Viszonyaink történetének visszafordíthatatlanságáról

Az emberi viszonyok, mint fejlemények visszafordíthatatlanságáról ezúttal három valós és fiktív epizódban példálóznék:

1. Ha tréfából vagy kísérletből akár, megengedném egy embernek, sőt, én kérném rá, hogy üljön a fejemre, vonakodva talán, de mégis csak felülne, s amikor már elhelyezkedett, nyomban kezdene úgy viselkedni, mintha én egy senki, ő pedig valami hatalmasság lenne, legalábbis hozzám képest. Kezdene parancsolgatni, követelőzni, sőt, gúnyolódni, mocskolódni is, hogy státuszát megerősítse, ösztöneiből feltörő úrhatnámságát kezdené erőszakosan kiélni rajtam.

Ha ezt a rossz folyamatot e ponton vissza szeretném fordítani, késő lenne bármit szólnom vagy kérnem, már csak véres küzdelemben lehetne visszaállítani azt a korábban evidens embertársi viszonyt, amiből kiindult ez a tréfa avagy kísérletezés, azt is csak formálisan: lappangó gyűlölet maradna utána, annak elméjében, természetesen, aki felkerült, majd ismét lekerült.

Ezért nem tanácsos akár csak néhány szó erejéig egy koszos vackán fetrengő fedéltelennel, piától bódult kocsmavendéggel úgy szóba elegyedni, mintha a viszonyunkról való gondolkodásban egyenrangú lenne, mert az ő képe a hierarchikus emberi viszonyokról valószínűleg más, mint a miénk, olyasmi talán, hogy ki könyököl félre, ki rúg seggbe kicsodát, ki aláz, ő vagy pedig őt alázzák és így tovább.

Nagyon-nagyon sokan ugyanis nem értékek hierarchiáját látják a társadalmi viszonyokban, hanem csupán erőszak erők hierarchiáját, már pusztán csak azért is, mert az érték alapú szemlélethez jegyezni kéne - felismerni, megfogalmazni, definiálni, megnevezni - és aztán fel is vállalni értékeket, s itt nem a megszerzésre érdemes javakra kéne gondolni, hanem közös törekvések céljává lenni méltó és így védelmezendő becsértékekre, mint amilyen például a morális összetartó erő.

Semmi sem ilyen feketén-fehéren egyszerű, persze, csak összképében, a kollektív dolgaink értelmét firtató ránézet felől látszik ilyennek, de az is épp elég, hogy lehangolja néha az emberi nemről meg a nem méltóságának igazi mivoltáról gondolkodót.

2. Ha hazatérvén, a kapu nyitásakor nyomban belebotlok a szomszéd festő macskájába, akkor tudhatom, hogy dolgára távozott tőlük az utolsó családtag is. Beni, a macska a zár minden nyikordulására az ajtórésnél terem, szakadatlan reménykedéssel sietteti magányos óráinak múlását. Ilyenkor - lévén, hogy régi jó ismerősök vagyunk - nem nehéz őt magam után csalni.

Bejön, tisztelettel sündörög, feni magát a nadrágszáramhoz. Amikor kiteszem a frissen főtt virslit az asztalra, s odaülök, két lábra állva karomra teszi bal mancsát, és jelentőségteljesen a szemembe néz. Ha ez nem talál elutasításra, (néha kifejezetten kíváncsi vagyok, mi fér bele e kapcsolatba) és kap egy falat virslit, gyorsan befalja, s némi várakozás után felugrik a szabadon álló székre. Fejét az asztallap fölé tolja, így bámulja udvariasan, miként falatozom. 

Ha ez is annyiban maradhat, sőt, még további falatot is kap, akkor hamarosan az asztallapon terem és udvariasan odaül a tányérom mellé. Tapintatosan másfelé nézeget, persze, hogy jelenléte nehogy már tolakodásnak hasson.

Nos, ez az a helyzet, amikor az első példázat szerint tulajdonképpen már a fejemen ül valaki, mert bátorítottam erre.

Ám ha most felállok, és kinyitom az ajtót - csak némán, semmi sicc, akkor azonnal ugrik, húzza a csíkot a folyosóra. És ami a legbiztatóbb, szerintem ilyenkor egyáltalán nem szidja magában a jó édesanyámat.

3. Már rég feltalálták a pecsétviaszt, de még szóba sem került a spanyolviasz, amikor XIX. Ferdinánd dalmondai fejedelem irányt vett a Szent Föld felé. Serege hosszan kígyózott hegyeken, völgyeken át, elöl a vezérkar és az udvar meggazdagodni vágyó kalandorai, mögöttük kardforgató hűbéresek ezerével, leghátul pedig a keresztes hadjárat sikere érdekében összetoborzott parasztok és szolgák, kik úgy tudták, szabadságuk jő el a hadjárat győzelmes kimenetelével.

Hogy a hosszú utazás unalmát elüsse, egyik nap így szólt Ferdinánd a mögötte vonuló udvari előkelőségek szórakoztatására: "Az én bicskám békanyúzó, szart eszik a leghátulsó". Villanás alatt végiggondolván az érintettségi viszonyokat, a fejedelmi slepp hatalmas röhögésben tört ki, és adták máris tovább a rigmust a menet vége felé, ám még el sem ült nevetésük, amikor hátulról felzúgott a pór nép kórusa: "Ekenyő bekenyő, szart eszik a legelső." Olyan erővel szólt e replika, hogy még a fejedelem is nyomban meghallotta. Gyökeret vert lova lába, s a távoli szent cél szutykos hiábavalósággá kezdett feketülni. Forró lefejezhetnék öntötte el Ferdinánd elméjét, de kit kell ilyenkor lefejezni? Mindet talán, így félúton, s éppen azokat, akik nélkül a szent vonulás nyűggé leszen? A tehetetlenség oly heves nyomással terpeszkedett el Ferdinánd szívén, hogy nyomban le is fordult lováról. Mondhatnánk tréfásan, ha e fejedelmi tragédia felett gúnyolódni mernénk, hogy XIX. Ferdinánd hangütést kapott.

Azt, hangütést!

Nagy hibát követett el ugyanis, amikor mintául vette a plebsz kapcsolatok nyelvezetét, mert az ilyesmi annyit tesz, hogy lent és fent lévők között érvényre lép, amit lent addig gondolni sem merészeltek, a kölcsönös tiszteletlenség, amellyel a szociálisan tehetetlen alja nép örök zsigeri rossz érzetét igyekszik egy-egy pillanatra csillapítani.