Nemzeti kisebbségek és a franc

Szerdahelyi István nemzetről és nemzeti kisebbségről írt könyvet - mint maga alcímezi: világosan és keményen arról, amiről annyit locsognak. Az Írószövetség könyvtárában Gyimesi László költő, kritikus celebrálta az új művet, igen bátran és rugalmasan polemizált a szerzővel. A bátor kifejezésre az ő szavaival világíthatok rá: "Vagy fejbevág vagy megharap, aztán átveszi a szót"
Ki is az a Szerdahelyi István?
Valaki az interneten prolihisztor címzéssel közli életrajzi adatait:
Szerdahelyi István 1934-ben született Budapesten. 1958-ban szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán; a filozófiai tudományok kandidátusa (1977), az MTA doktora (1986). Az Akadémiai Kiadó szerkesztője, majd csoportvezetője (1959-1978), az Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa (1978-80), az ELTE docense (1980-1990), a Kritika főszerkesztő-helyettese (1980-1984), majd főszerkesztője (1984-1989), az Új Fórum főszerkesztője (1989-90). 1990-től nyugdíjas; az Eötvös-kollégium (1992-1993), a Zsigmond Király Főiskola (2002-) tanára. A Comité International pour les Études d'Esthétique magyar tagozatának titkára (1973-1980), 1977-től a Multilaterális Kultúraelméleti Bizottság tagja, 1989-1990-ben elnöke; az MTA verstani munkabizottságának alapító elnöke (1980-1991), 1993-tól a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság főtitkára. Főbb kitüntetései: József Attila-díj (1981), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (1995).

Szerdahelyi István, aki eredetileg esztéta és irodalomteoretikus volna, tagja volt a Petőfi Körnek, a maga szavaival: megdöntötte a rendszert és 56 után kalandvágyból maradt itthon. Mint fentebb olvasható, jelentős karriert futott be a Kádár korszakban. Szerdahelyi a fejekben való rendteremtés radikális hívének látszik. Mondhatnék radikális idealizmust is:
"Az én kommunizmusomnak nincs köze vörös zászlóhoz, ötágú csillaghoz, sarló-kalapácshoz, proletárdiktatúrához, s így a gulághoz meg Recskhez sincs. Arra a hűvösen racionális felismerésre épül, hogy - nem ma vagy holnap, de valamikor mindenképp - a technikai fejlődés eléri azt a szintet, hogy az anyagi termeléshez nem lesz szükség fizikai munkára, és az alapvető javak ingyenesek lesznek. Egy szellemi termelésre koncentrált, értelmiségi társadalomban nem lesznek osztályok, s a magántőke értelmét veszti."
Szerdahelyi radikalizmusából a könyvbemutató alkalmából a következőkre futotta:
"Aki arra büszke, hogy magyar, az egy olyan hülye szar ember, akinek nincs semmiféle más tényleges érdeme, teljesítménye, mint az, hogy ő állítólag Árpád apánkkal jött ide, s hogy Balassi Bálint magyar költő volt. Azt hiszi, hogy mások teljesítményére gondolva ő bármivel is több lesz. ... Aki hobbyból magyar, az egyfolytában arra gondol, hogy ő magyar, ahelyett, hogy dolgozna." (Tetszetősen hangzik, bár van ebben a sommázatosságban egy csomó igaztalan összemosás - mondom én, de hát ezek a radikálisok...)
A könyv bemutatása során élénk vita alakult ki a nemzet és a nép szavaink jelentésének azonosságáról és eltéréséről, Szerdahelyi szerint ezek szinonimái egymásnak.
Az erről való szóváltás helyenként ellentmondó történeti adatokba fulladt, s kajánul gondoltam megint, hogy némelyek túl sokat olvasnak, ahelyett, hogy következetesen gondolkodni próbálnának.
Átsodródtunk a nemzeti kisebbségek kérdése kapcsán az idegen kultúrák beágyazódásának problematikájára. Szerdahelyi szerint radikálisan megoldható a dolog: "hogy ha nem akarjuk, hogy mohamedán kisebbség alakuljon ki, nem engedjük be őket." Szemléltetés gyanánt az olasz partokhoz érkező "rahedli" afrikai menekült csónakját visszafordította, és "irány a túlsó part".
Az est végén megemlítettem neki, hogy ezek az afrikaiak időközben, míg mi itt vitatkoztunk, belefulladtak a tengerbe, de ímmár az ő felelősségére, ő pedig így válaszolt: "A franc se mondta nekik, hogy vágjanak neki a tengernek. Nem az én felelősségem. Az emberi jog, az egy nagy rohadt blöff. Az országnak joga van a határára érkező embereket beengedni vagy nem beengedni. A határőr még le is lőheti."
Ország! Jog! További kényes fogalmak. Szavak, szavak, szavak. Az emberi méltóságot, ami állítólag osztatlan közös kincsünk lenne, már meg sem említettem. Az emberi méltóság eddig még mindig zátonyra futott vagy süllyedt maga is a radikalizmus zászlós hajóival.

 Gyimesi László és Szerdahelyi István