Aranyesély

Az aranyesély árfolyama

Nem, nem aranyeső, hanem aranyesély! Jelen esetben aranyesőt nem mondhatunk, de ha mondhatnánk is, az árfolyamot illetően hozzá kellene tennünk, hogy meghatározóan az esély van áruba bocsátva.

A szóban forgó arany FIAP keménységű/puhaságú, és a Perlensis Kft. az ő most közzé tett fotópályázati kiírásában az alábbiak szerint forintosítja az e típusú arany esélyét:

1 esély 3900 forint, 2 esély 5200 forint, 3 esély pedig 6100 forint.

Kicsit drága, tekintettel arra, hogy régen valamikor nem csupán az esélyt, hanem rögvest a FIAP aranyat, esztétikai érdemekre tekintettel, ingyen adták.

Ezúttal összesen 3 arany fog hullani, a többi csak ezüst és bronz.

A nyertes fotók kiállítási kópiáinak költségeit viszont a kiíró fedezi, ami persze egyre meghatározóbb tétel az elegánsabb fotóművészeti mutatkozás területén, és a kiírás megfontolói nyilván erre tekintettel osztottak-szoroztak.

Nehéz a fotóamatőrök boldogulása. Nem elég, hogy manapság egy igényes amatőrnek többszázezer forintot kell leperkálnia per lens, most még az aranymedál megkaparintásának puszta esélyéért is fizetnie kell.

És főképp a védtelen gyengébbek szívják majd a fogukat.

A késlekedő Koratavasz

 A Duna-korzón február 24-én készült felvételünk bizonyítja, hogy a Napon nem múlik semmi. Készséggel, bőven ontja az energiát. Valahol máshol sikkad el itt a nyár. Az egészről a Sark tehet, ami rondán elhajlik a napfény útjából, és jeges szeleket küldözget ránk a Duna mentén, mintha az ottani hőben való szűkösségről mi tehetnénk.

A természeten sem múlik semmi. Ugrásra készen várakozik a villanykaró, hogy első rügyeit a pesti tekintetnek nekieressze.

A fatörzseket ölelő rácsozatban már kidugták fejüket a fűlevelecskék, és versengésre keltek a copy-pastától mámoros csikkek is a szabad helyekért.

konstrukció

Néha átláthatatlanok a felkínált kereskedelmi konstrukciók, de bizonyára épp ez a cél. Eladni bármit is egyre nehezebb, mióta ránk telepedett a fogyasztás-sürgető gazdaság. Nincs égen-földön annyi pénz, amennyi áru.

Versenyt fut pénzünkért a versenygazdaság összes szereplője, az OTP-től a sarki koldusig. Mióta tudjuk, hogy eltévedünk az 5 pontos betűkkel szedett pénzintézeti és más diktatórikus, de legalább annyira rébuszos sorok közötti olvasásban, az aláírásra kínált betűtenger láttán irányt váltunk, már ha van kis eszünk, illetve ha egyáltalán van alternatív irány.

Legtöbbször csak duma van, elszálló szó. Ez még bonyolultabb konstrukció.

Fékez a Mercedes a Dob utcában, rám is dudál röviden az indiai beütést mutató úrvezető.

- Merre van a Ferihegyi repülőtér?

Mutatom, merre van: jobbra a nagykörúton, aztán az Üllői úton majd balra. Az úr int, hogy félre áll.

Készséggel kiugrik a volán mögül, kezében a svájci Mayer&Bach kacsalábon főző konyhaedény készletének A4-es prospektusa. Meghallgatja, hogyan kell az Üllői útra vezető kis kerülőt megtenni a Mária utcán át, és enyhén akcentusos hálálkodás következik, majd megajándékoz a szép prospektussal.

- Köszönöm, isten Önnel...

- Adok edényt is - mondja, és már nyitja is a Merci csomagtartóját, ami meg van pakolva kétemberes Mayer&Bach dobozokkal.

- Nem kívánnék venni semmit - szabadkozom, de ő ingyen akarja adni a tucat darabos készletet.

- Csak a dobozt kell visszakapnom.

Hoppá! Ezen megütközik a rendszerváltás óta sokat dörzsölődött ember. Doboz nélkül azt a sok edényt nincs hogyan elvinni. Hazacipeljük tehát a dobozt, nyilván jön az indiai ősökkel büszkélkedő, jól öltözött úriember is, hogy a dobozt visszaszerezze. Hol pakolunk ki? Naná, hogy otthon.

- Köszönöm, nem kérek semmit - zárom le a kibontakozó interakciót, és már távolodnék, de ekkor előkap egy kisebb prospektust, és az A4-est visszaveszi.

Többé aztán nem látjuk egymást.

Kicsit bánom már, hogy nem vallattam tovább a helyzetet. Mert egy kereskedelmi konstrukcióhoz volt szerencsém kétségtelen, és már sosem tudom meg, hogyan bontakozik ki itt a vásárlás. Az is nyitott kérdés marad, hogy az úrnak volt-e valóban bármi keresni valója Ferihegyen. És főképpen, hogy az előre jól elgondolt konstrukció melyik mozzanatában rejlett volna a nagy átverés.

Mi lett volna, ha azt mondom, hogy csak a legkisebb bögrét kérem, vagy épp hogy pont az üres dobozt? Volt erre is előre eltervelt sakklépés?

Gyakorlatias hozzátartozóm azt kérdi a történet hallatán, felírtam-e a rendszámot. Mert hogy ha hírét vesszük, hogy átvertek szegény öregasszonyokat holmi konyhakészletekkel, tudjunk a rendőrségnek tippet adni.

Hát igen, erre nem gondoltunk. Talán mert szegény már igen, de szegény öregasszony még sosem voltunk.

Na, igen, ha ott lett volna GÖELEVEN! Neki ilyen dolgokhoz több esze volt, mint nekünk. Ha nem szólítja magához idő előtt az Erodálódás, most biztos lenne fotónk.

Térben, életidőben

Emberek! Itt húz el bolygóközi pályám közöttetek. Most szólok, most szólok... Igen, most, midőn már távolodom. Sosem szerettem feltűnősködni nagyon.

Bár szívesen borzolják képzeletünket a tudomány emberei, az ottság, azaz két égitest térbeli pályájának kereszteződése valójában csak téridőben, a maga ottmikorságában érdekes. Már ha egy esetleges ütközés két égitest között egyáltalán érdekesnek nevezhető.

Na persze, ha lerajzoljuk egy bolygó és egy üstökös pályájának egymáshoz való térbeli viszonyát, és az egyik történetesen a Föld pályája, hajunk szeret máris égnek állni a metszéspont láttán. Pedig lehet, hogy a pályáknak a térbeli metszésponton való időbeli áthaladása soha sem fog egybe esni.

Bonyolultabb a helyzet az emberekkel, kik úgy szintén bolyonganak bár, nem csupán a téridőben vannak jelen, hanem még életidejük is van.

Az égitestek találkozásáról nekünk, hétköznapi embereknek csupán téridőben érdemes beszélnünk. Életidejük, helyesebben esetükben létezésidejük, mint mindennek, nekik, az aszteroidáknak és üstökösöknek is van, de annak irdatlan hosszúsága miatt az ember nem látja vagy ezt vagy azt a végét, sőt, legtöbbjüknél sem ezt, sem azt. Jönnek? A Betelgeuse felől? De már mióta! Nagy a világtér, úgy tűnik, égi restek azok az égitestek.

Mi emberek jelen vagyunk tehát az időben egy kurta életidő hosszáig. Ez egy további, elvont dimenzió, ami azonban nagyon is valós hatással van ránk, és összezavarja az időhöz való viszonyunkat.

Mi emberek leginkább térben tájékozódunk, talán mert a térbeli helyzetekre lehet feltűnő kihatásunk, az időbelire alig. A téridőbeli viszonyokat is hagyományosan térben ábrázoljuk. Sőt, legszívesebben egy sík papíron! Újabban léteznek téridős ábrázoló eszközök (szoftverek), de az idő valahogy elsikkad továbbra is. Miért, miért? Hát mi volna az a mi életidőnk viszonylatában?

Pedig ha való életünk során találkozásunk valamivel vagy valakivel egyáltalán történésbe fordulhatott, csakis azért lehetett, mert a téridőben találkoztunk, nem csak a térben, hanem az időben is. Miként két égitest pályájának a téridőben kell metszenie egymást, hogy történjen is valami, akként van ez az emberek végtelen bonyolult pályáinak találkozásával is.

Az életút, ami valójában az időben alig kirajzolódó kicsiny tartomány, térben egy elképesztő gubanc, ami mindennél bonyolultabban mutatja a találkozások lehetőségeit és ellentmondásait.

Mata Harival, ugye, nem találkozhattunk volna össze sem térben, sem időben, de Gábor Zsazsával térben is, időben is igen, csak mit kezdtünk volna azzal? Szerelmesek már aligha lettünk volna belé, mert bár térben is, időben is stimmelt volna az a találkozás, de életidőben aligha. Ravasz szerkezet az életidő.

Az életidőnket nem csupán számon tartjuk, de taglaljuk is, fejezetekre osztjuk, na persze, és ehhez képest az idő igazi dimenziója számunkra már csak fikció marad. Tudatlanság volna ez? Vagy a megtapasztalás bölcsessége?

Csak térbeli összeütközéseknek vannak materiális következményei, csak ilyesmitől szenvedünk (találkozásom a villamossal a Boráros téren nem pedig sehol ma délután stb.) és hasonlóképp, nekünk, élőknek csak térbeli találkozásoknak van okunk örülni. (Az én is azon a villamos ülésen ültem, amin egyszer ő--ből (a fétisistákat leszámítva) sosem lesz szerelem :-)

Mindezt csak azért említjük, mert nem rég rájöttünk arra, hogy mennyi mindenki életpályáját metszi a miénk máskor a térben mint ahol az időben, és legyen miénk a felfedezés öröme, vagyis nem szeretnénk szomorkodni ezen. (Örülnénk, ha e szép dialektikába nyelvészek sem rondítanának bele.)

Mindenki süketel, ezoterizál, lelkizik összevissza, de valójában csak az anyag képes kifejezni örömét egy másik anyagnak, csak testek találkozásából lesz történés, egyáltalán életidőben is megfogható valami.

Valószínűség? Statisztikai igazságok beteljesülésére várni? Könyörgöm, Tudósok, közben elszáll az életidő!

paradigmatikus orrfújás

Nem rég, midőn célzást tettünk súlyos megfázásunk apropóján a paradigmatikus orrfújásra, figyelmes környezetünk kérdezte nyomban, mi volna az.

Csakugyan, mi volna a taknyosságban eltelt annyi évezred után, ami új, s ami eddig szóba sem jöhetett?

Először is - a gyengélkedők kedvéért - ide citáljuk szótárunk megfogalmazásában, hogy mi is az a paradigma.

A paradigma kifejezés többféle területen eltérő értelemmel használatos, számunkra azonban a leglényegesebb:

A paradigma olyan, a világ mindenkori ismeretéből és az ember önismeretéből táplálkozó összegző, tételes állásfoglalás, szemléleti megítélés, amely segít összhangban tartani a civilizáció törekvéseit, egyedeinek magatartását, és kommunikációját.

A paradigma egy idő után érvényét veszti. Eme sorsa abban áll, hogy az ember/emberiség tudása árnyalódik, és így idővel krízisbe kerül korábbról öröklött, kikristályosodott, paradigmatikusan hajtogatott véleménye, beállítottsága, hiedelmei, tudása, világképe (stb.) ellentmondásossá válása miatt.

A paradigmába vetett bizalom megingásából következő krízist csupán a tételes állásfoglalásoknak a kor tudását érvényre juttató (paradigma-méretű) megváltoztatásával lehet feloldani. Ez volna a paradigma váltás.

A tudományok terén egy adott időpontban több egymást nem kizáró, a nem lezárt kérdések megválaszolása céljából más-más irányt célzó paradigma is érvényben lehet. (Például a gyógyításban, a gazdaságtanban, a kultúrában és művészetben vagy a politikában, de az egyes tudományterületek viszonyában és legapróbb szegmenseiben is.

Na de vissza, illetve előre az orrfújáshoz!

Tudományos megfigyeléseink arra a korszakos felismerésre vezettek, hogy a súlyosan náthás embernek nem az orrát, hanem a fejét kell kifújnia. Ez a paradigma váltás lényege.

Mert mit csinált a taknyos ember évezredeken át? A zavaró váladéktól ösztökélve kezébe vette orrát, és esetleg diszkréten, kis kendőcskével takarva a történéseket, hogy a környezet ne undorodjék, az orrnyílások szűken tartása közepette kezdte orrcimpáit berregtetni. Előidézett így egy frekvenciás rezgést, minek köszönhetőn meg is szabadult valamennyi, nyálkahártyáiról már épp kicseppenni akaró beltartalomtól.

A kevésbé jóérzésű és auditíve gátlástalan típus mindehhez hörgött is, ami elnyomta kissé a nyálkahártyák roppant hangos, trombitáló berregését.

Nem titkoljuk, a típusban magunkra ismerünk. Eltömve azonban kezünkkel a szabadba nyíló légutakat, tulajdonképpen a fejünket kezdtük felfújni.

A t...* össze-visza keveredett légzőjáratainkban, s miután ez a végtelenségig nem volt folytatható, egy idő után abbahagytuk, azzal a hamis tudattal, hogy tettünk valami értelmeset jobbulásunkért.

Mindeközben a belső légutak semmivel sem lettek tisztábbak.

A koponya üregi viszonyainak modern technikánk kínálta, röntgenes szemrevételezése nyomán ma már világos, hogy a nátha nem csupán abban a picinyke, orr nevű nyúlványban tombolhatja ki magát, hanem számos eldugott melléküreget talál odabent a fejben, és váladékokkal tömi be ezeket az üregeket, melyek a rossz orrfúvási technikával elérhetetlenek. Végül gyakorta csak a sebész segíthet az arcüregek felnyitása útján.

A paradigmatikus, avagy új szemlélettel végzett eljárásban tehát a fejet kell kifújni az orron át. Ezt a műveletet semmiképp nem szabad az orr hangszerré alakításával indítanunk. Legfontosabb kifújó eszközünk a tüdőnk, aminek hatalmas léglökete a légzőnyílás rendszeren keresztülsöpör, elősorodva a káros váladékot még a melléküregekből is.

A paradigmatikus orrfújásnak helyes technika mellett nincs más hangja, csak a levegő légutakon belüli surrogása, illetve a odabent leszakadó, és kifelé sodródó váladékok neszei. Nincs tehát semmiféle berregés.

Kezünket a művelet főmenetében nem használhatjuk. Ez arra készteti a megrögzötteket, hogy orrukkal próbálják befogni az orrnyílásaikat, mert váltig berregtetni akarnak. Hallani akarják, hogy mekkora nagy tettet hajtanak végre. Az orrcimpák mimikai felgyűrésével azonban csak azt érik el, hogy szűkítik a légutat, miáltal mégis csak megjelenik a berregő hang.

Hiba, hiba, hiba!

Kétségtelen, hogy a helyes technika mellett fennáll a beltartalmak akadály mentes kirepülése. Ez azonban ne tartson vissza bennünket! Vonuljunk félre egy fürdőszobába, s hajoljunk a mosdókagyló vagy még inkább a kád fölé. Igazából összegörnyedni sem szabad, hogy a tüdőnk legjobb teljesítményét nyújthassa. Két tenyerünk árnyékoló jelenlétével csökkenteni tudjuk a kiáramlás szögét, anélkül, hogy az orrot érintenénk.

Legjobb persze folyó vizek mellett, ahol térdig begázolhatunk.

Az önmagunk fölötti hatalmunk mámorító tudatában indított tüdőlöketeket addig kell ismételnünk, mígnem semmi egyebet, mint egyenletesen surrogó légáramlást hallunk. Érezni fogjuk, hogy fejünk minden zugát elérték és átjárták a tisztító légáramlatok.

Ezek után biztosak lehetünk benne, hogy bár a nátha máris nekifogott az újratermelésnek, kicsit eltűnődik a dolgokon, hogy ki is az úr odabent, és jó ideig zavartalanul fognak szelelni a légútjaink.

Biztosak lehetünk benne továbbá, hogy a paradigmatikus szemléletváltással pszichésen is a legtöbbet tettük jobbulásunkért.

Vigyázat tehát! Aki továbbra is berregtetve fújja orrát, annak hozzáállása mától nem paradigmatikus, hanem csak paradogmatikus.

Mivel alapvetően vizuális típus vagyunk, felhívjuk fotográfus kollégáinkat egy nemes versengésre. Küldjenek be a régi vagy az új paradigmatikus orrfújást tréfásan illusztráló felvételeket!

Ahogy ez ma szokás, a legjobb pályaművek jutalma lesz a publikáció.

Ime egyik Kedves Olvasónk jelentése, hogy Nagyharsányban e cudar februári napokon a szél fújja legharsányabban az orrot.

Elk úr

Könnyű elkúrni a világot, ha avatatlan kézzel nyúlunk hozzá, sőt, elkúrtnak találni is igen könnyű, ha avatatlan igényekkel közelítünk.

Az elkúrni kifejezés persze úgy értendő, hogy az ember számára kedvezőtlenné tenni.

A világ, már mint galaxisunk, azonban elsősorban magáért való. A világ az ember érdekeire tekintet nélkül létezik, és szakadatlanul változik, így felőlünk tekinve -mondhatjuk - folyvást elkúródik. Miközben meg soha sincs elkúródva, csak történik a maga lehetséges és természetes módján.

Ha pár milliárd évvel ezelőtt jöttünk volna e naprendszeri világra, ugyancsak mondtuk volna a magunkét, mert úgy tűnt volna, hogy totálisan el van kúródva mindaz, ami nekünk a fennmaradáshoz kéne, és nagy evolúciós mérgünkben elfelejtettük volna méltányolni, hogy valami azért már adva van, ami sok milliárd évvel annak előtte még ígéretes se volt, például, hogy készül már összeállni a mi majdani hazánkká a kozmikus por.

De térjünk vissza a valóságba, ebbe itten!

Könnyű belerondítani a világba, ha módunk van a jelen viszonyokat fenntartó okok feltételrendszerébe belepiszkálni. A Földi élet pedig igen bonyolult egyensúlyi viszonyokon alapul. Elég elkúrni a sok közül egy valamit, és beindul a dominó effektus.

Rajtunk kívül az ég adta világon senki nem izgul emiatt. Ha mi kúrjuk el a világot, az ugyanis a nagy egész felől tekintve csupán átmeneti. Az egész Földet tönkre lehet tenni, de csak az itt élők számára, és azt csak mi vesszük észre. A vizet nehéz eltüntetni. Az albedó kicsit módosulhat. A pontos értékek ismeretében érkező idegenek csak azt látják majd, hogy a mittudomén mikorról való térképek szerint bolygónak Vangelis-kéknek kéne lenni, de kicsit elkúrt itt valaki valamit. Műszereik nem hazudnak majd, az égi kép azonban még így is csodás lesz.

Nem volt mindig ilyen békés a Naprendszer eseményhorizontja. Volt itt már atmoszférák fortyogása, aszteroid piff-puff, élet planetáris porba fojtása. És mindez csak úgy, mellékesen.

A törvényszerűségek hosszú távon fenntartják a rendet. A véletlenek átmenetileg képesek talán rondítani a helyi arculaton, de abból később ugyanúgy kijön valami épületes, mint a túlélő játékban nélkülözhetetlen mészárolgatásból.

A Földet persze véglegesen is el lehetne kúrni, hiszen léte nem szükségszerű. Ám elkúrni csak az ember szokott, s amíg a szabályokba nem lehet belepiszkálni, márpedig arra csak a teremtőnek van jogosítványa, a szükségszerűségek minden kis véletlenszerű elkúrást felülírnak az egyetlen cél szolgálatában: a makrokozmosznak szép lassan kell ketyegnie. A szabályok pedig, mennyei mérget vehetünk rá, eszerint vannak meggondolva. Mert ha itt felsőbb okokból összeakadna valami, hogy nézne teremtőnk a kis Hawking szemébe?

Az energiák strukturális mélységeiben lakozó alapvetés nyomán galaktikus méretű egyensúlyi viszonyok öröklődnek. A Föld egy az egymást egyensúlyban tartó tömegek közül. A rendszerben van a helye. Így alakult.

Az ártalom eltörpül itt. A véletlen sem tudja felülírni a szabályokat - például, hogy a üvegházhatás miatti idegességemben az imént kétszer is lelöktem az asztalról az egeret. A véletlen egyébként is csak melléktermék. Nagyobb igazságokról szövegelek itt, sem hogy bármi kis véletlen tényező megkérdőjelezhetné azokat. Kétségtelen azonban, hogy amit a véletlen egyetlen pillanat alatt elkúr, azt a szükségszerűség csak kurva lassan képes helyrehozni. Mi azonban pillanat és lassúság a világmindenségben gondolkodónak?

A világ pillanatnyi, és talán mindenkori adottságában sem egyéb, mint végtelen sok, szakadatlanul egymásból következő történés - csak, ahogy a művelt galaktikus utas mondaná, just for fun.

Ha valaki az ősrobbantás pillanatában megkérdezte volna odafönt teremtőnket, hogy maga mivel vacakol itt, kisül ebből előbb-utóbb valami, akkor igencsak zavarba esett volna. Aztán persze kivágta volna magát. Sőt, éppen ez történt (igen, ott voltunk!) Így a kezdeti káosz után az okozati történések meg az ezek végtelen hosszú szükségszerű következményeiből álló láncolatok most már mindörökké véletlenszerűen keresztezik egymást. Mert különben, aki él, hajlamos volna unatkozni.

Itt abbahagyom. Elmém léket kap hamarosan. Elk úr - a szomszédból - most szólt, hogy kötözzük le a könnyebb bútorokat, mert kezdik feltörni a fürdőszobában a betont.

Világvége

Putyint csak nem hagyta nyugodni gépe lelövése a szír határ fölött. Úgy döntött, 2016. február elseje lesz az a nap, amikor egy azértis erejéig visszavág a törököknek. Csak hogy merő tudatlanságból elvétette a dolgot: nem a légteret sértette meg, hanem a lékteret, így aztán a törökök nem észleltek semmit.

Putyin nem tudta hova tenni a nagy hallgatást, hatásszünetnek ez már kicsit hosszú volt, így a biztonság kedvéért megsértette a lékteret még egyszer, aztán megint és megint, s végül, mert na persze, hogy semmi sem történt, rettenetes haragra gerjedt.

- B... jatok meg! (gondoljon bombára vagy szódára, aki akar) - Putyin összes rakétasilóját a Közel-Keletre szegezte, és orbitális ebei tüzelni kezdtek. Épp a légtérben voltak Cameronék meg Hollandék, naná, s ártó szándéknyilatkozatát a térség feletti kilátásba helyezte már Angela Merkel is. Ott lapultak régtől, persze, Obamáék az ő aknamunkavetőikkel, s naná, hogy azok sem hagyták annyiban. Pillanatokon belül tüzes nanává vált a Közel-Kelet. Az ISIS rombolása címén (bár Putyin csak is-is rombolt) vállvetve sütögették Nagyhatalomék a nagy tűz mellett pecsenyéjüket.

Az Úr, aki nem azonos bár az általam nagyra tisztelt Teremtővel, de el kell ismernem, embereknél, mindegyikünknél gyorsabban kombinál, végigfuttatta elméjét a véletlenekben gazdag történések ember által követhetetlen logikáján, s egy füst alatt kitűzte e földi viszonylatokban kilátástalannak tűnő napra a Világvégét. Nyomban küldte is intézni egyetlen fiát, akinek épp más dolga lett volna virágos szeretetkertjében, de indult első szóra.

Égen-földön híre ment ennek gyorsan.

- világvége? - Putyin, aki persze így, kis vével képzelte mindezt, kétkedvén, hogy az égben az övénél nagyobb hatalom volna, két interplanetáris rakétát is eleresztett a Mennyek Országa felé.

Nagyot szólt ez, s bár az űrben nem terjed a hang, itt a Földön meghallotta mindenki, s persze Ferenc pápa is.

- Ki volt az az ördögfajzat? - kiáltotta a halkra tervezett hamvazó szerdai beszéd próbáját tartó pápa a bekapcsolt mikrofonba, amit így aztán jól meghallott minden ember fia.

- Ki volt az a sátánfajzat? - kiáltott ismét Ferenc tőle szokatlan retteneteset, kimutatva így az Úr foga fehérjét. Kicsit rontotta szelíd presztízsét, hogy az ördögre kérdezésnek az imént nem volt foganatja.

A tettes persze nem jelentkezett.

- Bocsásd meg ezeknek, Uram! - fohászkodott Ferenc, de feljebbvalója ezzel nem foglalkozott. Egy Világvégébe ennyi már belefér.

És hogy bele ne tenyereljen a Burdzs Kalifába, vagy hogy ne kelljen majd az óceánok fosszilisen szennyezett vizében mosnia kezeit, a Teremtőhöz is méltó megoldáshoz folyamodott.

Nem, nem! Nem világméretű bombamellényt öltött magára, dehogy! Egyszerűen megfordította a földi gravitáció irányát. Szétrepült az űrbe minden emberi tákolmány. Az emberek is persze, kik kapaszkodtak megszokott vackaikba.

Az Úr fia csak nézett, szomorúan széttekintett, nem tehetett semmit. Szerette az embereket, egyenként valahányat. - Hogy szajnálom! - Nem Hollandékra gondolt. - Mennyire szajnálom! Itt volt az új kalifátusz isz, lám! - pillantott részvéttel a Közel-Keletre. A Fiú a nagy lelki jóságtól kicsit pöszén beszélt.

Az Úr, ki tudja jól, hogy az eretnek D-Vektor az ő egyetlen igazán elfogulatlan, tárgyilagos krónikása, rá tekintettel két embert hagyott élve. Na persze, hogy nem D-Vektort! Orbán Viktort, a mélyen hívőt hagyta élve, meg a frissen e célra feltámasztott pogányt, Kádár Jánost.

Övék volt a világ, telve dialektikával. Kezdhettek vele, amit csak akarnak.

De ki mozdítsa meg az első követ? Hamar átlátták, mi a helyzet. Hosszan méregették egymást, hogy most aztán hogyan kéne szaporodni.

- Az annyát! - mondta végül Kádár János, az ég felé rebbentve gyáva tekintetét, de onnan már nem várhatott semmit.

Ösztövér

Különös médium a fotográfia. A céda világ, meztelen valóságát fénnyel felzászlózva, betör kíváncsiságunk dobozos csarnokába, s mutatja, árulja szemérmetlenül, amije van. Miközben gyanútlanul kioldott zárral, tátott blendével bámulunk, ránk tukmálja az a céda azt is mind, amit nem akartunk.

Míg a festő arra koncentrál, hogy ott legyen végre az a valami a vásznon, amit a valóságból - képzelete valóságából akár - átemelni gondol, velünk, széptevő fotográfusokkal pont fordítva van: az a feladvány adatik, hogy amit a látható valóság zsúfolt totalitásából fölöslegesnek tartunk, az ne kerüljön rá a fotóra. Mert hiszen valósághűnek ott a valóság maga.

Azután persze, lévén, hogy ihletett közelítésünk nyomán általunk vélt minőségek kerülhetnek képbe, a mi feladatunk az is, hogy kiderüljön, mit „akarunk”. Jobb esetben inkább sejtetések továbbítása ez, nem is akarás, és ha a talányosság megragadott már valakit, a befogadót, az tudni szeretné, mi az, ami sejlik. Amikor ez a helyzet, akkor kérdő tekintetén át már fogva van a néző, s élvezi, vagy elszenvedi képi mutogatásainkat.

De előre szaladtunk! Elutasítani tudni, közömbösíteni a céda valóságból készen érkező formákat és mineműségeket, mesterségbeli kihívás, annak hogyanja az alkotói látáskultúra oldalához tartozik.

A vizuális totalitásból elhagyni tónus, szín és más vonatkozás szerint, elhagyni mind a vizuális szándék felől nem lényegest, több útja is kínálkozik ennek.

Mondjuk, épít az ember egy lyukkamerát. Esetleg óriási nagyot. Minél nagyobbat, annál nagyobb lehet a lyuk. Vásárol aztán vagy előállít az ember e kamerához méretezett, érzékenyített emulziót (filmet?), továbbá vásárol nagy méretű, rusztikus felületű nyomópapír lapokat.

Az érzékenyített „filmet” behelyezi az ember a lyukkamerája lyukkal szemközti hátsó falán lévő nyílás mögé, és kiszemelvén a témának ítélt látványt, odafordítja gépét valahová, majd pedig, ha a tárgyak fürdenek már a fényben, leveszi a lyuk takaróját. Eltelhet így több óra is, mialatt a várfalnak vagy a ruhátlan nőnek nem illik mocorogni.

Talán épp e hosszú hatásszünetben fog az ember egy pemzlit, s ártalmatlan spektrális hullámok fénye mellett - mondhatni, vakon - bekeni a végső kép hordozása céljából vásárolt kartonlapot az általa kotyvasztott, még folyékony, fényérzékeny emulzióval. Többféle színezetet adó kotyvalék kínálkozik, de átütő világsikert a vas-ammon-citrátos változat aratott, mely az úgynevezett cianotípia eljáráshoz szükséges. Az előhívott negatívot ráhelyezi az ember a közben már megszáradt ciános emulzióra, és sok-sok percen át fényt bocsát rá. Ez a kontaktmásolás. A fényt nem kapott érzékeny vegyületet vízzel kimosva láthatóvá tehető végül a valóság fény-üzenetének kékes tónusokban ösztövérré redukált „megnemfelelője”.

Amikor nézzük az ilyen képet valahol, talán egy kiállítóteremben, az ösztövér és nagyon kreatív technikai kaland nyilvánvaló jelei láttán megtesszük az első lépést a művész felé: ez a lépés a bizalom.

E bizalomtól ajzottan, képei előtt tovalépkedve várjuk aztán, hogy a valóságlátás miféle érzéseket indító vagy miféle gondolatokat ébresztő lényegi és általunk utolérhetetlen kalandjába kíván bennünket belevonni. Hogy alkotó mesterkedései által miféle, a mi érzékeink által is fogható, nézői késztetettségünkben gerjedt üzenetté szikárodott a pőre valóság.

Néha azt kell mondanunk: Ennyivé, semmi egyébbé? Csak színeit, csak felszíne gazdagságát vesztette a bamba tárgyi valóság? Csak kilúgozódott úgy-ahogy?

Talányos foltnak jó lenne szobánk falára? Talán. Az már valami, persze, képi karrier, feltéve, hogy előbb-utóbb rá nem ununk.

Talányos folt, formák különös rendje nélkül, fontosabb titkok bármiféle sejlése, kapaszkodója nélkül, ilyet talán mi is tudunk. Tudunk vagy sem, de ez az érzésünk támadhat, igen.

És a bizalom, huss, már nincs is sehol.

Megeshet persze, hogy odaáll talán más valaki is, nézi azt a képet és az ösztövér látvány nyomán gyorsabbra kapcsol ereiben az ösztövér, és aszongya: „Nekem ez gyönyörű!”

Mi pedig, hallván ezt (már, ha pechünkre ott vagyunk,) körbenézünk a kiállítóteremben. Nem, nem azért, hogy vannak-e tanúk, hanem, hogy hová is akaszthatnánk magunkat.

Mert hogy a legfontosabb, garantáltan gyönyörű kép nekünk mégis csak mi vagyunk, ahogyan teremtőnktől kapott dupla camera obscuránktól ösztökélve gondolkodunk.

* A cianotípia - magyarul kéknyomat - egy nem ezüst alapú archaikus eljárás kontakt másolatok készítésére. 1842-ben Sir John Frederick William Herschel angol csillagász és matematikus találta fel. A cianotípia jellegzetes kék színét a vörösvérlúgsóban található cián adja.

A semmi képe cianotípia másolaton

Hajnali létezés

Ahogy tekertem visszafelé a repülőtérről, át a latyakos téli hajnal még alig derengő küszöbén, az ötlött eszembe, hogy bármely dolog elménktől független létezése két tényező függvénye. Miért ez, miért ez... Hát csak!

Az első tényező valamiféle, a legkülönfélébb alakot öltő strukturális mivolt: kavargó energiák bonyodalmas egymáshoz kényszerültségének ismétlődése. Ez önmagában adja bármely dolog fizikai identitását. Földünkre tévedt meteor, űrbe tévedt vekker. E példákkal már célzást is tettem a második tényezőre: az ugyanis a létező történése, ami a más létezőkhöz való viszonyban szerephez jutó oda-visszahatások összessége.

Azon létezőkre pedig, melyekről kijelenthető, hogy élnek, még egy harmadik tényező is hat, ez pedig az önidentitás, létezésük történésének tükröződése az irányító rendszerükben. A létezés eme státuszát a létezésben való érdekeltség állapotának neveznénk, mert ez a tükröződés a létezés második tényezőjével kapcsolatban generál motívumokat: a történésekre való aktív reagálásra és létük védelmezésére készteti a létezőket.

Az idő dimenziójában minden létezőnek van egy tól-ig eső létszakasza. Ez az ő fizikailag valós létezésének ideje. A virtuális létezés viszont, ami valamely aktív tudatban konstituálódik, időtlen, átterjed tehát a fizikailag valós létezés határán. Halhatatlanság szóval szokás említeni az ebben rejlő lehetőséget, és fizikai létezésük határai közt gyakorta reményt fűznek hozzá az élők, még hozzá akként, hogy idegen, aktív elmékben váltig jelenlévőként nekik majd megadatik - már mint a virtuális létezés, a halhatatlanság.

Igen, ilyesmiken agyalunk mi, bonyodalmas életművet építő emberek. Pedig fizikailag nem létezőként már semmi szükségünk rá, semmit sem kezdhetünk vele. És bízhatunk-e az idegen tudatban? A virtuális tartalom ugyan látszólag végtelenségig továbbadható, csakhogy a virtuális lét alakja lassan elrongyolódik. Na, például, ki az a halhatatlan Triszmegisztosz?

Na ugye!?!

Lehet, hogy mindezeket csak azért gondoltam, mert január vége volt, és előző novemberben lejárt a jogosítványom érvényessége. A feleségem elrepült Hollandiába, csak én voltam kéznél, aki visszahozhatta ama méregdrága parkoló zónából az autót.

A jogsim tehát, mintha nem is létezett volna, a rendőr viszont imitt-amott nagyon is valósan létezik. Hess! - mondtam az elmémben fészkelődő valaminek. Ne kísértsük a békés létezést rossz történések képzetével.

Ez szerencsésen elterelte elmémet egy másik fontos témához, a létezők mozgáspályájának találkozási esélyeihez.

Erről azonban csak később. Most lefekszem, lévén, hogy közben már itthon vagyok, és folytatom az alvást, amit fél ötkor abbahagytam.

Valamilyenség

A valamilyenség paraméter volna, aminek a szembeötlés (érdeklődés-keltés) személyre szabott világában tól-ig skálája van. Megengedjük: ahány személy, nagyjából annyi féle figyelem, bár ennek a nagyjábólnak hátterében kerekedik ki a típus, amire mi előszeretettel koncentrálunk, mert a tárgyilagos szemlélődés közben kevésbé szem elől téveszthető.

A valamilyenség skáláján az ig az a határérték, amikor a valamilyenség-hatás (zsenialitás? összeférhetetlenség?) kiveri elménkben a biztosítékot (katarzis? halált megvető flow?). A tól pedig... hát, az a nagy semmi, amikor nézünk át közönnyel a szólaláson, nincs többre késztetésünk.

Mivel a művészet területén szeretjük járatni elménket, megemlítjük, hogy az e területre betolt, művészet-éheseknek adresszált, felháborító vagy undorító „szólalás”, mint olyan, hatását tekintve valamilyenség ugyan, de a művészet sok évezredes hagyományainak nyomvonalát követő konzekvens figyelmünk számára értéke nincs.

Tereptévesztés áldozata lehet, ki így, felháborítóként vagy zsigeri undorítóként és egyéb provokátorként művészet címkével kínál bármit is nekünk. A művészettől látszólag nem is oly messze (hiszen mára a művész, ha csak az életben maradás érdekében is, önimázs hizlaló kommunikációra kényszerül) található a kommunikáció terepe. Ott kínálja magát a diszkurzív meg kapcsolati (zsigeri, meta- és egyéb) kommunikáció, a feltűnési viszketegség meg társadalmi csetepaték iránt vonzódók serege, ahol a közlés provokatív és taszító csomagolása nagyon is hatékony lehet.

Ilyesmiről persze most szó sincs, mindezt csupán mutatkozás-szemléletünk nem beszűkült voltának bizonygatásaképpen fogalmaztuk ide, s biztosítjuk az olvasót, hogy a továbbiakban bennünket csupán a művészet terepe érdekel. Ekként a valamilyenséget itt most csakis a művészet legfőbb specifikus vonásának, a különösségnek kontextusában vizsgáljuk.

Az ArtPhoto Galéria utolsó kiállításán valahogy eszünkbe ötlött, hogy az ím már tucatra nőtt, egyszerre családias és elegáns bemutatkozások célszemélyeit vajon milyen sorrendbe lehetne állítani valamilyenség dolgában.

Bizonyára egyetért az olvasó velünk abban, hogy a valami mindig valamilyen, ám ezt meg kell toldani azzal, hogy a valamilyenség teljes bizonyossággal csupán emberekhez köthető. Olyanokhoz, akik a valamit megítélik. E nélkül a valami semmilyen. Ekként kell hát tekintenünk a szóban forgó kiállítások műtárgyaira. Vagyis legalább annyira a befogadói sémákat, mint amennyire az alkotókat illetik megjegyzéseink. Azt reméljük azonban, hogy az ArtPhoto Galéria kiállítóinak művész karakterbeli valamilyenségéről nem csak magunkra érvényesen szólunk, hanem az egyéni megítélések statisztikai összképébe is sikerül beletalálnunk.

A legmarkánsabban valamilyennek alighanem Kerekes Gábor személyisége mondható, műveinek pszichés hatását és formai megjelenését tekintve egyaránt. Vele szinte egyenrangúan nagyon valamilyen a már közülünk, sajnos, ugyancsak végleg eltávozott Farkas Antal Jama, az ő kifejezési eszközök tekintetében páratlanul bátor, művészeti örökségünket szem elől nem tévesztő, mégis valahogy nagyon-nagyon földönkívüli pillantásával.

A skálán tőlük csak kevéssel odébb találjuk Balla Demetert, aki habitusának bonyolult szenzibilitású és egyszerre nagyon poétikus és nagyon bátor önreflexióival ragadja magához kiállítása látogatóit. A művész habitus megnyilatkozásának valamilyensége dolgában vele egy magasságba helyeznénk Féner Tamást, akinek, úgy mond, beérett látása és intellektuális dörzsöltsége Balláétól egészen eltérő helyre céloz ugyan, ám tiszteletre sarkalló testes húrokat pendít meg értelmünk hárfáján.

Csak kevéssel távolabb e második gyülekezési ponttól helyeznénk el Eifert Jánost, akit a vizuális különösség megpillantásában mindig is a legkiválóbbnak találtunk, s akinek kedvelt képi tartalmai iránt való érdeklődése mögül hiányozni látszik azonban bizonyos áldozatos őszinteség, és a korunkat érintő kulturális relevancia iránti igény is, ami kissé tompítja a valamilyenség iránt ajzott lelkesedést.

Több mindenki következik ezután, szinte fej-fej mellett a másféleség tágas mezején.

Vancsó Zoltán létünk titokzatosságainak irányába kivetített és képzeletünkben felsejlő, fáradhatatlan és vizuálisan jól hangolt vízióival. Markovics Ferenc az ő ember és valóság viszonyának, ember és kultúra klasszikus értékeinek megszólaltatására hangszerelt, magas gyakorlottsággal és hangsúlyozottan pozitív kedéllyel performált vizuális muzsikájával. Ide soroljuk Horváth M. Juditot, aki viszonylag hosszú vizuál-csipkerózsika álom után rátalált génjeiben forma- és színlátásának érzelmekben fürdő gazdagságára. Mindamellett már a fekete-fehér szociofotózás népszerűségének idején is néző voltunkat bizsergetőn került a látómezejébe vont emberek közelségébe.

Valamilyenség-érzékelésünk innentől kissé összezavarodik. Nem igazán találjuk markánsnak sem Haris László sem Mucsy Szilvia önazonosság értékű valamilyenségét. A technikailag nagyon precíz harisi panoráma fotók zömének valamilyensége hosszabb szemlélés után eléggé hervatag dolognak tetszik, a művészi gondolat vagy egyszeriség-bravúr különösebb kísérő jelei nélkül.

Mucsy Szilvia valamilyensége az önmagában figyelemre méltó valóság-objektumok rendes lefotózásának (és az ArtPhotót dicsérő jól installált tálalásnak) most elénk táruló képe mögött látens formában rejtezik. Tetszhet ez a sorozat sokaknak, nem szerencsés azonban, ha arra gondol akár csak egyetlen vájtszemű néző is, hogy ha ő ott van éppen, meg annyi mindenki más is, akkor ő meg a többiek is épp ezekre a kompozíciós mintákra kattantak volna rá, ezeket az egzotikusan ható objektumokat és más múlandóságból menekített gondolatszerűségeket találták volna fotózásra érdemesnek, sőt, ennyi eséllyel akár az a számtalan, nem lebecsülendőn gyakorlott amatőr is sikerre tehetett volna kísérletet, hogy hasonló eredményre jusson.

Stalter György tudatunkban élő, hajdani időkből tisztelt, mind retrospektívabbá váló valamilyenségébe erősen bezavart a galéraibeli bemutatkozását kísérő, újabb törekvéseiről referáló aktfotó füzet, ami emlékezetünkben a látványosnak mondható emberábrázolás egyik legrangtalanabb fajtájaként ragadt meg. Arról bezélünk, amikor a kihívóan vagy céltalanul mezítelen nő a kép nézőjével szemez.

Milyen most ez a Stalter György? Lehet-e még olyan milyen, mint hajdan vala :-)

Na ez szöges kérdés a művészi valamilyenség megítélése szempontjából.

Ha szempontjainkhoz következetesek maradunk, a sor végén áll az általunk sok szempontból nagyra becsült, hiszen zenészként (Tom Úr) is lájkosan követett Varga Tamás, aki mostani törekvéseinek domináns középpontját fordítva felénk, nedves kollódiumos felvételeivel mutatkozott be az ArtPhoto Galériában.

Varga Tamásnak itt és most, művészi fotó tekintetében ezúttal nem volt valamilyensége, legfeljebb csupán a téves látszat erejéig. Nála a technika az, ami nagyon karakteres, vagyis a néző által talán nem is sejtetten nagy precizitást igénylő, nagy költségkockázatú manualitás. És persze, a műveleti bonyolultságok fölötti győzelem - képről képre. Az ebből fakadó valamilyenség azonban, ha más is rendelkezne a neo-fotó-reneszánsz iránti, Varga Tamáséval vetekedő odaadással, ugyanolyan valamilyenséget sugározna ránk, lévén, hogy a technika ember és ember közt nem válogat. A nedves kollódiumos fotózás iránt elvárható tisztelethez kell némi mesterségbeli háttérismeret. E nélkül nem tudhatja a néző, mi itt a csodálni való. Mi persze tudjuk, rontván ezzel a statisztika érvényes voltát.

Minden kifejezésre, művészi megformálásra alkalmas matéria - a hozzá célszerűen szükséges, kellő árnyaltságokra és szándék-követésre alkalmas megformáló eszközökkel együtt birtokolva - ígéret valami nem garantálhatóra, ami a személyes látás és egyéb érzékelés másokat emelkedetten megérintő, különös megmutatkozása. A nedves kollódiumos eljárás, bár az ideje a 19. században gyakorlatias okokból lejárt (beköszöntött a száraz korszak :-), ma is ilyesféle matéria volna, már ha az, aki játszik és formál vele, a technika iránti szerelmét át tudná vinni „fogában tartva” a technikai bonyodalmakon túli partra. Az archaikusnak mondható, nagy gondosságot igénylő régi eljárásokba szerelmesültek nem igen jutnak túl a hagyomány tisztelő kultusz határain. Talán, mert míg sodródnak - szerszámaikat fogukban tartva - a műveletek különös figyelmet igénylő áradatában, azt hiszik, már átjutottak ama túlsó partra.

Telt ház az ArtPhoto Galériában