Kiállítás, mi az?

Volt a fotóink által való mutatkozásnak egy hosszú, férfias korszaka, azok az évek, amikor mi még nem éltünk, és amikor a fotók bonyodalmas és nagyon figyelmes piszmogások és szabványosítatlan pancsolások hosszas menetében születtek. Nem volt nagyítás, közönség ránézetet kiszolgáló méretek, s bár dagadt a fotózás szépészeti lehetőségei iránti kíváncsiság, s voltak kiállításra kínálkozó szabad falfelületek, nem léteztek a fényképek passzióból történő közszemlére tételéhez nélkülözhetetlen ripsz-ropsz installáló eszközök sem. Még százegynéhány évvel ezelőtt is igen ritkán került sor fotókiállításra. 
A fényképezés úttörőinek széptevésével és vizuális újításaival való ismerkedés egy-egy azon esztendei szalon keretében kínálkozott, ahol mindenek előtt a fotográfia mesterségét űzők mutatkoztak be a polgári közönség előtt. Ez a közönség, meglehet kattinthatott már fényképet maga is, a teljes életet követelő berendezkedés, manuális felkészültség és gyakorlottság híján a kevés bátrak és leleményesek mutatványainak befogadó és hódoló szemlélőjévé lenni kényszerült.

Aztán történt, ami történt, az a millió kísérletező, fejlesztő, szabványosító, kezes technikát gyártani és a fotografálás lehetőségét tömeges méretekben felkínálni született dolog, s most itt vagyunk, ahol vagyunk.

Ma, a leegyszerűsített felvételi és kidolgozási technikának köszönhetően milliók fotografálnak, de nem csupán fotografálnak, hanem méretes printeken mutogatják egymásnak kattintásaikat. Csupán az elhivatottak válogatott mutatkozásaiból is kettő-három esik a hét minden napjára.

A fotók hordozására alkalmas falak és egyéb felületek birtokosai készséggel kínálják nekünk a lehetőséget, hogy állítsunk ki. Ah nem túl régi idők! Önálló, egyéni fotókiállítás lehetőségéhez jutni, még a múlt század hetvenes éveiben is elképesztően irigylendő rangot jelentett.

Ma, lévén egyebek közt, hogy mutogathatnék vágyunk gombnyomásnyi közelségbe került a beteljesüléshez, hemzsegnek körülöttünk a közszemlére szánt méretes kópiák, miközben a potenciális közönség folyvást éppen másfelé, más kiállításokra és egyéb fotográfiai mutatványokra figyel. Szemét tömi globális karriert befutott fotókkal az interneten, fenekét sem kell ezért felemelnie.

Azon kapjuk magunkat és kulturális környezetünket, hogy a falak és egyéb felületek birtokosai úgyszólván utánunk hajítják a kiállítás lehetőségét. Kelepcét állítva hiúságunknak és feltűnésvágyunknak, velünk tapétáztatják, foltosítják, színesítik önmagában unalmas falaikat. Bár a rangosabban kiállított fotók jelentős költséggel járnak, azok iránt a kiállítás lehetőségét kínálók zsebe üres, ráadásul a falakkal és függőleges felületekkel bírók zöme költséges kópiáinkért semmiféle anyagi felelősséget nem vállal. „Itt vagyunk, figyelünk uram, itt semmi nem történhet.”

Legtöbbször nincs kiállítótérré szentelt terem, nincs teremőr, a tér napszakonként változóan más-más funkciókat szolgál, más-más, teljesen másféle érdeklődéssel odacsődülő emberekkel telik meg, akik egyáltalán nem kiállítást nézni jöttek, tehát az ahhoz szükséges lelki-mentális pózt fel se öltötték magukra. Ők jelentik mégis a látogatottságot.

Azért jut mindez eszünkbe, mert tegnap nyílt a Radnóti Művelődési Központ meglehetősen zavaros kommunikációs küldetéssel terhelt kerengőjének pillérein egy fotókiállítás. Bennünket talányos címe fogott meg: Pesti mese. Fotó és mese? Meglehetősen elvont viszonyt sejtet, gyanakvó kérdéseket involvál. Ez által nagy a felszólító jellege. Viszont hatalmasat is lehet vele bukni - már a vájtszeműek elvárásaival szemben.

Nos, valami ilyesmi történt. A mese ígérete megítélésünk szerint csak blöff volt. A fotók csupán egyszerűbben vagy elvontabban komponált fotók, melyek vagy Pesten készültek vagy akárhol, és bármely más hívó szóra is odasereglenének, mert nincs ma olyan kép mutogatásban gyakorlott fotós, aki érdekesnek mondható vagy csupán decens és mutogatásra érett látnivalókat ne tartogatna tarsolyában. Aki ne tudná kapásból megtölteni magával a RaM kerengő pilléreinek oldalait. Ez a tér persze még a jobbak közül való, mert kulturális és nem például kereskedelmi események veszik körül.

A húsz ismert és kevésbé ismert nevet felvonultató válogatás úgy kerekedett ki, hogy a ház arra hivatott embere összekürtölte azokat, akikkel a Ház működése során korábban már kapcsolatba került, és mindenféle szakszerű körültekintés nélkül (kurátor, mi az?) bedobta rég óta elméjében fészkelődő, kedvenc leleményét, hogy legyen valamiféle mesélés fotókkal, vagy egyszerűbben csak fotografált történetek kerekedjenek ki, ahogy ez ma itt-ott mindenütt divatos lett.

Minden fotós hozta, amire rá lehetett fogni vagy rá merte fogni, hogy köze van egy olyan értelmezéshez (mesélés egyetlen fotóval, vagy hajánál fogva összerángatott statikus nézetekkel, műfajilag még eseményekről készült képszekvenci esetén is igen kevés ennek a veleje.) A válogatás abból történt, ami adva volt, és a kényszer meg lett ideologizálva valahogy ilyen alapon: minden magába foglal mindent, ha úgy tekintjük.

Kincses Károly fotótörténész ajánlotta a kevés számú érdeklődő figyelmébe az egyetlen egészet semmiképpen nem képező, felfedezésértéktelen, de mesés kerengülést.

Mondandójának a vállalkozás megítélését érintő lényegét nem nehéz idéznünk, mert ő is idézte azt a Tanú című közismert filmből:

„Kicsi, zöld, de a miénk.”