Kislyány a mikrofonnál

vagy ha tetszik, a szongoránál

A dalszöveg látszólag vers.

A verssel a valóságnak (az objektíve adottnak és arról tudott-gondoltnak) illetve az érzékelhetőnek határmezsgyéin, a fogalmiságon túl keressük a kincset. A művészi vers az ismeretlenként mutatkozó különösség fogalmi terepen való, felfedező "nézése", illetve formailag motivált nézetése (lásd: befogadás.)

Próbáltak e fennkölt terepre becsusszanni mindig is gyermeteg vállalkozások. Formailag ide sorolhatóak az olcsó viccbe torkolló, zenés "szórakoztatások." Mama, fogjál nekem béékát...

Saccolásom szerint legtöbbünk minimum fele, ha zenére gondol, csak jól érezni kívánja magát. De valahogy dalszövegekkel megfertőzötten.

E téren én magam folyvást érzéki szabadságra vágytam. Függetlenségemet kerestem mindig is a szótól s az ideológiától. Függetlenséget akár csak mindama üzengetés bújtatott formájától, ami az eszmei mondanivaló, ami az érzéki élmény célirányos társadalmi olvasata.

Szeretek azonban figyelmesen csapongani. Megvalósult szabadságom a művészetek megközelítése terén egyenlő a társadalom-tudati nem-befogottsággal. Írásaim nem szellemi illemhelyek... bocs: nem a szellemi illendőség helyei :-) Ezt a lehetőséget találom legszerethetőbbnek. A zenét érintően különösen.

Civilizációs környezetben azonban szakadatlanul tolul ránk a süketelés. Nem lehet megúszni. Akadnak bőséggel olyan dallamok, zenei hangzásvezetések, melyek úgy vannak kitalálva, hogy nem is élhetnek meg szöveg nélkül. Anélkül semmik. A Leányvásárból: "De nagyot iramodtam, amíg ide jutottam, a meredeken és a sűrűn át..." - szöveg nélkül az ide tartozó melódia nekem darabos, kotkodácsolós, hiányérzetet kelt.

Vannak aztán olyan zeneművek is, amelyek verbális gondolatisággal, paradoxonokkal életbölcseleti antagonizmusokkal rangosítják magukat. Bartók megzenésíti a Balázs Béla által költött A kékszakállú herceg várát. Erről a zeneműről sem kapcsolható le többé a szöveg-sík, mert anélkül érthetetlenség (mirőlszól-bizonytalanság) gyanúját keltené.

Eszembe jut Leonard Cohen, kinél a dallam és a hangszerelés cirkulálásában gyakorta van valamiféle epikai vonás. Néha meg csupán egy pszichés irányadó szó (Hallelujah) Itt elég akár csak egyetlen vagy alig pár szót érteni. Zenei megszólalása elmélyült és szenvedélyes egyszerre. Az emberi lét mélyébe süppedő atavisztikus szomorúság, például. Némely daloknál nyomozhatok, szótárazhatok, gondolhatok hozzájuk szöveg-értelmet, ha akarok, de minek!

Ide vágó tapasztalataimat úgy summáznám: az énekhang legeslegjobb esetben csak hangszer, nem kvantumszerűen, hanem hullámszerűen közöl. S néha micsoda hangszer! Cecilia Bartoli. Nem válthatja ki semmiféle művi instrumentum.

A mély hangszer-hangok mindig lelkemhez szóltak, míg a vékony, magas hangok az idegeimhez. Nagybőgők, csellók mesés hangulatba ringattak. Hegedűk, furulyák - kevés kivétellel - szekíroztak leginkább. Ezzel nem igazságot, csak privát valamilyenséget hirdetek.

Egy régi könnyűzenei dallam szól, sőt, árad az autó zenelejátszójából, mialatt a bajor falucskák közötti, jól ápolt utakon kanyargunk barátaink felé. Semmi sóder, csak fúvós áradat. Kotorászok az emlékezetemben, mi volna ez? Talán a... egyelőre csak így, ahogy magamban mondom: Szilverimún. Nem vagyok biztos magamban, ezért megkérdem volánnál ülő bajor barátomat. Nos, szerinte ez az Eine Reise im Glück. Hm. Német szavak, talán a szokásos átköltések egyike. Címet érintő sejtésem helyessége még nincs kizárva.

Megérkezünk, és a vendéglőben ebédünkre várakozva kérdezősködöm tovább. Dúdolok. Többen megerősítik, hogy jót gondolok. A visszaúton barátom előkotorja a CD tokját: Sail Along Silv'ry Moon, ez az eredeti cím. Talált, de még nem süllyedt. Idehaza ismét, rákeresek a Google-ban/ben. Máris szól Billy Vaughn és zenekara a régi szép időkből. Valaki feltette a You Tube-ra. Képeket - cím szerint odaillőket - keresett hozzá, hogy videósíthassa. Vitorlás hajók, na persze! Állóképek, grafikák, képzőművészeti ábrázolások. A régmúlt mesés vitorlás hajói tengerek romantikusan befagyott hullámain. Amatőr eklektika. Ahány kép, ahány hajó, annyiféle stílus, formai megoldás. Egyik sem mondható jobbnak a másiknál, ugyanis ez a zene (nekem, meg a többi szabadnak) egyáltalán nem a vitorlázásról szól. Ez a zene nem szól semmi másról, csak holmi, mentálisan romlatlan lelkeket hangulatba ringató zenei érzelemről. Olcsó - nyögik a sznobok. Nem ez az érdekes: a szöveg, jelen esetben a cím csak tálalási szükséglet, mankó azoknak, akik süketelés nélkül nem bírják ki.

Beugrik aztán az ide eszkábált magyar panel is: Jó az álmodozás - és már hallok is emlékező fülemben valamiféle bárgyú szöveget, ami tördösi és gügyögőn tönkre csacsogja az áradó muzsikát. Bájgúnárka csicsereg olcsó, szamárka mondatokat, önmagát a melódia népszerűségének piedesztáljára képzelve.

Jethro Tull, Pink Floyd, Vangelis, Oregon, Soft Machine meg effélék, csakis az instrumentális feldolgozások tucatjai töltötték meg ifjú szívemet, és képzeletemet. Ezek a zenék mindig arról szóltak, amiről éppen akartam. 

Hullám természet







Az egész Illés korszak hidegen hagyott, bár kétségtelen akadt pár nóta, ami elnyerte örökre akkor, ott a szimpátiámat. Például: Sárika, aki egy kicsikét butácska... vagy az Élünk és meghalunk, de ezek nem a zenei formálás okán voltak számomra érdekesek. A zenélés - szerintem - csak arra szolgál e dalokban, hogy időbeli alakzatával késleltesse a slusszpoént vagy egy esszenciális gondolat kibomlását.

Bródy Jánosnak viszont van egy sora, amit dallamostul katartikusan nagyszerűnek találtam. Ez arról szól, hogy a régi magnószalagon több a zaj már mint a jel. Ez a két korszerű szó, zaj és jel, az akkori nosztalgikus pop-dalolgatásban hirtelen a mi jövőnkben kiteljesedő technikai valóságot szólaltatja meg, úgy, hogy érezteti egyben: minden korszerű lelemény anakronisztikussá válik egyszer, miközben életünk elmúlásának tanújává lesz.

Pilinszky sorai:

"Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet."

Mélyre sodró sejtetések, anélkül, hogy rejlene ott bármiféle elcsépelhető gondolati séma. Zene hozzá - Isten ments! (Bár a kultúrbölényektől és kultúrpapagájoktól minden kitelik.) A szavak egymás szabadságát kölcsönösen szolgáló kontextusa nem az értelmet járatja, hanem játékteret nyit: az el nem érhető különöst hozza pszichés érzékelésünk közelébe.

Sok magyar színészt hallgattam már fontos verseket énekelni, köztük bizonyos legnagyobbak által akár a legsilányabb zenei csasztuskákat is megszólaltatni. Mindmáig az a benyomásom, hogy sok hajdani jeles magyar színész szeretett, de sosem tanult énekelni. Személyes imázsukat búgatták, amikor nehezükre esett az intonálás. A színész-király Latinovits is hány szongot próbált kappan hangján eladni. A sznobok persze kritikátlanul körbelihegték.

Amikor zenére járatom az elmémet, a zene specifikus feltételeinek kérdésében tudatos és könyörtelen vagyok. Következésképpen eszembe sem jut, helyesebben, mert az eszem itt nem rúghat labdába, nincs fogadókészségem a szövegre, hiszen a beszéd hangzása lehet ugyan hullámtermészetű, de a közlés aligha. A közlés szétdúlja vagy maszatolja a zeneinek az alakját. A közlés, mint hallható, itt csak süketelés.

Az ember legfőbb kapaszkodója azonban a kulturális együttműködéshez - úgy látszik - a süketelés. Wagner Nürnbergi mesterdalnokok vagy Bartók Kékszakállú, itt a zenei szövetek nekem csak díszletként szolgálnak a szöveges mondanivalóhoz. Ami Wagner darabját illeti, németül nem tudok olyan jól, hogy megítélhessem, mi a szöveg poetikus értéke. Kétségtelen azonban , magában a verbális gondolatvezetésben is lehet olyan erő, ami mélyen érinti a civilizált elmét. Nem hiszem azonban, hogy kimutatható volna az, hogy jobbítottak volna ezek a "süketelések" kicsit is a zenét szerető emberen, egyáltalán, az emberen. Mert az ember jobb már nem lesz, a tengernyi mást akarás és összeférhetetlenség folyvást újjászületik. (Lásd például: a Teremtő neve. Mire kéne a Teremtőnek az ő neve? A nevet mi adjuk, emberek, százfélék százfélét a világ százféle távoli szegletében. Ki volna ilyesmire inkább feljogosítva? Mégis kiirtanánk egymást egyetlen szó miatt.

De vissza a témához! Ha már így van, hogy az ember zenélésében nem elhagyhatatlan a süketelés, többre tartom, ha szabadsággal ajándékoznak meg, mintha ideológiai ügyek céljából befognak. Szabadság, azaz szabadulás a fogalmi valóság hézagos és göcsörtös, de társadalmi tudat által uralni kívánt kényszerpályáiról. Jazz, például.

Szóval, részemről semmi süketelés, max dúdolás. Vagy még inkább: hallgatása hangszerek ideológiamentes, érzelmeket keltő szólalásának. Wish you were here, például.

De a Sail Along Silv'ry Moon is elmegy. Lássuk be: nincs ennek a kis zenének semmiféle bizonyítható, eredendő témája, csak zenei áramlása van. Világot, kort nem lehet vele megváltani, viszont adott esetben, nálam akár még gyászdallamnak is elmenne.

Ezeken kívül jártam még elméstül itt-ott.

A többit máskor.