Robitz Anikó fotókiállítása a Magyar Műhely Galériában.
Mintha minimal art festményekkel lenne dolgunk. De nem! Mondhatnám: csupán arra kacsintó fotók. Ám időszerű-e ez a csupánozás? Nem hiszem. A fotó már megszabadult a leképzés örökségének sokáig kötelező terhétől. Némely fejekben legalábbis. Mint olajcsepp foltja az itatós papíron, terjednek tudatunkban a precedensek, lassacskán egymásba érnek.
Inkább azt mondom: Robitz esetében minimal art fotókkal van dolgom. Ami persze, sejthetően maximalként szeretne hatni. Helyesbítek: maximálisan hatni - nem rám, hanem a kortárs közbeszédre.
Sokan nem is tudnak erről - hogy van ilyesmi, hogy nemcsak divatok, hanem paradigmatikus látomások áramlanak át, uralkodnak el a kevesek által uralni kívánt művészeti életen A "többiek", akik csak befogadni akarnak, ezeknek a nem többieknek mintha nem lennének elég érdekesek. Nem igazán hívja, kényezteti ezeket a "többieket" senki. Ez állítólag mindig így volt.
Drégely Imre, aki szintén itt van a megnyitón op-artnak mondja ezeket a robitziádákat, s nagy lelkesedéssel rokonítja a maga művészetével, amihez - már a hasonlósághoz - szerintem elég kevés a kapaszkodó. Szerintem. Aztán be kell látnom, hogy miért ne? A közelítésüknek van azonos motívuma: alkotó kíváncsiságuk nem a tárgyábrázolásra irányul, sem itt, sem ott. És ugyanakkor attól kíván elrugaszkodni mindkettőjük. Na persze, ennyi kell is, máskülönben már alig lehetne fotóról beszélni.
A kérdés, hogy mit ér az op, ha véletlenül mégsem art? Na és hogy kinek mit ér, ha op-art és minimal art és finoman törtek a fehérek. Ilyet csak a nők tudnak, mondja ismét csak Drégely.
Elgondolkodtató, hogy ki mit kajál mások munkáiban, s mi jogon kíván mit látni bele.
Csak annyit tudok, a művészethez a művészeti életen keresztül közelít, akinek van kis esze, s e színtéren boldogulni akar. Tapogatózás és kapcsolatépítés. És persze fáradhatatlan menedzselés. Ez kell.
Robitz Anikó jó érzékkel pakolja foltjait. Tisztelet övezi szabaduló művészetét. (Itt vannak más szabadulók is, Minyó Szert például, aki egész másképp, az idő archaizáló függönyén át keresi a maga szabadulása útjait. Látok aztán néhány félúton veszteglő részeges útkeresőt is.
Na és én mit keresek itt? Én, akinek az érzékek regiszterén való dinamikusan kiterjedt játék hiányzik, hiányzott mindig, hiányozni is fog mindig? Nekem a minimal túlságosan minimal, mindig is az volt, cigit se szívok azért, mert a másik szívja, hatalom után sem lihegek, mert a másik azért liheg.
A megnyitó kisérő eseménye, Angler Ákos dob-zene performansza megragadott. Mindig is a minősített időbe vágytam. A ritmusra, a fordulatokra. Szeretem, ha mellbe vágnak. Már nem úgy! Hanem arról való tűnődéseim közepette, hogy kikkel lehetne hullámhosszam, s hogy van-e igazán dolgom bárkivel, meg hogy valószínűleg nincs... És akkor néha le-lenyűgöz valami. Ez általában a különös iránti tehetséggel függ össze. Egy mozdulat, ami ügyesen felmagaslik az égbe, és megkarcol ott valamit. Ritkán fordul elő.
Robitz Anikó minimáljai tetszetősen széthullottak ebben a zenében, ő maga akarta így. A foltok új életre keltek, megkérdőjelezve számomra, hogy hová is tart ez a minimál foltozgatás. Mert a műtárgy státuszról lemondani, a szent falonfüggésről, akár csak átmeneti kíváncsiságból is, igen kockázatos.
Persze, ha a kapcsolat mozgatja értékké a dolgokat, akkor mindegy.
Láttam én már ilyet, kapcsolat-szalonnák kirakodóvásárát, éppen itt is, bonyodalmasabb papírokba csomagolva.
Itt kódorgok időnkint a Magyar Műhely minimálra meszelt pincefalai közt. Játszom kicsit a hülyét, mint aki semmit sem ért (mert hogy tényleg lehet, hogy semmit sem értek) Egy senki senki-álruhában. Igen, sajnos kifejezetten élvezem, ha ott, ahol mindenki piál, egy kortyot sem iszom.Talán, mert ilyen helyeken legtöbbször a szavak körbe járnak. S hogy minek, más talán tudja, én nem értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése