Megszólítottság

Jó volna ez a kép, mondá rokonunk (jóindulatú elfogultsága vérségi alapon garantált), tetszik a kutya is, meg a macska is így, döglötten egymás mellett, csak valahogy nem lehet rajta nevetni.

Igazság lehet az efféle észrevételekben, a néző részéről legalább is. Az alkotó, a fotografáló ember képei által megszólít másokat, és ha sikerre számít, tekintetbe kell vennie, hogy mások mire vágynak.

Tudjuk is, hogyan megy ez. Tudunk mi viccelni, akár mondanivaló értékűen is, hogy mércénk szerintinél alább ne adjuk. De anélkül is akár - már ha valaki azt jól megfizetné :-)

Például, ha fotográfiailag azt a jópofa dolgot akarnánk mondani, hogy kutya-macska harc, hihi, haha... akkor ábrázolnánk egymás mellett egy kedves tépett kutyát és egy kedves tépett macskát - hihi, haha...

Mi ugyan ilyesmire nem igazán hajlunk mostanában, ismerünk viszont olyat, aki híveinek efféle igénye hallatán már kócolná is a kutyát. Neki lehet igaza, mert mindig nagy közönsége, és kellő sajtóvisszhangja van.

Nézzük aztán az efféle képeket mi, többiek, sokan, kicsit irigykedünk, még azok is, mint jó magunk, akik mércéiket magasabbra helyezték, mert ha retardáltságunk ellenére sikerül elménkből valami formailag remek, ráérző, rejtett, releváns és mégis rekeszizom rengető háttér-összefüggést odagondolni, miért ne kacagnánk egyet mi is azon a kutya-macska képen. Hihi, haha, hehe.

Nem semmi ez, ha sikerül - már a nevetés. Sőt, esetleg ez csak a valami!

De mégis kérdjük:

Mindenféle szponzori ösztökéltségtől hajtva akár (s pláne anélkül): miért akarnánk folyvást a kacagtató fotókra vágyóknak képeket mutatni? Csakugyan, az illusztrációs szerepen vagy az olcsó haha impulzuson túl mi értelme volna számunkra annak?

Talán az a megnyilatkozási absztraktum (egymással digitálisan hajba kapó mozdulatlan kutya, mozdulatlan macska) volna az értékelendő output, hogy nem filmet forgattunk bár, mégis meséltünk? Kétségtelen, tudósok által jól taglalható vetülete volna ez a vetületeknek.

Kétségtelen az is, hogy a tépett kutya és a tépett macska tépettségében pszichés hangsúllyal bíró érzéki benyomást közvetít, s ez a művészet területe. Ám ha hívószónak tekintenénk a közhelyes szófordulatot magát, kérdéses, hogy jelentőségét tekintve hová volna az efféle látvány lehorgonyozva.

Jelentőség! Ez nagy jelentőségű szó.

Háromféle ember létezik ennek viszonylatában:

- Az egyik, aki jelentőségre ugyan sose gondol, mégis folyvást hülyéskedik, mert ezt megengedheti magának, és mindenekelőtt, mert nagyon fejlett a hülyéskedője.

- A másik az, aki a minden jelentőség nélküli, de jelentősség teljesnek látszó komolykodásban érzi otthon magát. A fotográfia pedig eleve hajlik a dekadenciára.

- Van aztán az a harmadik fajta, aki alkotás címén elvek, eszmék, ideák savanyú sarki pólusfénye felé lohol. Aki táguló elmebirodalmában a képletesség és valóság sokkal távolabbi jelentőséggel bíró összefüggéseit szeretné megragadni.

Mint a régi nagyok, akik persze még nem tudhattak fényképezni.

Csak hogy közben meg mintha a jelentőségűség ugyancsak változtatná, sőt, már-már néha saját nyakára is hurkolná irányultságát.

Be vannak ezek a szerencsétlen jelentőség-vadászok kerítve.

Vagy esetleg ki vannak kerítve. Ám mégis vannak, váltig léteznek.

Nos, valljunk színt, de ne bonyolódjunk nagyon!

Van tehát az olcsó vicces meg az így-úgy emelkedett, komoly.

Mi végzetesen, sorsszerűen és büszkén ez utóbbihoz tartozunk.

Még ha mind kevesebben vannak is a híveink.

Romlana a világ?

Vagy csak másképp ugyanolyan sz* ?