Elméletileg sok-sok vetületében közelítgettem már, s tudok az ünneppé merevült társadalmi szokásokról is.
Gyakorlatilag elkerülöm tehát november elseje táján a temetőket.
Másrészt persze meg azokra nagyon is gondolok.
Apám 1945 januárjában halt meg gyalázatos körülények között: vérhasban a gödöllői premontrei kolostor hatalmas könyvtárában valahol. 6000 férfi embert zsúfoltak itt össze a ruszkik, azokat, akik katonai szolgálatra alkalmatlanként Budapesten, pincékben rejtőzve várták a háború végét.
Malenkij robot, ez volt a begyűjtő, összefogdosó projekt neve. A zsúfolt lágerben járvány ütött ki, meghaltak nagyon sokan, máig ismeretlen helyen tömegsírban nyugosznak.
Apán világot járt ügyes fodrász ember volt, jó kedélyű, kedvelték a nők, ha hajukkal babrál. Hölgyfodrász szalonjáról neves volt Budapesten.
A fotográfiával ifjú korától barátkozott, két fényképezőgép is maradt utána a ruhás szekrénybe rejtve, és sztereo képnéző szerkezet hozzá tartozó, általa készített diákkal. Apán 6x6-os Voigtländerét néha kezembe veszem. Ez köztünk a kapcsolat. Amikor meghalt, még csak 5 éves voltam.
November 7. Bizonyos világméretű felfordulásra emlékeztet, ami aztán jóval később elragadta az apámat is.
Így legyen ez most a halottam napja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése