Pirított víz

A hét szenzációja: Pirított Víz. A mai technika és mai tudásunk színvonala mellett már szinte minden lehetséges.

Tűzicsuhaj

Néhány éve ráuntunk a fél évszázados tűzijáték nézésre, különösen D-Vektor, mert szerinte a tűzijáték végleg kiforrotta magát, dramatikai értékű fordulatot, katartikus élményt a petárdák még oly fényes durrogtatása sem hozhat már.

Úgy terveztük, augusztus huszadikán a Duna felé se nézünk többé.

Ám hirtelen jöttek a távoli rokonok a távoli kis bajor faluból, szervezetten hozták őket tűzijátékot nézni. Huszadikán reggel tudták meg, hogy a dolog másképpen áll, hozták ugyan, de vinni a fene se viszi őket, mert a Dunát busszal nem lehet megközelíteni. Tegyenek meg három állomást metróval, és gyalogoljanak a Duna felé, aztán majd meglátják.

Távoli rokonaink ekkor belénk vetették végső reményüket. Miután kora délután megnézették velünk a felújított New York palotát, pontosabban a Hungária kávéházat, amit magunk erejéből eddig még csakugyan nem voltunk képesek megnézni, növekvő szélfúvásban, egyfajta kerületeken átívelő, késleltetett violinkulcs alakzat mentén megközelítettük a Roosevelt teret.

Kilenckor már sálat szaggatott a felénk vágtató szél, ám rokonainkra tekintettel mégis kezdetét vette a buli.

Szép vót - illetve túléltük, illetve fúj, mégis szavunkat szegtük!

Na, ne íly keményen! Végül is ráértünk volna fogadalmunkat csupán ez évben megtenni, hiszen hosszú még az évszázad.

De most aztán tényleg no more tüzijáték!

…hacsak nem jön közbe valaki :-) 

Szívküldi a partra úszó delfineknek

 

Rokonunk a nagy tüzifelfordulásban

Petárda cafatok szkennelve és GÖELEVEN plasztikus ábrázolásában. Ezeket a viharos szél hozta fejünkre garmadával.

Anyátok

A hévizi tó kifolyóját, ahol a mélyről szakadatlanul feltörő víz feleslege távozik a Zala felé, tavirózsák szegélyezik, ameddig a szem ellát. Szépséges lila virágok ezek, a csatorna ágya és a partja viszont szénfekete föld, itt-ott kilátszik, ahol a csatornát szegélyező sásban ugrálóhelyeket tapostak maguknak a potyastrandolók. A méteres szintkülönbséget fenntartó zuhatagos zsiliptől távolabb egyre keskenyebb rések nyílnak a nádban.

- Ugorj innen szép hasast! - mondja a papír fehér, szálas öregember feleségének, aki mellein fennakadt sötét fürdőruhában téblábol a nyomában. Kicsit hezitál a néni, ami korához nagyon is illik.

- Na, ahogy szoktad! - biztatja a hófehér ember, aki már túl van a mindent elborító hasason.

A férj előjátszik feleségének egy szép hasast

- Mikor volt az már! - a néni karját a startkövekről ismert pózban tartja, derűsen pillog a fényképezőgépem felé, hátra. A várható ugrás irányára olyan negyvenöt fokos szögben foglaltam nézőpontot, a kellő képi dinamika érdekében.

- Csak most érzem, hogy nem is hajlik a térdem - sopánkodik egyre.

- Ugorj már! Tartsd a papucsot a hasad elé! – kiabál a férje.

- Én fejest szoktam ugorni, csak valahogy a nyakam sem hajlik rendesen.

Végül leül és becsúszik a vízbe.

Látom, nem mély a part közelében. Fényképezőgépemet magasba tartva bemerészkedem én is a nyomában. Mire a csatorna középvonalába érek, már régi ismerősnek járó bizalommal meséli, hol kellene nekem fényképeznem. Közben jó kertészként (szakácsként? pásztorként?) forgatja vízen elterülő férjét, mint napraforgót vagy koppasztott kakast egy vízre merőleges képzeletbeli nyárs mentén, hogy mindenütt szépen süljön. Barátságosan dalol, fél szeme meg a ruháimon, hogy el ne lopják a kapáshiánytól türelmetlen parti lotyók, mialatt én macroközelítésekkel próbálkozom.

Luci néni, így nevezem el hirtelen, mert folyvást a Santa Luciát gyöngyözi a hullámokat kavarva,, nem oly szépen, mint Caruso vagy Elvis Presley, de mégis csak azt,  amiről, ha Gáti Gyuri barátom itt lenne, rögvest mondaná, hogy nápolyi dal, bizonyos Teodoro Cottrau rögzítette valamikor az ezernyolszázharmincas évek derekáról, s hogy ennek a Teodoronak kik voltak a felmenői, és miről íródott a dal.

Ezt persze nem lehet rendesen végigképzelni, mert itt folyvást történik valami. És ezért most még időmódot is kell váltanom:

Megpillantottam egy tojásból épp hogy csak kikelt siklócskát a fekete partfal tövében. Illetve ő pillanthatott meg engem, valószínűleg elsőként életében, ahogy ott kissé előre dőlve fényképezgettem, mert anyjaként vetette rám magát. Anyáááám! Szájacskája tátottságából ez jól kiolvasható volt, ahogy villámsebesen közeledett lazán tapadó fürdőnadrágom felé.

Átvillant agyamon a természet összes veszedelme: nem is kis sikló, hanem óriás vipera, esetleg álcázott bélféreg vagy pedig alattomos tavi cápa periszkópja esetleg.

Előzménye is volt e bizalmatlanságnak: ahogy az összefüggő zöld víztakarót képező hatalmas levelek közé nyomultam, hogy lencsevégre kapjam azt a nem éppen ok nélkül magasan hordott virágfejet, bal mellbimbómat bekapta valami. Elengedte ugyan nyomban, ám aztán újra bekapta.

Anyád! Sikerült megmenekülnöm.

Érthető talán, hogy siklócska villámgyors közeledtekor nem voltam már a legbizalmasabb viszonyban a természettel. Megkapta szegény az első pofont az élet iskolájában, aminek én voltam épp az igazgatója. Remélem, elgondolkodott ezóta, hogy ki is az ő anyukája.

Nikonka mind eközben zavarodottan bámult a víz alá, hol három-négy centis kiéhezett csíborok köröztek.

Mindenki engem akar itt anyukának?

Nem feszítem az idegeket. Már másnap van, és szerencsére itthon vagyok.

A napraforgatás

Az újszülött, aki anyukájának nézett

A tavirózsa, aki a fejét magasan hordja

Fentebb említett Gáti György fotóművész barátunk képzeletét felettébb megérintették a drámai történések homályba vesző részletei. Szerinte valami ilyesmi játszódhatott le a tavirózsa levelek alatt, amit szerzősége szíves engedelmével most közreadunk.