Magyar nyelv

Itt volt ez a novemberi tavasz a maga teljes valótlanságában. És a magyar nyelv napja. A magas fokozatokkal riogató szmog is hogy eltakarodott! Bevágott a Gellérthegy mögül a fél kettes fényözön a főzelékfalóból kilépők szemellenzője alá. Ragyogott a híd diadalíve. Elindultam sugárral szemben, gyomromban a spenót iránti enyhe elégedetlenséggel, hogy létrehozzak valamit ott, a folyó fölötti fehér korlátnál, valamit, amivel a magyar nyelv napját köszönthetem. Valamit, ami nélkülem nincsen.

Legelőször a kozmikus vonatkozásokat kellett lerendeznem, ezt a páratlan attraktivitást, ahogy a fényözön a Földet s benne - nekem köszönhetően - ezt a pesti oldalt feltüzelte. Annyira zúdult az energia, hogy nagy erőmbe került vele szemben nyomulni.

Látszólag sütött a nap. Mert a nap, kis ennel, persze, mindig csak süt és süt - már a viszonylagosság ingoványába ragadottak szerint. Én, e ragyogástól megrészegülten ízesebb valótlanságra szomjaztam. Mivel a választékosabb kifejezés nekem sem egyetlen csettintésre jön, placeholder gyanánt odacsipeszeltem elmém látóterének szélire, hogy kib@...tul tűzött a Nap. Igen, a Nap, nagy ennel! Rendszerünk éltető fejedelme!

Akárhogy forgattam elmémben a szavakat, a horgász a hídkorlát alatt, terepszínű kezeslábasában lószart se fogott, pedig maga köré dobált csikkei árulkodtak: ott ül már mióta!

Húszegynéhány év körüli sovány migránson akadt meg a szemem. Hátizsákostul hátradőlve, jobb kezében vékony könyvecske - Soros útmutatója? Mint kelletlenül fennakadt uszadékfa, nyúlt keresztbe a parton hosszan végigfutó lépcsőfokok éles peremén, fejét próbálta rákoppantani a lépcsőre, de a zsák, talán egész eddigi élete, nem engedte.

Két ürge olyan most érkezősen oldotta cipőfűzőit az alsó lépcsőfokon, mintha keresné a váratlanul betoppant pótnyár apró áldásait. Én azonban makacs vagyok: láttam, hogy nemzetbizonytalanságiak.

Odébb, fent, egészen az aszfaltozott járdasáv közelében, hol tétován kóválygott fehér szelfibotjával a szépre vak, kis csaj, haját folyvást dobálva, el-elfogadott egy falatot a mellette kuporgó hátizsákos ismeretlen gyorséttermi tálcájáról.

A lépcsősor alatt réges-rég kötésüket veszített óriási, félrerúghatatlan kváderkövek mímelték a hajdani rendet.

Csupa olyan dolgot pillantottam meg, ami nem lett volna, ha nem vagyok ott, na és nem vagyok magyar.

Kihasználva teremtő elmerültségemet, jókora pókok, valahonnan a fehér vaskorlát alól, próbálkoztak a szoros emberfogással. Valahányszor pöccintésemre lehullott a nagyobbik, erős szálán máris visszakapaszkodott kabátom mandzsettájára. Lám, ragaszkodnak hozzám, még tán szeretnek is!

A távoli túlpart felől, hódolván a légköri szeszélynek, sárga levélke közelgett, ide-oda billentett magán, aztán hirtelen megült mint a légy az idevágó hasonlat szerint, megült azon a vízből kiálló aktatáskán. Nem zártam ki, hogy lehet ráírva valami.

Sziporkázott a fény a szél borzolta vízen. Szemüvegem furcsa koronát varázsolt valahány fénypont köré. Maga szemüvegem szökkent hát szemembe! Mire ezt leírtam (egy ideje valós időben felejtek) a tálcáról falatozók már jóllakottan csókolóztak a víz közelében. A férfi, tisztelgőn az EU gender ideológiája iránt, nem verte a nőt, de a nő sem a férfit, kinek hátán most is ott volt a zsák, és kezében nagyra fújt fehér zacskóban semmit lóbált a szél.

Kicsit aggódtam a lány dzsekijéért, ami a legfelső lépcsőfokon maradt. Jött is mindjárt arrafelé egy tolvaj, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem az.

A horgász terepjáró mintás túlélő nadrágja ötvenhárom zsebének egyikéből vágott dohányos zacskót kotort elő. Előkerült a töltőkészlet is.

A migráns időközben feladta, karját térdei fölött összefűzve görnyedt most előre. Így sem lett egyszerűbb a világ, így sem jött közelebb Angela Merkel az ő Németországával.

Az a napszemüveges nő a távolabbi korzóról most végre rám mutatott. Ennyi elég volt nekem.

Csak fél óra volt az egész kaland.

Én távoztam hát leghamarabb. 

A többiek még mindig ott vannak, ímmáron mindörökre. Az aktatáska a falevéllel, félig a vízben, az talán visszaváltozott bazalt kockává. Na és a migráns is, mivoltán jókorát fordítva visszabotorkált a közeli egyetem valamelyik homályos előadótermébe. A horgász, na igen, a horgász még mindig szart se fogott, mint írtam is korábban.

A Nap? Le? Dehogy ment! Uraim (nemre való tekintet nélkül), a Föld forog! Maguk hol élnek?