CÍMLAPKÉP

 

Csak a bátrak olvassák, mert most egy kicsit túlzásba viszem!

 

Volt valaha a természet által adott és a kultúra által létszinttől függő külsőre szert tett és így hiteles ember,

és volt már úgyszintén valaha a fényképezés és a gép keresője mögött az érzékeny szem,  és a fénykép nézője képes volt az EZ VOLT-tól motiválva rácsodálkozni a fénykép nyilvánvalóságával elé táruló, majd idővel nosztalgikussá szelídülve is váltig igaz látványra.

Címlapkép, persze akkor még jóval ritkábban volt.

 

Na és van ma a civilizációs változások nyomán eredendő, természetes bőréből kivetkőzni kényszerülő ember,

és emellett van ma az álcázatlan, virtuálisan megbokrosodott, trend által megpatkolt, kontextusokba csomagoló fényképezőgépi képészet. A címlap pedig legszívesebben ilyesmikből válogat, nehogy a múlt könyökéből kijönni igyekvőnek tűnjék.

Ma is zajlik még az emberi valóság fényképezés általi felfedezése és megörökítése a pszichés vonzódás nevében, de mindez már háttérbe szorult, mint korszerűtlen.

Előtérbe kerültek ma

egyrészt a vizuális meghökkentések határtalanra dagadt virtuális világában kíváncsian bámészkodók, néha úgy is, mint kiállító tereket potenciálisan látogató, vizuális kiadványok körül szaglászó befogadói sokaság,

másrészt meg a média által jól láthatóvá téve, messze fent, tőlük, a bámészkodóktól és az őszinte megörökítőktől is ideológiailag és technológiailag arisztokratikusan elkülönülve a kor gyorsan erodálódó piedesztáljai felé ácsingózó, kortársilag kigyúrt agyú, semmit sem érző, de a modern önmagunkság köldöke körül bátran vizsgálódó és agyasan kutakodó úgynevezett vizuálisan képzettek.

Ez utóbbiak közül idővel és az őszinte érteni vágyás önképző erejével kiválnak jó néhányan, ők időtálló művésszé lesznek, de már csak számszerűségük szerény volta okán is ritkábban látjuk őket címlapon.

A címlapon a média kommunikáció harsányságra és zabolátlanságra hangoló követelményei okán a kép jól láthatóan elszakad az alkotott fotók eredeti kommunikációs szándékától, szívesen kapaszkodik pillantásunkba megbotránkoztatóan, vagy ostoba, deprimáló és megjelenési méretében is célzottan mellbevágó, vagy akár szemnek szokatlan hülyeségként, sőt, a valóságot lesajnálni kész, túlnagyított és enervált blikkfangként hat. A változatosság persze gyönyörködtet, ezért a címadó látvány néha csak szerényen primitív, mondjuk, ártalmatlan absztrakt, hogy legközelebb aztán annál szívesebben legyen ismét egy életmű kontextusából önkényesen kiragadott ék-botránykő hordozója.

 

A címlapkép legjellegzetesebb csapdája a kontextus vesztés. Márpedig manapság a fotografálóra jellemző vizuális és még inkább a formaesztétikai kontextus egyetlen kép alapján mind inkább beazonosíthatatlan.

Na meg a befogadók sem tudják, milyen értelemben is közelítsenek az emberből - úgy látszik - kiirthatatlan  esztétikai bizalommal. Azt gondolni sem merik, hogy az ő közelítésük nagy ívben le van sajnálva, amikor a kor érdektelen, de extrovertált okossága mind többünk számára csak bátran kattintgatja saját köldökét. 

Ezen sokat veszítenek a szellemi köldök-fényképeket címlapra szánó szerkesztők, még inkább a bátor előfizetők, de mintha ma ez a formaesztétikátlan publikációs játszadozás már egészen másról szólna.

Gyakorta a kép első-blikk referenciája és értelmezésének egyetlen kapaszkodója a címlapképi szerep, mint az érintett fotográfust sújtó egyetlen virtuális kitüntetés. A felszólító jelleg pedig, még mielőtt megnyilvánulhatna, alkotói kontextusától elszakítva könnyen átmegy felháborító jellegbe.

Jó azoknak a beközelítőknek, kiknek mindez mindegy.

Mi azonban mondjuk naivan: az afféle, magukat kulturáltnak valló szerkesztők bátor enerváltsága ép ésszel érthetetlen. De lehet, hogy az ép ész már nem is létezik, és lehet, hogy a kiadványok csupán a puszta túlélésért vetkőznek ki néha kulturált önmagukból.