senkiségek

 A senki, a Senkidesenki meg a másik senki

Az egyik banánt evett a hídkorlátnak dőlve. Szép délelőtt volt, s nem csak azért, mert sütött a nap, nem csak, mert langyos májusban járt már a tavasz, hanem azért is, mert Senkidesenki nem akarta elvenni tőle a banánt, ettől a senkitől. Kirabolni sem akarta Senkidesenki ezt a szerencsétlent, akinek alig volt többje, mint ez a gyorsan elnyelhető banán. Itt a szellős hídon Senkidesenki nem lök félre senkit, mintha útjában lenne, koldulni sem látja értelmét itt Senkidesenki, pláne egy senkitől!

Talán, hogy lassítsa a folyamatot, mely a kényeztetés érzületét erősítette ebben a tavaszban, aprólékos gonddal bontotta lefelé a banánhéjat, így fékezte éhes indulatait ez a senki, és közben ráérősen bámulta az uszályokat.

A másik senki távolabb, a szigeti törésnél bukkant fel, kétkerekű kordéval közeledett a budai oldal felől. A kerekes láda oldalából magasba meredezett a szögletes lapát és az enyhén balosra kopott, sokat látott nyírfaseprő. Lassan közelgett az a másik senki, megállt jóval odébb, szemügyre vette emezt a banán hullni kész héjával kezében. Kiemelte a seprőt és a lapátot, begyűjtött egy cigarettás dobozt, aztán döcögve közelített, mint kinek itt még dolga lehet.

Uszály haladt át a híd alatt. Épp az utolsót nyelte a senki, s már libbentve kereste legívesebb módját, hogy a héjat a mélybe hajítsa, amikor a másik senki aszfaltot kaparintó kis zajjal odatolta a lapátot. Emez, aki bölcsészetet tanult még a hatvanas években az ELTÉn, megmerevítette mozdulatát egy pillanatra, míg belebámult az ormótlan lapátba. Bár kicsit összezavarodott, hogy ím valamit most felkínál az élet, mégis  inkább a semmibe terelte tekintetét. A banánhéj bánatosan lógott a megtorpant időben.

A másik senki, aki nagyjából ugyanaz idő tájt ugyancsak az ELTÉn tanult, de a TTK-ra járt, csak állt ott a lapáttal senkisége eddigi csúcsán, némán szolgálatára áldozva magát egy senkinek.

Az uszály, mint súlyos köztisztasági érv csak tódult, csak tódult a híd alatt. A kapitány rezignáltan bámult fel, mint aki magától értetődőnek veszi, hogy Senkidesenki nem dob semmit a hajóra.

Az egyik senki, aki tollunk kaparászása nyomán időközben banánossá jelzősödött, gyötrelmes arccal tűnődött további lehetőségek fölött, aztán a délelőtti verőfényben a banánhéjat a szürke aszfaltra dobta.

A másik senki felmérte a nyilvánvalót, komótosan visszahúzta, majd vissza is tűzte a lapátot az arra rendszeresített helyre. Kis senki volt ez, de volt méltóság a tartásában. Így gördült tovább szemetes targoncájával a másik senki előtt, aki ekkorra akkora nagy senki volt már, hogy többé még a rekesznyi banánt sem akarta volna tőle Senkidesenki elvenni. 

Bőrövet sem akart volna eladni neki, kettőt háromezerért, csakis rá tekintettel Senkidesenki. Még a tovahúzó tömött villamosból sem nézte őt Senkidesenki. A lágy májusi szellő úgy járt rajta át, mintha ott sem lenne.