Féner fekete-fehéren és fehéren feketén

Miután a hangzatos cím már megtette a magáét, pontosítsunk! CONFESSIO FEHÉREN-FEKETÉN, ez a címe Féner Tamás békásmegyeri templomtárlatának.

Több mindent is jelent az az első szó:
Vallomás?
Így értelmezve kérdezhetjük, miről vall Féner, amikor vers idézeteket is társít fotóihoz? Miféle őszinteség tárul fel sok jeles költő idecitálásában?
Gyónás?
Hol s miként tárulnak itt fel akárcsak a szabadon értelmezhető fekete-fehérre hangolt vizuális dekadenciában Féner Tamás vétkei?
Hitvallás?
Leginkább ez tűnik elébe menni egy kiállítás keretében várható fogadtatásnak.
Mindamellett, hogy most is bebizonyosodott: a templom az ideológia terepe (bálványokrul pro és kontra,) meg kellett állapítanom: határozottan jót tesz néha a zongorázás a hegedülésnek :-)
Max Bruch dekadens romantikája jól illett Féner 16 fotójának tematikájához: múlandóságunk tanúi, társai és nyomai - föld, víz, kő, évszakok, növényzet, fossziliák vonulnak fel itt. A dekrescsendóba fordult évtizedek "belső tapasztalásának expressziója" ez, a megnyitó szavak szerint.

Az egyszerű, tasztatúrán lepötyögött kivitelezésű meghívó szerint Féner Tamás e tárlata újabb kísérlet, mellyel a művész nemcsak önmagának, de a képeit szeretőknek is nyilvánvalóvá akarja tenni: szó és kép összetartozik.
Nos, a 16 képből és ennél talán kétszer is több idézetből álló kiállítás arra a kijelentésre késztet bennünket, hogy szó és kép egyáltalán nem nyilvánvalóan tartozik össze.
Kétségtelen: a sajtófotók felvonulása terén is hangsúlyossá vált a verbális társítás, és mintha a ma divatos, művészet címszó alatt futtatott vizuális kommunikáció sem lenne képes előtálalni mondandóját narratíva nélkül. E kettő azonban informatív szöveggel operál.
Féner Tamás saját szavai szerint: "El akartam számolni valamivel... a magam gyenge szavainál jobbakat kerestem."
Segítségül hívja tehát a beszédnyelv esztétikai kifejező erejét. Gyakorlatilag kulturális kollázsokat akaszt elénk a falra, melyek aztán többé nem igazán a forma tiszta nyelvén beszélnek.
Mert kérdés, hogy megtisztelő és értelmes-e olyan csakis egészben nagyszerű alkotásokból sorokat kiragadni, mint Babits Mihály Esti kérdése, vagy Verlaine, Juhász Ferenc, Tóth Árpád költeményei.
Ha elképzeli az ember fordítva: valamelyik nagy költő az ő kötetében Féner fotóiból kimetszett kis fecnikkel illusztrálja verseit (csak egy kőszobor szeme, csak egy összeszáradt falevél stb.) visszásnak tűnik talán más számára is az efféle vállalkozás. (E példában persze bújtatva benn van a Féner fotók felmagasztalása, tudom, de alkotó munkássága ismeretében ezt nem is tagadnám meg tőle :-) Másrészt viszont, mint kulturáltságunk sok színben játszó eklektikus palástjában felvonulni, nagyon is tetszetős hagyomány az idézgetés.
Evangélikus templomban vagyunk. Féner jól pallérozott hittel nem csinál nekünk faragott képet, istenét imádja, ahogy tanulta, s ahogyan maga elméjében fellelte, és tisztelő feltételezéssel állítja az evangélikus templom oltára fölé az ő Istenének pillantását modellező kompozícióját.

6x7 méterest gondolt, de nem volt annyi pénze az egyháznak











A szokásos megnyitó aztán egyfajta hitpedagógiai showba fordul, melyet az Úr szocliberális szószólójaként közfórumokon megismert Donáth László celebrál, s olyan jelességeket szólít asszisztenciára ehhez, mint Mandur László, parlamentünk volt alelnöke.

A fotó jelenlévő nagy művészei is megszólíttatnak, Korniss Péter, Szebeni András, Horváth Dávid, (már akiket a jelenlévő nagyságok közül László atya ismer) ők azonban szerényen szabadkoznak.

Tóth György Féner képében

Korniss Péter Féner képében

Szabó Péter Féner képében
















A meghívó legvégén ez áll:
"...szó és kép összetartozik. De valóban összetartozik? Ezt döntse el ki-ki maga. Ez már a néző szabadsága."

Köszönöm. Éltem szabadságommal :-))