Az ember nélküli zene

Ma zenéről írok. Nem kenyerem a zene, ám - ahogy galád arám mondaná, a maga nemére hangszerelve persze - ügyes fiú vagyok én, ne féltsetek!
Néha bosszant a tény, hogy minden van továbbra is, ami már csak volt, legalábbis abból, amit a kulturálisan legitim köztudat konvencionális figyelmével kellő időben kitüntetett. Történelmünkben szakágak puszta történései dagadnak tények szentírás-tengerévé.
A hitelesen megragadhatót hátra hagyó alkotó tettek a legkitörölhetetlenebbek, mondjanak bár magukban véve akármicsodát is, örök érvényűt vagy hamvában hóttat.
Az Új Zenei Stúdió is ilyen megkérdőjelezhetetlen számontartott a maga 40 évre visszanyúló ténykedéseivel.
Tegnapi bemutatkozásán ez a Dukay Barnabástól Kocsis Zoltánon át Vidovszky Lászlóig terjedő csoportosulás színpadra állított vagy harminc darabot. Én is bekukkantottam kicsit, én, a kívülállóságom okán tiszta süket fül státuszú zeneszerető.
Sötét színtéren fény által kiemelt kamara és szóló formációk váltogatták egymást. Citáltak az ímmár szentírássá lett történet lapjairól, citáltak a be nem avatottaknak, mint én, helyenként bizony - terjengős unalmat.
Aztán egyszer csak ott állt szemünk előtt egy klaviatúrával felénk fordított zongora. És az elcsitult közönség várta az előadót. Csak vártunk és vártunk, míg nem a billentyűk mozogni kezdtek.
És szólt a zongora. Nem ült ott, ujjaival nem billentett senki. Nem volt playback csalás, a billentyűk szólaltatták meg a húrok.
Hirtelen felfrissült a figyelmem. A reveláció erejével hatott a látvány, hogy van, hogy lehet, hogy szólhat eleven zene ember nélkül is.
Vidovszky László: Etüd MIDI zongorára, ez volt a darab.
Hová bújt az ürge? - suttogták közelemben. Megnyugtató volt, hogy vannak itt nálam kevésbé beavatottak is, hiszen tudom, száz évvel ezelőtt is létezett már felvételre és visszajátszásra alkalmas gépzongora, aminek - ha jól tudom - bonyolult, higanynyomástól modulált "elektromos füle" értette és rögzítette nem csupán a billentést, hanem annak minden fontos dinamikai jellemzőjét is. Valós zongora hangzás zongorista nélkül tehát nem új dolog.
Itt azonban mintha másról lett volna szó. Eltelt néhány fontos évtized. A MIDI vezérlés fejlettebb eszköz, nemcsak rögzíteni lehet, ami elhangzott, hanem animálni is lehet a zenei gondolkodást.
Az adatok szerint ez sem újkeletű lehetőség ma már, a darab első, technikailag akkor lehetséges változata 1990-ben keletkezett.
Járt a zongora tehát, kóstolgatta a maga lehetőségeit. Bemutatkozott a zene Ember nélkül. Igen, mintha a zene Ember nélkül is adva volna! Intonációkban, akkordokban, akusztikai felhangokban rejlő fizikai varázs, a kozmikus rend összecsengése egy vételre alkalmas érzék számára.
Kóstolgatta a zene megmutatkozni igyekvő absztraktuma a klaviatúrát, ami persze emberi alkotás mechanikástól, húrostól, mindenestől, de csak eszköz arra, hogy a kozmikus potenciálban rejlő lehetőség magát embernek valón megmutassa.
Kis idő után aztán csend lett, a hangzásnak és a billentyűk tetszetős billenésének vége szakadt. A közönség némi hiába való várakozás után tapssal fogadta a történteket.
Ám a zongora újra rákezdte. Egészen másképp. Valamiféle lüktetést vitt a hangzásba. Jazz zongoristák boldog klampírozása derengett fel benne, de kevés tétovaság is, majd ez a tétovaság egyre inkább eluralkodott. Elkezdett hiányozni nekünk (na jó, csak nekem, ki előbb még épp a hiányát ünnepeltem) az Ember. A maga érzékelését zenével közvetítő Ember. Ez a hiányérzet hamarosan érdekes felismerésbe torkollott: Ember nélkül talán nincs is értelme semmiféle zenének. Mert a Teremtő (vagy a ti Istenetek akár) mit is kezdhetne azzal, ami az Ember zenéje? Kell-e zene egyáltalán a Teremtőnek? Nem kevésbé jogos kérdés ez, mint az, hogy vajon van-e a teremtőnek lába meg keze. Mit kezd vajon a frekvenciáknak e szűk sávjával, ami az emberi érzék számára fogható?
Mire ezt végig gondolám, a zongora már határozottan szólongatta az Embert. Már-már kétségbeesetten kínálta lehetőségeit, mutatván, hogy kapisgál valamit abból, miképp hangzana az, amikor a klaviatúra előtt az Ember ül. Tapogatta akkordjaival, hol rejlik éteri magában valamiféle érzelemmel, értelemmel bíró lényeges.
Majd aztán feladta. Hosszan elhallgatott. Az ember pedig, az a lelátón tapsolós, már óvatos volt. Várt, várt és várt.
És nem hiába. Újra kezdték a billentyűk rejtélyes táncukat. Ám ami most szólt, a lemondás, a végső célvesztettség hangjának hangzott, s lassan átcsapott cinikus pánikba, majd pedig anarchikus dühbe. Tombolt a lemondás, a lemondás rólunk, mígnem erejét vesztve apátiába fúlt, végleg kihúnyt a billentés, a szólalás iránti régi kedv.
Nem tudom, ebből ki mit hallott. Engem elbűvölt a tény, hogy akadt itt valaki a forradalmi tévelygők között, ez a Vidovszky László, aki képes volt addig kötelező tisztelettel és tompán kucorgó képzeletemet, az én másokéhoz magas érzékenységi küszöbbel hangolt képzeletemet megszólítani.