Pillanat

Érzékeink korlátaitól bekerítve pillanatként - pontosabban pillanat-indikátorként - azonosítunk be egy, a külső valóságból érkező, legrövidebbnek vagy akár kiterjedés nélkülinek érzékelt-vélt impulzust, ami azonban - ma már tudjuk - időbeli kiterjedtségét tekintve épp oly végtelenségig tovább bontható, szortírozható információ-csomag, mint akár a teljes élet hossza vagy a kozmoszbéli rend változás nélkülinek, öröknek tűnő fennállása.

A technikai információszerzés behatolt abba a „pillanatba”, amit bizonyos, a fotográfia hajdani nóvumába szerelmesültek mind ezidáig lényeggé szentesítve magasztalnak. Amikor a fotógép több pillanat referenciáit rögzíti egyetlen képfogadási pontra, a pillanatba szerelmesült fotós azt mondja bánatosan: életlen. A kísérletezők meg minél többet kifacsarni remélnek e hatásból, tojván az esztétikai érték tekintetében kétes pillanatra.

A pillanat valószínűleg a léleknek igazán fontos.

A biológiai érzékelés számára a pillanat kezdettől s nagyjából ugyanaz, csak hogy e szentséges fenoménnal kapcsolatos tudásunk változik, és mind inkább érzékszerveinket megkerülve és képzeletünket túlszárnyalva gyarapodik.

Maga a fényképezőgép optika valós idejű történést közvetít. Hajlamosak vagyunk ezt nem észrevenni. A folyvást változó valóságról a fényhullámok frekvenciáinak gyorsaságával mérhetőn új és új mintát vételező fénysugarak - a bebocsáttatásukkal szemközti sík felületet megcélozva - ugyancsak folyvást változó képi referenciát szolgáltatnak, amiből a zárszerkezet exponáláskor bebocsát valamennyit a fényre érzékenyített sík anyag színe elé. A maradandó behatás, a látens kép kialakulásához szükség van a film emulzió adott pontjára érkező információnak - a fénysugár intenzitásával fordítottan összefüggőn kifejezhető számú - ismétlődésére. Az ismétlés azonban szükségszerűen már egy megváltozott valóságról referál.

Még a sokezred másodperces expozíciót követelő, száguldó puskagolyóról is - - illetve e folytonos száguldás kurta történésszakaszáról is fényreferenciák sokaságának elnyelése történik - az emulzió érzékenységétől függően. Az expozíciós idő hosszúsága még mindig valamennyi kell hogy legyen, hogy a tárgyat leíró fényreferencia magát ismételgetve - esetünkben állónak látszó puskagolyóként - nyomot hagyjon. Ez az „állás” ilyen rögzítettségében csakis látszat lehet, mert a puskagolyót valahány modulációt elszenvedő fényhullám-görbe máshol találja.

Meggondolandó és érdekes, hogy így van ez a csigáról készült felvétellel is, egészen addig, amíg a tárgypontnak megfelelő és elegendőnek számító (megfelelő záridő melletti) referenciális adat már nem ugyanazon az érzékelő egységen (szemcse, digitális adatfogadó csésze) ismétli magát. E követelmény mélységéig már a sas sem lát el.

Bezzeg igen a műszerek!

Már csupán a műszerek növekvő teljesítő sebességének függvénye, hogy eztán mikor mit tekinthetünk (még) időpillanatnak.

Eljön az idő, amikor a látszólagos - érzékszerveink számára kielégítő rövidségű - pillanat alatt számos, funkcióját tekintve alternatív, és szelektáltan kezelhető információt lesz képes rögzíteni a fényképező berendezés. Olyan információkat is, melyek szinte fokozatmentesnek tekinthetően, és utólag tetszés szerint szelektálhatóan referálnak a fényképezett látvány számos-számtalan mélységbeli távolságára fókuszáltan, ami által szemünk képességein is túlszárnyaló, abszolút éles, abszolút* tárgyszerű vizuális leírás válik lehetségessé, és ami által valószínűleg elveszítjük a defókuszálás vizuális jelenségében lakozó esztétikai varázst.

* Abszolút? Éppen itt? Csak csínján már az abszolúttal!

Fókuszáljunk most a veszteségre! Ugyanis, míg a tárgyi élességpont a tértartomány egy bizonyos mélységében van, a tárgyponti életlenség mélységben bezzeg mindenütt adott. A defókusz, mint az élesség tagadásának képi látványa, valójában a mélységben fokozatmentesen változó értékek végtelenségig kombinálható összhatásából áll elő (Petzvál egzaktabbul mesélt volna erről), A defókusz-kombinációk - az összes! -  adatszerző technikai eszköz által lehetséges informális rögzítése talán már csakugyan képtelenség marad időnk végezetéig, illetve, míg el nem jön az emberiség számára az a bizonyos pillanat. Képtelenség, igen!

Hacsak nem találnak ki nekünk valamit (naná, hogy kitalálnak!), amiről itt persze még nem lehet szó.