Hír-TV kerekasztal a WestBalkán tragédia apropóján.
Nem is lehet beszélgetni ilyen helyeken, mondja egyikük. Csak inni lehet (már hogy olyan nagy a zaj)
Úgy mondja, mintha a kommunikáció egyéb formái szóra sem lennének érdemesek. A metakommunikáció például. Mintha csak a fogalmi pályán zajló gondolatcsere adna értelmet az emberi együttlétnek. A többiek persze kerekasztal vonalasítóan bólogatnak.
És akkor mit érnek a fizikai kapcsolat olyan nüanszai, mint az érzékleteink által előszelektált érdeklődés az emberi formák, az emberi dinamizmusok, a másság és egyéb érzéki kül- és belbecsek iránt, az ismerkedés, az identitás megnyilvánítása külsőségeinkkel, ruházkodással, beszédmodorral, kedélyállapotaink kisugárzása, az ifjonti "lökdösődés", az érzéki karakter üzeneteinek hallatása, a viselkedési minták begyűjtése, a közös tér aurájának kóstolgatása, az azonosság jelei után tapogató pszichés szondázás és így tovább?
Mi az ember mindezek nélkül?
Annyi, vagy még annál is kevesebb, amennyi a virtuális valóságba belefér.
Lassan előtetszik nekem, hogy az emberi közösségeket a virtualitás örök trükkjei védelmezik - és csorbítják, persze - időtlen idők óta. Hogy az illem és a diktált közösségi morál nem egyéb, mint az embert eredendő valóságától lecsupaszító virtuális porond.
Csak nem holmi e-falanszter felé terelnének most meg már legszívesebben bennünket?
És csak nem megvan erre minden jó okuk?
Mert hiszen az újonnan annyi irányból ócsárolt virtuális tér, az internet cseppet sem kevésbé a gazemberek és önrontók rontásának terepe, mint az a fizikai valós tér, amiben időtlen idők óta élünk, és amelyben a bölcsebbek próbálnak védelmezni bennünket egymástól, vagy ha tetszik, sajátmagunktól, anélkül persze, hogy az emberi közösséget valaha is az idealizmus álomterepévé tehetné bármiféle regula, ideologikum, tapasztalat, óvatosság és bölcsesség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése