ArtMarket 2.

Vasárnap lényegesen javult a helyzet.
Jöttek is a vevők.

Az egész kiállítást tekintve igencsak gondolkodóba estünk.

ArtMarket 1.

Első nekifutás ma, péntek délután.
E pompás időben az ArtPhoto Budapest délután nézhetetlen volt.
Úgyszólván vízszintesen vágott keresztbe mindenen a borotva éles napfény.
Na, majd egy szerencsésebb délelőttön! talán  :-)

Levelem érkezett

Az éjszakai órák során valamikor levelem érkezett. Pontosabban levelet kaptam.

Még ennél is pontosabban az történt, hogy a szobámban lakozó növényi társ reggelre nedves, friss levélhajtással hozakodott elő.

Gondolván, hogy megítélésekhez kettőnk közül eszem csak nekem van, az efféle levél érkezést rendre köszöntésnek és barátságunk fenntartó gesztusának veszem. Ez által pedig ez az új levél esemény, miként az összes korábbi is, valóban az: baráti gesztus.

A barátság nem lehet egyoldalú: növényi társam nyomban kapott vizet. Ág-karjait is megmozgattam finoman, hogy érezze, nem az eső esik itt néhány naponta, hanem létezik itt egy barátkozó élőlény, aki növényi társaknak kedvezően, rendre, újra és újra locsol.

Na persze: rendre! Néha, bizony, rendetlen ez a locsolás. Az ág- és levélbabusgatás közben figyeltem fel arra, hogy új levelét úgy tolta felfelé az ág, mintha a naptáramba próbálna beleolvasni.

Talán lebecsüljük ezeket a növényeket! Lehet, hogy elfoglaltságom menetét silabizálja, annak sűrűségét, hogy megtudja, mikor áll fenn a veszély, hogy négy, sőt, akár hat napon át is elfelejtek locsolni. Ilyen várható esetekre nedvességeit tartalékolnia kell. Okos!

Úgy döntöttem, két naponta, a naptár teljes hátra lévő hosszában beírom a reggel nyolc órai sávba, hogy LOCSOLNI! A mai naphoz még azt is beírtam, hogy BOCS! JOGOS VOLT A GYANAKVÁS.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez megnyugtatóan hat, meg hogy barátság ez csakugyan, s mostantól felhőtlen lesz fejünk felett a mennyezet.

Polgári izé

Hétvégén viccelődhetünk kicsit :-))

Felvételünk a budapesti Pillangó parkban készült.
Kérdés, minek a megnyilvánulása ez?
1. Polgári engedetlenség
2. Polgári elégedetlenség
3. Polgári elengedettség
4. Polgári ellengedezettség
5. Polgári rendellenesség

Hangfelvétel

2017. szeptember 24. hajnal 4 tájban, a Dob utca és a Kazinczy utca sarkán

Mintha a ránk vonatkozó paragrafusokban valamiféle archaikus jogi felfogás tükröződne, vagy ha tetszik, a törvényes hatalom modernkori gyakorlóinak egyszerre betegesen konzervatív és a liberalizmus bomlasztó értékei által kikezdett felfogása, valami ilyesmi tükröződne abban, ami itt, a Bulinegyedben bennünket, lakókat körülvesz.

A hatalmon lévők törvénykezése az irányítani nem akaró sokak irányíthatóságán előszeretettel gyakorolja magát. A törvénykezők a rendcsinálás gyakorlatát a bíróságokra hagyják. Egy bíró azonban semmi rosszat nem tud megelőzni.

Kétségtelen, fő érzékszervünk a szem. Közállapotainkat tekintve így tehát elsősorban az számít, ami szem előtt van. Szaporodnak a térfigyelő kameráink, ezek azonban akusztikai megfigyelésre alkalmatlanok. Ha figyel is valaki az éjszakában a monitorokra, a hangokkal aligha törődik. Pedig itt, a Bulinegyedben őrületes az akusztikai környezetszennyezés, a direkt, a kaján, a perverz, a szabadosság habzsoló.

Tény, hogy döntő hányadukban maguk a védelemért nyüszítő állampolgárok is igen lassan nevelhetők az irányba, hogy a tömeg- és médiakommunikáció palettáján ne csak a látnivalók után szaglásszanak.

Az internet sokat változtatott ezen, de főképp ugyancsak a vizualitás mentén. A videó farvizén figyelmünk hátterében megjelenik már a hang is. Czukorfalatnak köszönhetően videót könnyű már feltűzni a facebook megosztó felületeire, de csak hangot magában, azt nem igen.

Pedig míly érdekesek, míly drámaiak, míly hátborzongatóak tudnak lenni ezek is!

A helyi hatalmi apparátus - itt nálunk is, a Bulinegyedben - csak a szeme elé tolhatóról, és csak a paragrafusok által jól befogható, na és a bevételt tejelő versenyszféránknak nehogy má' ártó civil valóságról kíván tudni.

Az önkormányzat kiírt már egyszer támogatási pályázatot ablak hangszigetelésre - max. 300 000 forint támogatásig. Mi azonban nem magunk kedvére, hanem ő miattuk szigetelnénk. A hatalmas különbséget, amibe egy bömbölést visszatartó ablak kerül, miből s miért mi fizetnénk meg?

Nem olcsóbb lenne befogni, máshová terelni, alkohollal nem bőszíteni a hangforrásokat? Vagy fülelni, és ha kell, hatalmi jogon nyomban odacsapni a lakóházak közötti éjszakában?

Oly szívesen hallanám már ki a bődülők zajából akár csak egyetlen egy rendőr fenyítőre emelt hangját, úgy hajnali három, négy, sőt, öt körül.

Portrék emlékezetből

Rejtelmes kiállítás cím, s valóban, Tímár Péter tegnaptól (2017. szeptember 18.) az Artphoto Galériában valami rá eladdig nem jellemzőt mutat - nekem legalább is. Ilyen önös szűkítésre szorítkozom, mert Cséka György esztéta megnyitó szavai azt sejtették, hogy esetleg le vagyok maradva, hogy ez a most kiállított, 2014-ben véglegesült sorozat mintha már közönség elé került volna. 

De nem akadnék fenn holozáson és mikorozáson, mert az legfeljebb csak a szakbogarászóknak fontos. Fontosabb, hogy Tímár ezzel az ott és tegnap köszöntött sorozatával  portrékat mutat, a befogadót legközvetlenebbül érintő szürreális megformálásban. Velünk szembe néző emberhez ennél furcsább közelségben ritkán lehetünk. Afféle lehetőség sejtetése ez, mintha a való dolgok, mint például az emberek maguk is, másmilyenek volnának, mint ahogy azt a magunk megnyugtatására - szép, nem szép, nyílt, zárkózott, szelíd, zord stb. - sematizálni szoktuk. Arcok sorozatban, s mintha tagadná mind, hogy az ember, az emberi tekintet bonyolult foglalata, az arc tanult okossággal - sőt, egyáltalán valaha is - megfejthető volna.

Akad még a kiállításon pár egyéb helykitöltő kép, de ilyesmire már több fotóművész rákényszerült az Artphoto Galéria pazarlóan tágas tereiben :-)

Tímár Péter meglepett már párszor célirányos, de találgató lövéseinek sorában egy-egy elképesztő formai lényegretöréssel, amitől a többi találgatása fölöslegessé lett, ám bár nyomban fel is hánytorgattam ezt neki, mert ilyen vagyok, kellő barátsággal nézett rám továbbra is.

Túl vagyok korábbi kritikáim nehezén, mert itt van most ez a sorozat, mindenestül, amit csak dicsérhetek.

Tiszta szürrealizmus. Tiszta. Számomra már maga az is felemelő ebben, hogy Tímár Péter egyáltalán nem a kommunikációs zajkeltésben gazdag kortárs fotó nyelvén szólal, hanem olyan nagy mesterségbeli tudással generált őseredeti antropo-morph látás-megnyilatkozás által, mint amilyen például El Grecoé, Van Goghé és sok egyéb klasszikusé volt, akiket persze percig sem kevernék össze a szürrealistákkal, mert a történetileg korszakot képező szürrealisták a látás attraktív és hökkentő társító-színházát kínálták leginkább.

Ez itt más, nem egyszerű, de tiszta szürrealizmus. Sikeres behatolás látásunk pszichofizikai felfogóterébe. Tímár Péter, aki előszeretettel játszadozott azidőtájt a vizuális gondolkodás - szerintem - érzelmileg túl messzire nem vezető daraboló-kollázsoló modorában, jó sokáig hordozta magában egyéb kiváló meglátásait, mint ezt is, ami az Artphoto Galériában most megtekinthető.

Ismétlem, nem kortárs fotó, hanem művészileg stimulált valóság-láttatás ez. Fotóművészet. Aki nem érti, akit elneveltek, az a szó legrosszabb értelmében fogja talán tátani a száját.

De Ti majd nézzétek meg, s érzékelni fogjátok, miről beszélek. Mert úgy az igazi :-))

Versengők mosolya

Az emberi érvényesülés lehetséges terepe mostanában már nagyjából egyetlen egy valami: a földgolyó. Érthető ez ma már akár száz kilométeres Föld körüli magasságokban röpködőkre is. Vállalkozások, kíváncsiskodók és bombát hordozó rakéták a földkerekségen nagyjából mindenhová elérnek.

Megesett mindig hányszor, de hányszor, és megesik mind inkább a sok milliárd egyedet számláló emberéletben, hogy érvényesülési becsvágy keresztez becsvágyat. Két dudás a lehetőségek valamely kocsmájában. A világban száguldozóknak sincs kevesebb konkurenciájuk, mint az egyhelybe ragadottaknak, mert a lehetőségek felismerésében, szerzési, érvényesülési célok dolgában és minták követésében az emberiség esze nagyjából egy kerékre jár.

Más kérdés, hogy kiben mennyi kurázsi van a kigondolható célok megközelítése dolgában. Az ambiciózusak célja legtöbbször mások által is vágyott lehetőségek és javak megkaparintása, már csak azért is, mert az irigykedés indikálja leghitelesebben az érvényesülési státuszt.

Miniszterelnöki, kancellári, diktátori szék vagy pedig serleg, golden akármi egyszerre csak egynek jut. A címek és csúcsok elhódításában egy győző van, a többi versengő és címekért tülekedő címkéje a vesztes lesz.

A nagy tétekért folyó játéknak fele sem tréfa. Megfigyelheted, hogy az egyéni becsvágytól fűtött versengések szorongató pillanataiban, a győzelemért folyó küzdelemben - még a sport terepén is - milyen nehéz mosolyogni.

A versengő játékok terepe telis-tele véletlennel. Hogy ki lesz a bajnok labdarúgásban, teniszben, snookerben, azt igen gyakorta a véletlen dönti el. A véletlent pedig minden játékos szeretné ellentételezni, kudarcba fojtani akár akármi áron is.

Még szerencse, hogy az ember küzdő játszadozásaiban érvényben vannak bizonyos normák és játékszabályok, mert az eladdig teátrálisan mosolygó és gálánsan nekihuzakodó erőszakosaknak túl sok késztetésük van vadállatias külsőt öltenek, amikor becsvágyuk mások több tehetsége, teljesítő képessége meg a véletlen közrejátszása okán vagy akár a szangvinikusokénál jobb hosszú távú stratégiának köszönhetően háttérbe szorulni látszik.

A sportban vannak teljesítmény-adatokat célzó, önlegyőző versengések, és vannak ellenerő legyűrő, leginkább fizikai összeakaszkodásba torkolló küzdelmek. Elnagyoltan ezt is azt is játéknak nevezzük (olimpiai játékok.) A legyűrés terepén minden belső erő a fizikumba ömlik. Boxban, fociban erőpocsékoló luxus a mosolygás. Versengés közben még a szétválasztott térfelesek, mint például a ping-pongozók vagy a tenisz kupáért versengők sem mosolyognak. Egyetlen valakit kivételnek vennék, talán csak merő idealizmusból.

Míly szép humanista eszme volna: a küzdő játékban mosolyogni.

A tenisz menete telis-tele van csalafinta pörgésű labda és hajszoltan, elkapkodva irányított ütő véletlenszerű találkozásaival, na meg labdamenetek akár csak szellő fuvalmak okán meglepő mini-kóválygásaival. Ez utóbbi jól látható kapura lövéskor a fociban. A teniszben pontok, játékmenetek, szetek sorsát tereli az erő, a pörgető ravaszkodás és támadja a véletlen.

A nagy sztárok: Nadal, Sharapova, Murray, a Williams-ek vagy Federer - sorolhatnám még őket tovább  - játék közben sosem mosolyognak. Ám a tenisz szinte minden rangbéli magasában így van ez, ha tétre megy a játék. Ilyenkor szinte mind kedélytelen vadsággal vagy gyötrelmes daccal néz a túloldal felé. Kevés kivétellel mind-mind hördül, vicsorít, Sharapova vadmacskaszerűen, Nadal sarokba szorult, dühödt borzként inkább.

A morc Murray folyvást ordítva leteremti ingatag belső erőit, és mentális kézigránátokat hajigál sikerre jutott ütései nyomába, hogy még nagyobbat robbanjon a dolog.

Véres küzdelemben, gladiátori életveszély karmai között vergődni látszik mindenik. Még a békés lelkű gentleman, Roger Federer is szelíd-mogorván, megpróbáltatásait gondterhelten tűrve huzakodik neki újra és újra egy-egy pont megszerzésének.

Aki győzött, az aztán kitör, szélesen, boldogan mosolyog, sőt, tartalékolt gőzeit kieresztve, karjával nyűgeit messzire hajítva röhög a lelátók magasa fölött az égre, bele a szorongató kihívásokkal kísértő rossz sors fiktív képébe, a mások általi legyőzetés rémének ábrázatába.

Látok viszont valakit, aki kezdettől egészen a mérkőzés végéig képes el-elröppenteni a játszótársi kedélyt a túlfél, de még a közönség felé is:

Novak Djokovics az, pedig ő a sztereotípiák, fajtája domináns látszatai szerint utolsó csepp véréig küzdő, vad harcos kéne hogy legyen. És mégis, ő az egyetlen, aki képes nyíltan megmosolyogni a saját baklövéseit, akár leggyászosabb pillanatait is. Ő az, aki számára a játék mindvégig játék marad.

Az idealizmus azt sóhajttatja velem: jaj, de kevés az ilyen ember! Valahányszor lehangol, hogy az oly sok órányi dühödt vicsorgás után a győztes mosolya gyakorta mintha csak zabolátlan megmenekülés-kitörés, ádáz káröröm-kirobbanás, vagy a siker-orientált világ által elvárt extravertált színjáték volna.

De lépjünk csak hátrébb! Az érvényesülés nagy tétű játékai kerülnek látóterünkbe. Társadalmi vetélkedésünk kérdéses menetei - még inkább mint a sportban - nem görcsös akarástól ízetlenek-e? Hatalmi súrlódásaink, rangért, címért folyó versengésünk és jóléti becsvágyaink terepein a mosoly leginkább csak a fenyegetés, a gúny, a lenézés vagy a ravasz leszerelési szándék eszköze, a nyíltság nem vállalásának, a lapításnak hamis aurájú álcája. A fentebb színezett győzelmi kitörés pedig itt a nyilvánosság színtereitől távol játszódik le.

Az emberi világ telis-tele ínséggel és megszerezhető, elhódítható javakkal. Özönlünk ide-oda ezekért a javakért, bele egymás életterének közepébe. Talán mosolyogva, de sosem tudni bizonyossággal: együtt játszani vagy csak bármi áron felülkerekedni jövünk/megyünk.

Bizalmatlan vagyok, igen. De a senkit maguk mögé tuszkolni, legyűrni nem akaró naivak tiszta nevetését talán még felismerem.

Urak, bocsika!

Mind kevésbé kedvelem a politikusokat. A politikai szerepvállalás, bár épp a társadalmi közösség számára nélkülözhetetlen, megnyomorít - a humán közösségi ábrándok felől tekintve mindenképpen. Magyarországon pedig különösen, mert nagyon éretlennek tűnik a politikai kultúra, szinte akadálytalanul törnek felszínre az érvényesülési tülekedés, a dölyfös pöffeszkedés meg a harácsolási vágy alantas áramlatai.

Igyekszem azonban túltekinteni e mai kocsmán. Alábbi soraimban nem politizálok, hanem az értelem nagy becsben tartandó szerszámáról, a nyelvről beszélek.

A Fidesz szerint Vona Gábor után most már Hadházy Ákosnak is bocsánatot kellene kérnie nyilvánosság elé bocsátott kijelentéseiért. Tudja talán az olvasó, mit céloztak ama kijelentések: egyrészt bizonyos öregeket, másrészt a koraszülötteket.

Bonyolult vádaskodás és védekezés, szavak, mondatok csűrés-csavarása áll egymással szemben. És mintha már nem is az elhangzottakról, de nem is az öregekről, nem is koraszülöttekről volna szó: mintha politikai csatározások háttérjátékait szolgálná a szavak értelmezésén való lovagolás.

Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a két tanult, magyar anyanyelvű, politikussá lett, sőt, törvényhozóvá avanzsáló (ajajj!) ember játssza nekünk a tudatlan csűrcsavarót, azaz: nem érti, miért kéne neki bocsánatot kérnie. Ők a maguk választotta szavakkal nem azt mondták, amit gondolunk, hanem amazt, és egészen amúgy értetten.

Nos, tudniuk kéne a szavakon lovagló uraknak, hogy mi is tudjuk, hogy a beszéd veszélyes, néha kétélű fegyver, mert a szónak, különösen a jelzőnek, de még inkább a szóképnek valamint a mondat egészének is stiláris értéke és mentális aurája van.

Nem mondhatom a bíró ama kérdésére, hogy jártam-e aznap a tett helyszínén, hogy járt a fene, vagy még inkább, hogy járt a f@..m, mert a válaszból kiolvasható ugyan a nem, de a piszkos szavak bepiszkolják a verbális viszonyt, nem csupán a tárgyban érintettet, hanem egyáltalán az értelmi aurát s vele a szavak célzottját, hallgatóját/olvasóját is.

A királynőtől, vagy a pápától, aki a kordon túlfeléről történetesen áldó kezét nyújtja, nem kérdezhetem, hogy mosott-e kezet, mert ez sem csupán egy tárgyszerű kérdés, nem is olcsó, sima vicc volna, hanem gesztus, ami az adott esetben rangot és presztízst sértően érint.

Ha trónja, bírói kalapácsa nem is, emberi méltósága mindenkinek van, mert az - a Méltóság - egyetlen egy, és mint ilyen, senkitől, aki embernek született, el nem vitatható.

Különösen veszélyes tehát a másokat lealacsonyítóan érintő hasonlatok és jelzők röptetése. Csak egy példát még a mondás értés bonyodalmairól: amikor valakinek - legyen az akárki - azt mondom a vele folytatott vitámban, hogy nem nézem én önt hülyének, ezzel a szóval éppen bepiszkoltam, mert a személyt kontextuális viszonyba helyeztem e rossz szóval. De még akkor is ez a helyzet, ha a vitában, mondjuk, azt a tromfot húzom elő, hogy: szóval akkor én vagyok a hülye... Az történik ugyanis, hogy a példázatként éppen zajló vitában e kijelentéssel definiáltam a hülyét mint minőséget, vagyis megelőlegeztem, hogy valakire - ha csak lehet, nem rám - ez végül rá fog ragadni.

A társadalmi viták színtere més veszélyeket rejt. Minden tényeket színező jelző szinonima-közeli viszonyban van más jelzőkkel, azaz egyéb lehetséges - sok esetben konvencionálisan használt - jelzők helyét tölti be beszédünkben. A hallgató, mihelyt meghallja szavainkat, nyomban tudja, érzi, hogy milyen más kézenfekvőbb, netán semlegesebb jelzők/szavak helyett kaptak épp ezek szerepet, s érzi, hogy mi a mentális különbség, mi az őt érintő szóhasználat gesztus értéke.

A mondat egésze is szavak aurájának tágas kontextusában nyeri el komplex, a hallgató által önmaga számára megállapított vagy társadalmi szinten konszenzusos, és már általános iskolai tanultság mentén is feltáruló mentális értékét. Még inkább így van ez az egymást követő mondat füzérekkel, a beszéd egészével. Sőt, ide hatnak még a beszéd egészének vállalt és sejthető céljai és elhangzásának, felbukkanásának társadalmi körülményei is.

Vagyis, minden mondat értelmi kicsengése minimum kettőn áll: valaki beszél, valaki meg találva érzi magát. Ha sértőnek veszi a kijelentéseinket, az a valaki, bizony, meg van sértve. Ha sokan veszik így, akkor növekszik a valószínűsége, hogy vitathatatlan a sértettség ténye. Politikai pökhendiséggel és a rivális torok teátrális szorongatásával nem lehet eliminálni a közszélnek eresztett alantas szavak vagy talán csak szerencsétlen mód meggondolatlan szóképek szennyező erejét, egyáltalán egy ezek okán előállt, sokak számára sérelmes helyzetet.

Én a nevezettek helyében - éles és fürge eszemmel - nem verbális egérutakon futkároznék, hanem szembe néznék a szavaim keltette hatással, hogy eldöntsem: kinyögök-e végre egy bocsánatkérést, akár csak egy üreset is.

Bár az is mit ér? Választás közeledtével azzal is hamar tele lehet a padlás.

BUDAFOK

A Klauzál Gábor Budafok-Tétény Művelődési Központ nyilvános fotópályázatot hirdetett.

Itt adom be, mert nekem így olcsóbb :-) Azt sem szeretném, ha valami pártbizottság megmondaná, hogy jók a képeim, a fotókör meg nem hinné el :-)

A pályázati kódex etikai kívánalmai szerint ünnepélyesen kijelentem, hogy semmiben nem tagadtam meg a természetemet.

Budafok

Bezárult kör

Budafok

Gyümöl-

csöskerti

hogyis-

hívják 

Budafok

 gyeplőn

Budafok

Gyümölcs

és bokeh

Budafok

Semmi

szob-orr

Budafok

Úton-

állásom

Budafok

Hosszú lefolyó

Budafok

Villanydrótba

ütköző

vadászrepülő

Budafok

Sírontúli

villanykaró

Budafok

Gelógiai

artikuláció

Budafoki

 balerina

Budafok

Önanzix

Útkeresés háttal?

Elég gyanús útkeresés az, amikor valaki egy új kifejezési eszközben váltig a réginek a lehetőségeit keresi. Elme, megformálandó matéria és megformáló eszköz, mindhárom a maga mindenkori sajátos lehetőségeivel: ez a művészet szentháromsága.

Digitális kamerával ne kerülgesd a filmes fényképezés korlátait. Lézerkéssel ne egy botot kívánj hegyesre faragni. Karaktered megállapodottsága ne merüljön ki abban, hogy a léghajóval nem szállsz fel, mert Te a világot mindig is földközelből szeretted szemlélni. Jó attitűd az, hogy ülsz a digitális klotyón és nagy nyakasan azt mondod: és semminek se sz@..k a közepébe?

Megmutatod, hogy mobillal a kézben is képes vagy konzervatív korlátok között mozogni? Nocsak! Miért érdekes ez? Ami a szelfi mögött van, az egy új eszköz kínálta új szemléleti lehetőség. Lépj túl mások tyúkeszén! Vagy ne lépj, csak akkor ne is kérkedj ezzel!

Tele van a padlás decens vizuális piszmogással, a klasszikus látásmód formaesztétikailag letisztult visszakérődzésével. (itt vannak például magának D-Vektornak is az izéi... - P.O.)

De hogy a szavakon lovagoljunk:

"Igényes kép" - mi is az? Kinek az igénye egy e tekintetben szerteborult korban?

"A közösségi oldalakat (Facebook, Instagram, Twitter) millió számra árasztják el..." - van ki úgy látja, az elárasztással a MobilArt-osok sem spórolnak.

"...el tudnak szakadni a selfie-k, családi és egyéb emlékképek talajáról..."  Nem inkább ásni kéne ezen a talajon?

"értékre törekednek"- az érték egy változó: mikor, milyen aspektusból, hol (ország és ló között :-)

A kiáltvány persze másképp is érdekes: egy azonbannal szembeállít fotóművészeket fotóművészekkel, vagy ha tetszik, a tagok kasztból a vezetők művész-magasába emel többeket. Nem szóművészeti baki ez?

Nívós képeket töltenek fel. Hm... nivó - mihez képest hol is van az?!

Külön kurátorok - ejha!

"...reprezentálni, hogy a mobil telefon alkalmas az elmélyült és művészi képek készítésére. - Nos, a mobiltelefonok jó része ma már fotográfiai célra is intelligensen, optikailag kiválóan felszerelt eszköz. A világtérben való nézőpont választás, és a "pillanatra" való reakció tekintetében vannak előnyei és vannak hátrányai (például, hogy nehézkesen fogható kézbe, millió plug-innel bombázza az ösztövér  jellemet, nem u.n. sajtó- illetve médiafekete, vagyis a személyiségi jogokkal agyonfertőzött vizuális valóságban mimikriképesebb, a fotóalanyok kevésbé magahonnanvanoznak, Rodcsenkó esetleg a szelfi-botnak kifejezetten örülne stb., stb.

Ám, miként a hagyományos kamerákra, a mobilokra is felírható volna: "Észt, azt nem adhatok."

A vizuális lényegre törve: a MobilArt újpesti kiállítása - ha nem is mindenestül - zömében, formaesztétikailag valóban igényes, jó színvonalú. (Hozzá tehetjük: sokkal következetesebb e dologban, mint a kicsivel odébb látható másik kiállítás, a hogyishívják... persze, tudjuk, mindenkinek megvan a maga baja :-) De hogy a MobilArt kiállításának ezzel meg a kiáltványával együtt is korszellemileg felemás az arculata, az kis rosszindulattal nagyon is mondható. A kiáltványban meglebegtetett újszerű műfaj kialakulásának körvonalait még nem látjuk.

D-vektor képzeletét különösen megragadta Újhelyi Zsolt Kubista című fotója. Csak nem a hogyishívják miatt? - P.O.

Nem, nem! Kifejezetten a fotográfus széleskörűen csavaros és klasszikus formák iránt derűs érdeklődése ragadott meg. - D-Vektor

E fotó véletlenül sem repró értékű bemutatásával szeretnénk most felkelteni iránta, de jó szívvel az egész kiállítás iránt is az olvasó érdeklődését.