszhangja van.

Nézzük aztán az efféle képeket mi, többiek, sokan, kicsit irigykedünk, még azok is, mint jó magunk, akik mércéiket magasabbra helyezték, mert ha retardáltságunk ellenére sikerül elménkből valami formailag remek, ráérző, rejtett, releváns és mégis rekeszizom rengető háttér-összefüggést odagondolni, miért ne kacagnánk egyet mi is azon a kutya-macska képen. Hihi, haha, hehe.

Nem semmi ez, ha sikerül - már a nevetés. Sőt, esetleg ez csak a valami!

De mégis kérdjük:

Mindenféle szponzori ösztökéltségtől hajtva akár (s pláne anélkül): miért akarnánk folyvást a kacagtató fotókra vágyóknak képeket mutatni? Csakugyan, az illusztrációs szerepen vagy az olcsó haha impulzuson túl mi értelme volna számunkra annak?

Talán az a megnyilatkozási absztraktum (egymással digitálisan hajba kapó mozdulatlan kutya, mozdulatlan macska) volna az értékelendő output, hogy nem filmet forgattunk bár, mégis meséltünk? Kétségtelen, tudósok által jól taglalható vetülete volna ez a vetületeknek.

Kétségtelen az is, hogy a tépett kutya és a tépett macska tépettségében pszichés hangsúllyal bíró érzéki benyomást közvetít, s ez a művészet területe. Ám ha hívószónak tekintenénk a közhelyes szófordulatot magát, kérdéses, hogy jelentőségét tekintve hová volna az efféle látvány lehorgonyozva.

Jelentőség! Ez nagy jelentőségű szó.

Háromféle ember létezik ennek viszonylatában:

- Az egyik, aki jelentőségre ugyan sose gondol, mégis folyvást hülyéskedik, mert ezt megengedheti magának, és mindenekelőtt, mert nagyon fejlett a hülyéskedője.

- A másik az, aki a minden jelentőség nélküli, de jelentősség teljesnek látszó komolykodásban érzi otthon magát. A fotográfia pedig eleve hajlik a dekadenciára.

- Van aztán az a harmadik fajta, aki alkotás címén elvek, eszmék, ideák savanyú sarki pólusfénye felé lohol. Aki táguló elmebirodalmában a képletesség és valóság sokkal távolabbi jelentőséggel bíró összefüggéseit szeretné megragadni.

Mint a régi nagyok, akik persze még nem tudhattak fényképezni.

Csak hogy közben meg mintha a jelentőségűség ugyancsak változtatná, sőt, már-már néha saját nyakára is hurkolná irányultságát.

Be vannak ezek a szerencsétlen jelentőség-vadászok kerítve.

Vagy esetleg ki vannak kerítve. Ám mégis vannak, váltig léteznek.

Nos, valljunk színt, de ne bonyolódjunk nagyon!

Van tehát az olcsó vicces meg az így-úgy emelkedett, komoly.

Mi végzetesen, sorsszerűen és büszkén ez utóbbihoz tartozunk.

Még ha mind kevesebben vannak is a híveink.

Romlana a világ?

Vagy csak másképp ugyanolyan sz* ?

Halottam napja

Számomra a halál magánügy. Persze csak gyakorlatilag.
Elméletileg sok-sok vetületében közelítgettem már, s tudok az ünneppé merevült társadalmi szokásokról is.
Gyakorlatilag elkerülöm tehát november elseje táján a temetőket.
Másrészt persze meg azokra nagyon is gondolok.
Apám 1945 januárjában halt meg gyalázatos körülények között: vérhasban a gödöllői premontrei kolostor hatalmas könyvtárában valahol. 6000 férfi embert zsúfoltak itt össze a ruszkik, azokat, akik katonai szolgálatra alkalmatlanként Budapesten, pincékben rejtőzve várták a háború végét.
Malenkij robot, ez volt a begyűjtő, összefogdosó projekt neve. A zsúfolt lágerben járvány ütött ki, meghaltak nagyon sokan, máig ismeretlen helyen tömegsírban nyugosznak.
Apán világot járt ügyes fodrász ember volt, jó kedélyű, kedvelték a nők, ha hajukkal babrál. Hölgyfodrász szalonjáról neves volt Budapesten.
A fotográfiával ifjú korától barátkozott, két fényképezőgép is maradt utána a ruhás szekrénybe rejtve, és sztereo képnéző szerkezet hozzá tartozó, általa készített diákkal. Apán 6x6-os Voigtländerét néha kezembe veszem. Ez köztünk a kapcsolat. Amikor meghalt, még csak 5 éves voltam.
November 7. Bizonyos világméretű felfordulásra emlékeztet, ami aztán jóval később elragadta az apámat is.
Így legyen ez most a halottam napja.

Kiállítás, mi az?

Volt a fotóink által való mutatkozásnak egy hosszú, férfias korszaka, azok az évek, amikor mi még nem éltünk, és amikor a fotók bonyodalmas és nagyon figyelmes piszmogások és szabványosítatlan pancsolások hosszas menetében születtek. Nem volt nagyítás, közönség ránézetet kiszolgáló méretek, s bár dagadt a fotózás szépészeti lehetőségei iránti kíváncsiság, s voltak kiállításra kínálkozó szabad falfelületek, nem léteztek a fényképek passzióból történő közszemlére tételéhez nélkülözhetetlen ripsz-ropsz installáló eszközök sem. Még százegynéhány évvel ezelőtt is igen ritkán került sor fotókiállításra. 
A fényképezés úttörőinek széptevésével és vizuális újításaival való ismerkedés egy-egy azon esztendei szalon keretében kínálkozott, ahol mindenek előtt a fotográfia mesterségét űzők mutatkoztak be a polgári közönség előtt. Ez a közönség, meglehet kattinthatott már fényképet maga is, a teljes életet követelő berendezkedés, manuális felkészültség és gyakorlottság híján a kevés bátrak és leleményesek mutatványainak befogadó és hódoló szemlélőjévé lenni kényszerült.

Aztán történt, ami történt, az a millió kísérletező, fejlesztő, szabványosító, kezes technikát gyártani és a fotografálás lehetőségét tömeges méretekben felkínálni született dolog, s most itt vagyunk, ahol vagyunk.

Ma, a leegyszerűsített felvételi és kidolgozási technikának köszönhetően milliók fotografálnak, de nem csupán fotografálnak, hanem méretes printeken mutogatják egymásnak kattintásaikat. Csupán az elhivatottak válogatott mutatkozásaiból is kettő-három esik a hét minden napjára.

A fotók hordozására alkalmas falak és egyéb felületek birtokosai készséggel kínálják nekünk a lehetőséget, hogy állítsunk ki. Ah nem túl régi idők! Önálló, egyéni fotókiállítás lehetőségéhez jutni, még a múlt század hetvenes éveiben is elképesztően irigylendő rangot jelentett.

Ma, lévén egyebek közt, hogy mutogathatnék vágyunk gombnyomásnyi közelségbe került a beteljesüléshez, hemzsegnek körülöttünk a közszemlére szánt méretes kópiák, miközben a potenciális közönség folyvást éppen másfelé, más kiállításokra és egyéb fotográfiai mutatványokra figyel. Szemét tömi globális karriert befutott fotókkal az interneten, fenekét sem kell ezért felemelnie.

Azon kapjuk magunkat és kulturális környezetünket, hogy a falak és egyéb felületek birtokosai úgyszólván utánunk hajítják a kiállítás lehetőségét. Kelepcét állítva hiúságunknak és feltűnésvágyunknak, velünk tapétáztatják, foltosítják, színesítik önmagában unalmas falaikat. Bár a rangosabban kiállított fotók jelentős költséggel járnak, azok iránt a kiállítás lehetőségét kínálók zsebe üres, ráadásul a falakkal és függőleges felületekkel bírók zöme költséges kópiáinkért semmiféle anyagi felelősséget nem vállal. „Itt vagyunk, figyelünk uram, itt semmi nem történhet.”

Legtöbbször nincs kiállítótérré szentelt terem, nincs teremőr, a tér napszakonként változóan más-más funkciókat szolgál, más-más, teljesen másféle érdeklődéssel odacsődülő emberekkel telik meg, akik egyáltalán nem kiállítást nézni jöttek, tehát az ahhoz szükséges lelki-mentális pózt fel se öltötték magukra. Ők jelentik mégis a látogatottságot.

Azért jut mindez eszünkbe, mert tegnap nyílt a Radnóti Művelődési Központ meglehetősen zavaros kommunikációs küldetéssel terhelt kerengőjének pillérein egy fotókiállítás. Bennünket talányos címe fogott meg: Pesti mese. Fotó és mese? Meglehetősen elvont viszonyt sejtet, gyanakvó kérdéseket involvál. Ez által nagy a felszólító jellege. Viszont hatalmasat is lehet vele bukni - már a vájtszeműek elvárásaival szemben.

Nos, valami ilyesmi történt. A mese ígérete megítélésünk szerint csak blöff volt. A fotók csupán egyszerűbben vagy elvontabban komponált fotók, melyek vagy Pesten készültek vagy akárhol, és bármely más hívó szóra is odasereglenének, mert nincs ma olyan kép mutogatásban gyakorlott fotós, aki érdekesnek mondható vagy csupán decens és mutogatásra érett látnivalókat ne tartogatna tarsolyában. Aki ne tudná kapásból megtölteni magával a RaM kerengő pilléreinek oldalait. Ez a tér persze még a jobbak közül való, mert kulturális és nem például kereskedelmi események veszik körül.

A húsz ismert és kevésbé ismert nevet felvonultató válogatás úgy kerekedett ki, hogy a ház arra hivatott embere összekürtölte azokat, akikkel a Ház működése során korábban már kapcsolatba került, és mindenféle szakszerű körültekintés nélkül (kurátor, mi az?) bedobta rég óta elméjében fészkelődő, kedvenc leleményét, hogy legyen valamiféle mesélés fotókkal, vagy egyszerűbben csak fotografált történetek kerekedjenek ki, ahogy ez ma itt-ott mindenütt divatos lett.

Minden fotós hozta, amire rá lehetett fogni vagy rá merte fogni, hogy köze van egy olyan értelmezéshez (mesélés egyetlen fotóval, vagy hajánál fogva összerángatott statikus nézetekkel, műfajilag még eseményekről készült képszekvenci esetén is igen kevés ennek a veleje.) A válogatás abból történt, ami adva volt, és a kényszer meg lett ideologizálva valahogy ilyen alapon: minden magába foglal mindent, ha úgy tekintjük.

Kincses Károly fotótörténész ajánlotta a kevés számú érdeklődő figyelmébe az egyetlen egészet semmiképpen nem képező, felfedezésértéktelen, de mesés kerengülést.

Mondandójának a vállalkozás megítélését érintő lényegét nem nehéz idéznünk, mert ő is idézte azt a Tanú című közismert filmből:

„Kicsi, zöld, de a miénk.”