Kancsalul festett egek

Minap művész barátunk megmutatta az e hetekben zajló Culevit pályázat nagydíjas képét. Azóta talán már be is küldte. Hogy aztán miként tesz be ennek a bizton megelőlegezhető rangsorolásnak az élet, hogy miként hajlik meg a zsűri a marketing érdekek felől vagy a fogyasztói hódolat és csontig benyalni hajlandó nyerhetnék felől rátörő nyomás előtt/alatt, azt még nem tudhatjuk. Ami a méltányosság esélyét illeti, reményt keltő, hogy vannak szakmai díjak és van külön közönségdíj.

A nyerés esélyével társított Remény a rákbetegség tematikájához csatolva olyan hívószó a neves gyógyszergyártó részéről, ami felettébb felpörgeti a lelket. A felturbózott bátorság habzik mindenfelé, ahol neki kedvező terepet sejt, a képzelet szárnyán próbál mindent megkaparintani, és ha a képzelődő lélek elég szemtelen, még a költészet és a prófécia magasságában is próbál repdesni.

Az internetnek köszönhetően könnyeddé lett reakció-technikák birtokában egyébként is eluralkodott rajtunk valamiféle eszeveszett szerepelhetnék, na és a nyerhetnék. Csak odaszellentek egyet – mibe kerül az – és máris sok mindenki velem foglalkozik, esetleg nyerek is valamit. Sőt, félre fránya bizonytalanság! - rokonaimmal és baráti túlerőmmel beszavaztatom szellentésemet a tuttiba.

Azért lovagolunk a témán, mert ugyancsak Remény címmel kiállítás nyílt minap a Fény galériában, s ha nem is voltunk jelen, kiváló tudósítást találtunk a fotoklikk.hu kiállítási rovatában Hajdú Gabriella bámulatosan rezzenéstelen kézikamerájából.

A megnyitót egyféle mini szellemi szeánsznak szánták az alkotók. Hatan hatféle definitív kört tettek az apró mécses lángjával megidézett remény körül. Érzésünk szerint összehordták a semmit.

Eifert János tekintélyérvekkel tekintélyt szerezni remélt szólalása (Fekete István, Tandori Dezső) madarakat megszégyenítő ügyes bukfenccel megmerült a reménytelenség taglalásában („ a bevallás tisztessége”) s eljutott a zöld szín témába vágó szerepének történelmi taglalásához.

Lelkes László kevesebbet vacakolt, a hit-remény-szeretet hármasán át máris bent volt Isten kamrájában, ahol állítólag a remény áll a legnagyobb zsákban, madzaga folyvást kioldva, hogy mindenki belenyúlhasson. Másrészt úgy vélte, a reményt a Teremtő oltotta belénk, s olyan az, mint a szivárvány: szép, de megfoghatatlan, és összeköti a Földet az Éggel.

Maczó Erzsébet még Lelkesnél is lelkesebben kerülgette a forró kását. A reményt - Pál apostollal szólva - a kereszténység alapigéjének nevezte, ami magának a létezésnek része, s további tudnivalókért elküldött bennünket János apostol evangéliumának 15. fejezetébe.

Rainer Péter, mint óvatos duhaj, beérte az értelmező kéziszótár semminél alig többet mondó szócikkével, de beugrott még neki az illúzió szó is, aminél elidőzött kicsit, megkontrázva a remény szó értelmezésének rá váró feladatát.

Szél Ágnes biztatón szólt ki a földi jelenünket meghatározó homályból, a tudást nevezve legfőbb célnak. Szót ejtett bizonyos ötödik elemről, összefüggésben a törvény, rend és út hármasával, és kijelentette, hogy nincs szükség se hitre, se reményre, csak tudásra, mert a világban csak vanság van. A hit és a reménykedés csak a földi lét szükséglete. Reményünk legfőbb tárgya, hogy eljön a fény.

Mindezek hallatán, és végül megtekintvén a mini-konferenciára okot adó néhány képet is, felmerült bennünk, hogy nincs-e itt valamiféle barbatrükk, mert mi van, ha hajánál fogva rángatunk álságos helyre egy önmagában kiváló fotót, vagy éppen fordítva: „okosan” szövegelünk néhány vacak fotó fölött?

Szél Ágnes ihletett formaköltő, kicsit túlfinomult ugyan a szellemi követhetetlenség-technikája (szerintünk egyetlen szava sem igaz) viszont jók a fotói, s most, itt – illendőn, hacsak nem eleve mindig - nagyon is a remény érzelemkörébe hatolnak.

Legkevésbé sem mondható el mindez… na, negatív irányba nem személyeskedünk! – de mit gondoljunk annak illetékességéről egy reményről vagy bármi másról szóló kiállításon, aki minimális technikai szinten épp hogy csak képes lekattintani azt, amit bárki más is lefényképez.

Érdekes, hogy azok, akik a lélekre tartozó dolgokban Isten illetékességéről kanonizáltan papolnak, leginkább tárgyiasult vallási jelképekkel (út, kápolna, szivárványos ég, golgota meg ilyenek) operálnak, alig többel, mint ami mindennapi környezetünkben fellelhető, és már szimbólumainknak is könyökén jön ki.

Mintha Isten levette volna a kezét a korról: szemben a barokk csodálatos művészeti tobzódásával, ma egyfajta garantált esztétikai és szakmai dilettantizmus honol a vallási buzgók körében.

Szentiváni János nem sokat szólt, viszont ő is előhozakodott egy, a témát érzéki erővel parafrazeáló fotóval.

Eifert – tudjuk, őstehetség  - itt is kicsit közhelyesen ismételgeti magát. Ráhangolódása a témára profira vall, ám már egy kicsit sematizált lett, inkább a belemagyarázás eszközével operál.

Összegzésül mondható: a jó duma semmit sem garantál, attól még a fotó vagy jó vagy rossz.

E megnyilatkozásbeli sokféleség arra sarkallt bennünket, hogy próbáljuk elválasztani a szezont a fazontól, annál is inkább, mivel meggyőződésünk, hogy minél többet jelent egy szó, annál kevésbé jelent bármit is.

Ha egy gondolatmenet erejéig fékezzük röpködésünket, észre kell vennünk, hogy ama jóval fentebb sorolt rokon értelmű szavak mindegyikében a psziché, illetve az elme által modellezett, vágyott mentális tartalmak, illetve megközelítési technikák kivetítéséről van szó. Ezek a realitáshoz vagy ennek inverzéhez, az irrealitáshoz való viszonyuk szerint különböztethetők meg.

Azt, hogy az ember vágyakozik, nem érdemes reménynek nevezni, mert a Vágyakozás csupán az értelem evolúciós szerelvénye, a biopropeller, ami már szinte automatikusan hajtja a még meg nem kaparintott, el nem ért céltárgyak felé a folyvást ezer irányba, ezerféle javak és kiváltságok után ágaskodó embert.

A Hit ott terem, oda vetítődik a maga képzeteivel, ahol valamely remélt révnek nincs megragadható bizonyossága.

Az Ábránd azért az, ami, mert képtelenségekhez horgonyozza a lelket, olyan - a drogokéval vetekedő - erővel, hogy a képzelet már nem képes – tán nem is akarja - megkülönböztetni, mi lehetséges, s mi objektíve lehetetlen.

A Sóvárgás meg - kísérő mechanizmusait tekintve - egy mohó, célirányos ragacs, amibe a célnak előbb-utóbb illene beleragadni.

Na és itt van még a Fohászkodás is, ami virtuálisan kihelyezett igény, folyamodás a helyenként ugyancsak virtuálisan megtestesülő szerencséhez vagy a tételezett felsőbb kegyhez, hogy az, ha csak teheti, vessen gátat a nem kívánatos fejleményeknek, illetve hogy inverz módon hatva, a különféle előjelű lehetőségek közül – főként gátolva a negatívokat -  a pozitív következzék be.

E fenti fogalmak az elhomályosult elme számára kísértetiesen képesek hasonlítani a Reményre.

    

Kétségtelennek tűnik, hogy ezek bármelyike legyen is bennünk a domináns, kisebb-nagyobb mértékben ott munkál bennünk valami pozitív önvédelem, hogy a lélek és az elme ne adja fel jövője territóriumait, a lélek makacsul ösztökéli az elmét, hogy keresse a rést az előbbre jutást, a boldogulást tagadó lehetetlenségeken, e jövőképes, lemondásokon túllendítő mechanizmussal védelmezve és visszaadva az emberi méltóság értéket és fényét - aminek hitünk szerint semmi köze holmi túlvilági ragyogáshoz.

Visszatérve kindulási témánkhoz: hogy pontosabban mi minden tódul a zsűri ölébe a Remény hívószavára, csak sejthető; alighanem számos egymást nem fedő, fentebb taglalt pszichés attitűd, mint a cél, ábránd, hit, imádkozás, önvédelem és sóvárgás, de még a kapzsiság attitűdje is, valamint persze, bizonyára az a valami is, ami a mindezek értelmét cáfoló, tagadó, támadó, gátló, elbizonytalanító élethelyzetekkel szemben gerjed az emberi pszichében. A lehetetlenségeken kitapintott résbe vetett horgony. Mi ezt neveznénk legszívesebben reménynek.

A reményt tehát csupán ott tételeznénk, ahol bárminemű tagadással néz szembe az ember.

Nyilvánvaló, hogy a reménykedésnek fontossági fokozatai vannak, és hogy sorsfordító kérdésekben növekszik nagyra a jelentősége.

Hogy végezetül mi is költőin kitérve szóljunk:

az, amiben/akiben földi létünk értelmére ható észérvek híján kong a transzcendensbe vetett üresség, az a szentfazék.

A barátunk pedig igenis megnyeri. Majd mi beszavazzuk.