A teremtésit!

Élt egyszer egy szegény teremtő a mindenség szélén, akinek nem támadt még semmi ötlete a feladatához kapott idő kezdete óta, hogy mit is kezdjen magával, miután teremtő tanulmányit befejezte.

- Mit csinálsz, te szegény, szerencsétlen teremtő? - kérdezte a Mindenható. - Látom körötted a nagy Őssömmit. Miért nem teremtesz már abban valamit?

- Hát nekem, bizony, nem volt más ötletem, mint hogy megteremtettem a valószínűséget, de nagyon unalmas lett, és most várom, hogy az evolúció talán majd kihoz belőle valami érdekeset.

- Hát akkor csak várjad!

Ült, várt hát a teremtő tovább, szeme lecsukva, mert az Őssömmin nem sok néznivalója akadt, s hallgatta a valószínűség kozmikus mocorgásait. Egyszer csak hall valami nagyon érdekeset. Nézi, mi lehet az, s hát egy szegény öregember ül az Össömmi szélén, aki egyik kezével előre nyújtott másik karja fölött hadonászik, és ettől csodálatos frekvenciák játszadoznak egymással.

- Mit csinálsz itt te szegény ember, ahol a madár sincs még kievoludálva?

- Én bizony hegedülök - hegedülte az egyszerű ember -  így fohászkodom hozzád.

- Ah, fejlődnek tehát a dolgok, hála az evolúciónak!

- Nem, nem! - szólt le felsőbb frekvenciáján a Mindenható úgy, hogy a szegény ember egyszerű világát össze ne zavarja. - Ezt a valamit, aminek vanságát én fröccsintettem magamból, tőlem kapod, abból az alkalomból, hogy már milliárdodszor hagytad bármi eredmény nélkül belezuhanni az Őssömmit a nincsség fekete lyukába.

- Azért volt ez, Mindenhatóm - mentegetőzött a teremtő - mert vakon bíztam az evolúcióban, ahogy tanultuk, s nagy dölyfösen elvakaróztam itt az időt, ahelyett, hogy az Őssömmi nem várt stagnálását látva, az általad bírt felsőbb mindenhatásért folyamodtam volna.

- Nem az a te feladatod, hogy nálam kunyerálj! Hallgasd csak meg ennek a szegény embernek a fohászkodó hegedülését.

Megszeppent a teremtő e szavak hallatán.

- Na, te egyszerű ember, miről szól a te szép, nagy fohászkodásod?

- Jó ez a levés, nagyra becsült teremtőm, hála az evolúciónak - hegedülte az egyszerű ember - de fohászkodni vagyok kénytelen, mert kéne lennie itt még rajtam kívül is valaminek vagy valakinek, hogy a hegedűmet néha kicsit letehessem.

Ahogy ezt kimondta, már ott is volt az egyszerű ember mindkét hóna alatt valami.

- Hát ez meg mi volna?

- Két gömbvillám az, amit kaptál. Ha a két kezed most összeteszed, megjön a magadhoz, sőt, az egész világhoz való eszed. A többit így már kigondolhatod magadnak. Majd meglátod, milyen jó lesz.

Az egyszerű ember letette hát a hegedűjét, sercintett karjaival, s agya feltöltődött delejjel. Mindenek előtt kigondolta magának, hogy ő nem is egyszerű, hanem nagyszerű, aztán kigondolta magának a feleségét, a fiait és lányait, majd lassacskán az egész emberiséget, infrastruktúrástul, környezetszennyezésestül, és amilyen nagyon elszemtelenedett, kigondolta a galaxist is teremtőstül, ősrobbanásostul, mindenestül. 

- Ezt mind én gondolom magamnak - gondolta. 

Így aztán előállt a szoliptikum, ahol mindenki boldogan élhet, amíg ő meg nem hal.

- Bonyolult - sopánkodik talán most a teremtő. - Nem rossz ez, de nyögjön már ki az evolúció valami mást is! 

Az evolúció pedig az ő fekete lyukában képes visszahátrálni egészen az idők kezdetéig.

Bár erős a képzeletünk, oda ezúttal nem követnénk, mert ki tudja, lehet, hogy ott vár a Mindenható, aki az egyszerű emberre esetleg megorrolt valamiért, és készül elkergetni a lustácska teremtőt is, készül újra gondolni mindent teljesen másképp. Hónunk alatt az egyszerű ember nekünk idegondolt nagy Sömmijével, kapisgáljuk, hogy ezt se lehet kizárni.

Reggeli mese

az 

a q.a.! hát már megint nincs itthon só! apropóján

A kisfiú  a boltból jövet át akarta ugrani a tócsát, lökő lába azonban megcsúszott hátra, és ő pofá... bocs!, arcocskájával bele a pocsolyába. A zacskó felszakadt, és só ömlött a vízbe.

- Tenger! - örvendeztek a sókristályok. - Hullámok, újra tenger!

- Tenger! Emlékszem, tenger! - szopta némán az oldódó kristályokat a váratlan energiáktól bizsergő pocsolya.

A kisfiú fiatal volt még és jó. Csak jajdult egyet a történtek összegzése képpen, nem terelte vétkes ijedelmét szutykos jelzőkbe ágyazott, magasságos relációkba. Már látta előre, ahogy anyukája szánakozón elmosolyodik, lehúzza róla a sáros ruhát, és odateszi a pont erre váró mosóteknőbe.

Rahedliszer ötven

Megjelent a közeli Sparban a Sziget Fesztivál emblémájával vonzerősített, kisdobozos  Dreher Gold sör már-már hihetetlennek mondható, 139 forintos egységáron. Vettem nyomban egy rahedlivel. Nézem aztán otthon a számlát: 189 forintot számláztak dobozonként. Rahedliszer 50 forint, hát igen, az már szép sokra rúgott. Többet is elkótyavetyéltem én már, de a kereskedelmi morál jó híre volt itt veszélyben. Gondoltam hát, megyek vissza máris. Na, semmi ajtóval házba rontás, csak szót váltunk kedvesen.

Röppent máris fölém a múzsám, s mondá: nem lesz az jó! Te meg a kedves megszólalás, nehéz elképzelni egy ilyen jelenetet.

Ellenkeztem, hiszen mindenkit megillet a jövőbeli kedvesség vélelmének joga.

Mire a múzsám:

- Na persze, eredj csak, de gondold végig előre, hogyan is lesz az adjonisten, hogy az üzletvezető is úgy érezze, jár neked is a kedves fogadjisten.

A múzsa az múzsa, kötélnek álltam, s futtomban ekként emlékeztem máris: Beütötte a kedves D-Vektornak a rahedliszer 189-et az a kedves pénztáros nő, holott ott volt az a kedves ártábla a 139 forintról.

Még mindig ott volt csakugyan: 139 forint. Az üzletvezető, mogorván ugyan, de leadminisztrálta a gépi tévedés következményeit, aláíratott D-Vektorral ezt-azt,  és máris visszaperkálta a pénzt.

A pénztárosnő - ritka véletlen - , éppen unatkozott kicsit kasszafülkéjében. D-Vektor - Pesövé Ofszi súgásának engedve - széles mosollyal közelébe perdült.

- Kegyed aztán  szép árakat ütögetett be nekem az imént. (Óvatosságból még nem toldotta hozzá a micsinálmaestét.)

- Na, nézd csak - mosolygott a nő - hogy átment maga arctalan vásárlóból szívélyes  bajkeverőbe! Mutassa csak, melyik lábával kelt máma!

- Ezzel, ni, a ballal, de csakis a jobbal jöhettem egy ilyen kedves hölgy színe előtti szépnapunkolásra.

- Akkor mit beütöttézik itt, édes úr? Én nem ütök be árakat.

- Tudom, tudom, számítógépes árkezelés van, maga csak az olvasófej elé tolja az árukódot, és a fej hozzárendeli a számítógép agyába korábban marketing-stratégiailag betáplált árat, és akkor nyomtatás közben hozzá adódik... 

- Hallod Mica, mit pofázik itt ez a bal lábbal kelt ürge? - kiáltott át a másik kasszában dolgozó hölgyhöz az én kedves pénztárosom. - Azt hittem, lesz fél perc nyugalmam.

- Hívd a Misit! Az ürge biztos részeg.

Ám a bevásárló tér utca felőli oldalán ekkor már csilingelve tárult fel a csiki-csuki üvegajtók legszélesebbike, s tolták rajta befelé a helyi zeneiskola isteni szerencsével, azaz, kormányzati támogatással szerzett Steinway zongoráját. A kerületi tévé legjobb fogdmegjei eldobták álcázó vásárló kosaraikat, és kapcsolták a fényt, amennyi csak belefért, a zeneiskola gyermekkórusa pedig rázendített a "Míly drága vagy nekem" kezdetű zsoltárra.

A pénztáros által riasztott üzletvezető nő csodálkozva ejtette ki kezéből a raktárból előparancsolt vasvillát. A felvágottas pultos ember is köpenye zsebébe csúsztatta védőöltözet értékű üvegszemét, hogy jobban lássa, mi a fene veszi itt kezdetét.

Mihelyst lecsengett a zsoltár, előpattant a tévé moderátor (az öregasszonyok nyomban felismerték, s máris híre ment, hogy ma alighanem ingyen van minden.) A moderátor széles mozdulattal hátrafelé terelte a tekinteteket, ahol három spárolósan öltözött kisgyerek várakozott hatalmas dobozokkal. A pénztárosnő kapott egy Yamaha villanyzongorát bontakozó tehetségű gyermekének, a férje számára két karton arannyal kivert fesztiválsört, ő maga pedig, ki elálló lélegzettel csak annyit tudott kinyögni: miért nem mondta, hogy kandikamera, máris visszakapta gyöngyházzal fényesített réges-régi mosolyát, s csak állt ott könnyezve.

- Ölelje meg! - kiáltott oda az adásrendező asszisztense. A rendező közbe vágott:

- De előbb az üzletvezető nő kérje vissza, hogy most adhassa majd át ünnepélyesen a rahedliszer ötven forintot!

A bevásárlók felujjongtak. D-Vektor szeme könnybe lábadt: Ezek ismerik az én József Attila parafrázisomat, csakis arra célozhattak ezzel a visszaadja, hogy újra kapja ötlettel!

Az üzletvezető nő eme összefüggésekről semmit sem tudván visszavette, és aztán széles mosollyal átadta a pénzt, s nyomban kapott egy  tejszínhabonnyal töltött Gucci táskát.

A felvágottas pultos ember üvegszeme is könnybe lábadt valahol. Kivette volna, hogy megtörölje, de nem találta.

A pénztárosnő suta mosollyal megölelte még D-Vektort, miközben a reflektorok sorra szemet húnytak.

Fél perc sem telt el, s már elhúztak a tévések. A zongora farával kicsit nekivágódott a türelmetlen szárnyasajtónak, de aztán szerencsésen visszamenekült a körzeti zeneiskolába.

- Na, jóvan! Most aztán menjen!

- A fenébe? - kérdezte Pesövé Ofszi, a virtuális lélektakaritónő, ki ott téblábolt a megilletődött D-Vektor mögött.

- Nem, nem, csak haza! S jöjjön máskor is! Szeretettel várjuk - mosolygott az üzletvezető nő. - Remélem, felfogta, hogy a Spar részéről kis flashmob volt ez az egész. Maga sem járt rosszul, ott vannak a sörök.

A felvágottas pultos ember lehetett az egyetlen, aki alighanem rajtavesztett ezen az egészen: váltig nem találta az üvegszemét. Kieshetett a zsebéből az utolsó nagy kavargásban. Talán egy kíváncsi kutya acsarog majd rá a telepre kerülő szemétben.

- Nem baj - vigasztalta a bolt vezetője - most már úgyis hamarosan zárunk. Mosolyogj, próbáld eltalálni, amennyit kérnek, hiszen látod, mindenki mosolyog.

Hétvégi mesénk

Volt egyszer egy szegény ember, aki népes családjával a nagyváros egyik bérházának utcáról nyíló szükséglakásában tengette életét. Így ment volna ez örökké, ám hogy, hogy nem, egy napon lottószelvényt vett ez a szegény ember, és mit ad isten, bizony, ötöse lett.

A kihúzott számok ezek voltak: 1, 5, 13, 19, 78. Az 1 a vásárolt lottószelvények számából ugrott be, a többi meg a lottóhúzás napja okán - 1978. május 13. - igencsak kézenfekvő volt.

Mivel tudottan ugyanarra a kerékre jár a szegény emberek esze (de hiszen éppen ezért szegények), szerte az országban szinte mindenki nyert, aki lottózott azon a héten. A szegény ember házában lakók közül csak annak volt négyese vagy hármasa, akinek több szelvényre is futotta, vagy aki rosszul tudta, hogy hányadikán lesz a húzás.

Egész története óta akkor fizetett legkevesebbet az ötös lottó. Na de ötös volt az mégis, a semmihez képest szép összeg ütötte a nyertes markát. Ennyi húszezrest együtt a mi szegény emberünk életében még sosem látott.

Törte is a fejét, mit kezdjen azzal a sok pénzzel. Családja körében esténként hosszan ment a tanakodás. Végül úgy döntöttek, hogy boltot nyitnak a hajdani üzlethelyiségben, ahol eddig éltek. Napestig ötleteltek, mi legyen a cégtáblára írva, aztán a szegény ember feleségének az a nagy ötlete támadt, hogy legyen vállalkozásuk és egyben boltjuk neve VEGYESBOLT.  Be is adták az önkormányzathoz a kérvényeket, ahogy kell. Elkészíttették nyomban a cégtáblát, rajta szép piros betűkkel: VEGYESBOLT.

Igen ám, csak hogy  hamarosan kapott a már nem annyira szegény ember egy papírt a hivataltól, hogy ez a bolt név már foglalt, és mellékeltek egy hosszú lajstromot, hogy mi minden kombináció létezik már úgyszintén. Volt VEGYESBOLTOM, ATEVEGYESBOLTOD, VEGYESBOLTUNK, VEGYESÁRUK BOLTJA, VEGYESEZABOLT, VEGYESKE, MILYENBOLTHÁTVEGYES!, NAGYONVEGYESBOLT, még a VEGYESBÓT is eszébe jutott már valakinek, és így tovább.

Na most aztán mi legyen, hiszen a cégtábla már kész volt. Végül a szegény ember legkisebbik fia úgy gondolta, járjanak túl mindenki eszén, és az ő boltjuk hallgasson a VEGYESBÖLT névre, mert akkor csak két pontot kell még odafesteni és kész.

Úgy is lett. Megkapták hamarosan az engedélyt a vállalkozásra, vásároltak száz kiló lisztet a nagykereskedésben, és indításként beszereztek még mindenféle egyéb áruból egyet-egyet: szitát, vállfát, evőeszközt, ecetet, felfújható nyuszikát, cigit, metszőollót, kutyapórázt, baltát, gyufát, még egy transzformerré hajtogatható úritököt is.

Az arra tévedt járókelők azonban nem jutottak el az üzlet ajtajáig, nem értették ugyanis, hogy mi lehet az a vegyesbölt. Annyit tűnődtek ezen, hogy belefáradtak, elgémberedett nyakkal hazatámolyogtak, az idősebbek még ágynak is estek kis időre a nagy gondolkodástól.

A  szegény ember sem értette igazán, mi történik. Rájött aztán az ő nagyobbik fia, hogy sorsukon csak a jó marketing változtathat. Kiírták hát a cégtábla alá ezt a reklámversikét: Nincs jobb mint a vegyesbölt, sokat vesz de alig költ.

Így már özönlöttek nyomban a vásárlók, és ahogy mondani szokás, otthagyták a gatyájukat is. Na de ki bánja már azt, hiszen boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Mosómedve világtalálkozó

Mosómedve világtalálkozó volt a Margitszigeten. Sok egyéb mellett azért ideális ez a helyszín, mert a homokos sávot nyáridőben magas sziklatorlasz választja el a víztől, így kizárt, hogy a folyóban felúszó tengeri ragadozók elragadhassák a békés mosómedvéket.

Magyarországon 1111 évvel ezelőtt, ami a mosómedvéknél kerek szám, "szúrták ki" az első mosómedve példányt a Vereckei szorosban, s jóllehet az akkor még visszaszaladt oda, ahonnan jött, hamarosan mégis megjelent a magyar erdőkben az első populáció. Szemük alatt az Árpádsáv kezdetleges jelét viselték.

A kormány e dicső tények okán most kiemelt projektként támogatta a világtalálkozót. Nem tartották azonban szerencsésnek tudatni a néppel, mire költik azt a rengeteg pénzt, ezért megrendezték párhuzamosan a vizi világbajnokságot is, szinte a semmiből.

A mosómedve világtalálkozó nyitó rendezvényén se szeri se száma nem volt a díszvendégnek. Különjáraton hozták a világ minden tájáról a mindenféle háborúk veszélyes éveiben bárhonnan bárhová távolba szakadtakat, különösen azokat, akik aztán valamilyen leleményes mosási szabadalom nyomán világhírnévre tettek szert.

Bár a találkozó békésnek ígérkezett, a Margithíd felőli bejáratnál nagy táblákkal tébláboltak a globamosáció, azaz, a mosómedve kultúrák közötti különbségek összemosásának ellenzői. A táblákon névelőtlen vörös betűk és számok motyogták, hogy mibe kerül ez az egész, miközben az Afrikában őshonos állatok éheznek.

A magyar összemosók sem vesztegették az időt. Röpcéduláik már szétterültek, ott virítottak a nagyobb folyóparti köveken. Az ügyes tipográfiának köszönhetően messziről is jól olvasható volt, hogy "Le a mosóhatárokkal!" -

Az EE, azaz Etnikai Elmosók eközben, mint általában mindig, próbálták elmosni a mosó- és egyéb medvék közötti különbségeket.

Mivel a magyar politikai hatalmasságok részéről senki nem vállalta a fővédnök szerepét, hosszú viták után bizonyos Mr.Grizlyre esett a választás, őt, mint a világ legnagyobbikát kértek fel a védnöki cím betöltésére. Mr. Grizly azonban a nyitó mosásra nem érkezett meg. Várták, várták, míg nem híre jött, hogy véletlenül épp lelőtték, mert nyalókát próbált lopni az egyik alaszkai céllövöldében.

Akkor viszont ki nyissa meg a találkozót? - égető lett a kérdés, de babonából medvét már senki nem akart. Így került a nyitó ünnepség kellős közepébe ismét csak az állatvilág történéseire nagy verbális rálátással bíró szajkómadár, aki eddig még minden találkozón képes volt állati jó megvilágításba helyezni az állati jólét kérdéseit. Mostani beszédében a veszélyes szétmosást szajkózta. Kezdetben óriási tömeg állta körül.

Szajkózása nem volt azonban zavarmentes. A kissé késve megérkezett közép-amerikai delegáció tagjai váratlanul felnyomakodtak a színpadra, jellegzetes banditamaszkot viseltek, lövöldöztek kicsit, Procyon lotorként mutatkoztak be, ami aztán  botor proc bandaként hangzott el a kellőképpen felbosszantott szajkó köszöntőjében.

Vérszemet kapván attól, hogy itt elég nagy felfordulás van, az ortodoxok is felküldték a színpadra vezérszónokukat, a papagájt - facebookos nevén pofázómedvét, mert úgy látták, nincs elég határozottan képviselve, hogy az ősmosómedve még egyáltalán nem mosott. A papagáj mihelyt a szajkó rövid lélegzetet vett, rögtön elszólta magát:

- Szerre szert tett Barrátaim!

A facebook, amibe Angela Merkel elszólásfigyelő plugint rakatott bele, kiszúrta az esetet. Tény, hogy azok a távol-keleti medvék, akik hozták magukkal a cikisfüvet, illetve a füves cikit, ekkorra már rózsaszínben látták a Margitszigetet.

Kiszállt az illiberális rendőrség, hosszas vizsgálódás után találtak is ezt-azt, de csak annyit tudtak a történtekhez hozzátenni, hogy aki másnak vermet ás, oda dugja bele, és ha még egyszer ilyen bejelentés érkezik, elzárják a Dunát.

Ez csupán csekély riadalmat váltott ki, mert a mosómedvék őseredetileg - az ortodoxok vélekedésével megegyezően- valóban nem vízparti lények, nagyon jól megvoltak mindig folyó nélkül, csak az ember félreértett pár mozdulatot, így rájuk ragadt ez a mosó jelző, és elődeik - eléggé hibáztathatóan - igyekeztek az emberiség kedvében járni, és úgy csinálni, mintha mosnának. Bizonygatták most a kiérkező tévéseknek, hogy a mosótársadalom törvénytisztelő, jogkövető, nem drogos, nem mos össze dolgokat, vizek partján csak zenei hangokat hallat, ezért fütyülnek ők a Dunára.

A riporter kicsit vitatkozott, tagadhatatlannak gondolta, hogy ősi konfliktus van a mosómedvék különféle kultúrái között, ami csak mélyült azáltal, hogy az ortodoxok elhallgatnak valamit, például, hogy az utóbbi évtizedben a kézi mosók mellett elszaporodtak, a gépi mosómedvék.

Az ortodoxok próbáltak a riporter torkának esni. Orra előtt mosónak tetsző, veszélyes mozdulatokkal hangoztatták, hogy bár a társadalmosódásba torkolló elszaporodás kezdetekor még az sem tetszett ki világosan, hogy összeférhetetlenség volna a különféle földrészeken élő mosómedvék hitvilága között, az emberiség ártó befolyása nyomán mind inkább kitetszővé lett, hogy a spontán nagymosás erejébe vetett ősi hit ideológiai háttértartalmak okán kezdi megosztani a medvéket. Az utolsó évtizedben pedig már zöld utat kaptak az Európa-szétmosó szekták is. Ezek ellen aknamosnak az afrikai fundamentalisták, és ez a rengeteg probléma most mind itt gyűrűzik, és lám, e jelenség ártó hatása okán most valakik mosópornak látszó mérget szórtak szét az ausztráliai delegáció sátrai körül.

A látszatok alapján mindez igaznak tűnt. Később azonban híre ment, hogy a rendőröktől megijedt ausztráliai mosómedvék így szabadultak meg veszélyes, mindenki tudja milyen készleteiktől.

Miközben a díszemelvényen hadovázó szajkómadár és a papagáj egyre magasabbra emelte a hangját, a háttérben már bontakozott a találkozó baráti arca. A francia mosómedvék azzal szédítették a hollandokat, hogy a szökőkút vizének magasba szökését az ő mosásuk váltja ki. A skót mosómedvék meg azt híresztelték, hogy ezt az egész tovahömpölygő víztömeget ők csinálták whiskyből.

Bokrok alatt, fák tetején zajlott az ismerkedés. A mexikóiak csilis szappana pillanatok alatt sláger lett a szigeten. Sikernek örvendtek a Szilícium Völgy hatodik generációs mosópadjai és más korszerű divateszközök, a mobilba letölthető, mángorlófára hajazó simíccska meg dögönyöcske applikációk.

Magasan állt már a nap, amikor a világtalálkozó legtétovább vendégei is megelégelték a szajkómadár mind zengzetesebb mondatait, s kezdtek szétszéledni, hogy a találkozó terepét felmérjék.

Áll a híd szigeti lejárója alatt egy hatalmas toportyánfa, arról kapta a nevét, hogy télen, a farkasordító hidegben sem hullatja leveleit. Ennek vízszintes ágait foglalták le maguknak a röptében mosók, akik utálják a földönmosókat, különösen a szlovák erdőkből érkezett tótágast mosókat, mert szerintük minden közösség, ami más, mint ők, az tulajdonképpen szekta.

A sziget legnagyobb platánfája fenn volt tartva a Pénzmosómedvék kasztjának, akik mások előtt angolul beszélnek, ám az of course helyett következetesen off-shore-t mondanak. Tudott volt, hogy a pénzmosómedvék, eltelve vagyonosságuktól, altatólövedékkel elejtik a gyepmestereket, miközben azt hangoztatják, hogy ők igenis tiszteletben tartják az emberi jogokat, s ennek bizonygatása céljából - mert ugye, ez rettenetesen nem igaz - pénzelnek jogtudós medvéket.

Az orosz mosómedvék befészkelték magukat a víztoronyba, s váltig remélték a szigetet hatalmi szférákra bontani. Továbbá a világtalálkozó alkalmából a nemzetközi jogban kívánták érvényre emelni, hogy a mindenkori hatalmon lévőknek joguk van bárkivel felmosni a padlót. Számítván az ellenirányú aknamunkára, szép számmal vegyültek a nagyvilág tarkaságát képviselő mosómedvék közé medvének álcázott digitális gyezsurnaják, akik különféle kódolt jelentéseket eregettek hátsójukból az éteren át, keleti irányba.

Lebuktak ugyan, de igen nagy tapsot kaptak. Még nagyobb tetszést váltott ki, amikor a kanadai delegáció vezérmedvéje arról nyilatkozott a tévének, hogy az alacsony ph értékű lányvíz meg a kemény ph értékű víz mekkora blöff, hogy csak víz van, és a medve gender-tudata dönti el, hogy nőstényként vagy hímként mos, meg hogy joga van minden mosómedvének szabadon eldönteni, kimosottnak tekinthető már valami vagy sem.

A Hollandiából érkezett Fridrich Mosing a második esti szeminárium során csatlakozott e lázító nézetekhez: hosszan idézett Megmosójog című tanulmányából, s kiállt a mosás önmagáért boldogító volta mellett, vagyis, hogy az mos, aki utoljára mos.

A második napon megjelentek az első sajtó-híradások. Nem keltett túl jó visszhangot a HetiBazár szösszenése arról, hogy mi zajlik a szigeten, mert a rövid hír pofátlan álarcos csöppségeket említett, pedig nem mindegy, hogy a mosómedve pofátlan vagy csak szemtelen, mint ahogyan a lexikonban áll. Kénytelenek voltak helyreigazítást közzétenni, ami egy egész sorral hosszabb volt, mint a hír maga.

A világtalálkozó arra kijelölt felületein a magyar költők küzdöttek a mosómedvék figyelméért. Dalnokok próbálkoztak feltűnést kelteni archaikus ódáikkal a híd szigeti lejárójának betonlábazatán. A magyar posztmodern, bár kezdetben hallgatott, az éj leple alatt igyekezett kimutatni a foga fehérjét.

"Járda szélen túr a medve

mos vagy soha,

körme még nincs rímbe szedve

szappan koppan."

meg ilyesmik voltak odaszprézve a vendégek sátraira.

A világtalálkozó második napján már gyakoriak voltak a tettlegességek.

A japán szétmosók egyik anarchista szektáját képviselő csoport vadonatúj mosógépeket vásárolt a közeli plázában. Ezeket aztán a nagy nyilvánosság előtt szaggatták alkatrész halmazzá, és végül befészkelték magukat az üres mosódobba, ahonnan hangzatos szellentéseket eregettek a szigeti fák lombja alá. A mosógépet használók az éj leple alatt megtámadták őket. Nem volt nehéz kiszagolni, hova vackoltak be. Foszlott a bunda, folyt a vér. Reggelre hosszú sorban feküdtek a sérültek az elsősegély nyújtó sátor előtt.

Tetézte a bajt, hogy a szigeti domonkos kolostor szépen rendbe hozott falain bemutatkozott a híres magyar Bemosok Egyoly ART csoportosulás.

Az elsősegély sátorban az örvösmedve rendezkedett be, aki ügyesen élve az internet karakterkészlet korlátaival, magát névjegyén csak per orvosmedve.hu propagálta. A sebek ellátásához viszont nem értett, fertőtlenítésül mindenhová csak pálinkát próbált locsolni. Kétségtelen, hogy elért valamennyi részlegesnek, de részegesnek is mondható sikert.

A harmadik délutáni szemináriumon a frissen szerveződött PFM, a Magyar Pálinkafőzőmosás Párt felszólaló medvéje a szent fazék örökségéről beszélt, miszerint a szent grál egy bizonyos pálinkafőző edény volt, meg hogy IV Béla magyar király lánya itt élt a szigeten, és azért lett szent, mert egész életén át hitt a mosódióban, mosott a szegényekre, amíg el nem jött a kalanderezések kora, amikor mindenki Mosóvárakban élt, ahonnan kisebb-nagyobb csapatokban ki-kirohantak, hogy portyázzanak egyet és prémbundában térjenek vissza.

A Demokratikus Koalamackó nevében felszólaló pedig azt szorgalmazta, hogy ideje lenne közel-keleti mosómedvékkel megfrissíteni a fogyatkozó magyar állatkerti populációt.

A Déli Kárpátok díszvendége, a hargitai barnamedve is szót kapott. Felpanaszolta, hogy a legjobb emberi koponyák, melyek régebben, az erdők mélyén kóborolván megfelelő összefogással könnyen letéphetőek voltak, most otthon maradnak, interneten koppintják egymás ötleteit, ahová a medvék nem jutnak be, mert mancsuk túl nagy a billentyűzethez.

A tágabb kulturális kitekintés érdekében meghívott egyéb állatfajú vendégek népes sorából szót kapott egy öreg ló, aki röviden beszámolt az azzal kapcsolatos kutatások előrehaladásáról, hogy milyen szerepet játszhat a lóság előtti va előtag az ember filozófiai gondolkodásában, s hogy honnan eredhet a lócitrom kifejezés, meg az ember ama nyilvánvalóan a ló felsőbbrendűségére célzó ősi ambíciója, a lóvá tevés.

Ez idő alatt a neo-orthodoxok közös imádkozást szerveztek a szökőkútnál a mindenhatóhoz, aki bemos a gonoszoknak és az öröklét vizének (partján pihenő tenyere) szélére ülteti a jólmosókat.

Az önmosók szektája éppen ott mosott, nem szívesen hallgatták mindezt. Róluk olyan hír járta, hogy szétszaggatott fiatal medvék vérében mossák magukat. A szappangók terjesztették ezt leginkább, de az is egy perverz banda, amint az utolsó éj leple alatt szétszórt mosócédulákon olvasható volt.

E szerteágazó események alatt a Hajós Alfréd uszodában próbáltak úszni a világ különféle úszónagyságai. A hosszú nyelű lapátokkal felszerelt személyzet igyekezett a medencében pancsoló mosómedvéket elkotorni a világrekordra törő magyar úszók sávjából.

A világtalálkozó szervezői az első napon még azt remélték, hogy a találkozó egy nyilatkozattal zárul, melyben hitet tesznek az új mosásrend mellett, ám a záró nap reggelén már világosan látszott, hogy ebből aligha lesz valami.

A záróesemény vezérszónoka a medveiség fennmaradás iránti felelősségét és a szakadatlan léért folyó harcnak a szükségességét taglalta, s elrettentő példának hozta, hogy az emberiség túlszaporodott, és mérgezi a vizeket, minek okán a mosómedvéknek, akik most már körömszakadtáig ragaszkodnak a mosáshoz, mind gyorsabban szakad a körmük, és rövidül az életük is, mondhatni, már egyenesen kérészéletűek.

A szónok szemére hányta a világnak, hogy bár a füstös kapitalizmusnak ahol nagyon elharapózott a légszennyezés, hál'medvének vége, most viszont csípi a jó érzésű mosómedvék szemét a beültetett chip. Megemlítette még, hogy a világtalálkozó résztvevői egyetértenek abban, hogy a kínaiak által gyártott XLL méretű mackó nadrág valójában csak az S méretnek felel meg.

Egyetlen kommünikét mégis sikerült végül elfogadtatni:

Minden medvének joga van a mosásra. A mosómedvék elítélik a mosás módja alapján való megkülönböztetést. Végül, udvariassági megfontolásból odabiggyesztettek még egy összetett mondatot, miszerint a mosómedve legjobb barátja az ember, akinek persze még prémesednie kell, és ha csak lehet, vissza kell térnie a természetbe, aminek a találkozó vendégei a három nap során szép példáit látták.

Az Egyesült Államoknak egyetlen delegáltja volt, egy, a magyar erdőkből ötvenhatban világgá ment mosómedve unokája, aki az utolsó szónoki fordulatok alatt felmászott a Hajós Alfréd uszodában felállított égbeiramodó-karó csúcsára, és kijelentette, hogy addig nem jön le, se nem eszik, se nem iszik, se nem mos, amíg a budapesti állatkertben raboskodó mosómedvét, Banditát nem engedik szabadon.

Később aztán mégis lejött, és maga is repatriált az állatkertben.

égbeiramodó-karó mosómedvével

TUSKOCKA

Az árhullám elragadott egy ágait vesztett, kétöles tuskót a bősi kikötőnél. Végigverődött a roppant fatörzs a Duna kanyarulatok külső ívein, s két nap múlva megérkezett Budapestre.

Történetesen a Szabadság híd lábához, ahol az a második világháborúban elanyátlanodott okoskocka szellőzik alacsony vízállás idején. Szertefoszlott főgondolatból leszakadt, geometrikus mellékgondolat, alaktalan kövek közt suvadva. Szikkad és szomorkodik, szimmetrizál, váltig úgy tudja, hogy ő még egy gondolat. Így telnek évei minden múltja és célja vesztett betondarabnak.

Tőle pár méterre akadt meg egy meder alján akadékoskodóban, talán egy láthatatlan kőben a két és fél öles tuskó.  Sötétre hízott, hasa mind mélyebbre ereszkedett a nagy utazásban.

A kocka félig sárba vesző lapjával fordult feléje. Nézd már, egy semmi, egy alaktalanság!

- Nem vigyázol? Még összekarmolod a puha testedet! - ezt a semmiséget ötölte ki a kocka másnapra, csakis mert már ennyire lezüllött végtelen unalmában.

A víz éppen apadt. A tuskó, ki Bős óta jócskán súlyosra szívta magát, már rendesen fenn volt akadva. Se száj se testbeszéd, meg sem billentették a hajók által keltett hullámok. Rangjához és pillanatnyi szilárd helyzetéhez méltatlannak érezte, hogy ilyen alantas fricskákra reagáljon, de hiszen, gyakran érzi magát méltóságosan megállapodottnak, ki csak megfeneklett.   

A tuskó hízott s feketedett tovább. Esélyein tűnődött, s válasz nélkül töltötte az éjszakát.

- Do you speak hungarian? - ezt sütötte ki a kocka másnap pirkadatra, mikor a feketére ázott farönk a folyó sötétjéből újra előderengett.

- Kicsit - loccsant a tuskó az apró hullámok nyelvén.

- Beszéljek magyar-angolul? Na jó. Mondd, are you a faking? - Ezen jól esett volna fetrengve nevetni, de a szögletes idom túlságosan a földbe volt ragadva. Amikor már elég világos volt, engedékenyen hozzátette még: - ...vagy inkább angol-magyarul? Egy woodkirályhoz van tán szerencsém?

- Tuskocka! - Ez volt csupán a válasz. A tuskó inkább szabadulása lehetőségein gondolkodott.

Érezte aztán másnap, hogy könnyebbé lesz a teste. Az ár lassan lopakodott fölfelé a derekán, és egyszer csak ázott hasa elszabadult. Pár perc se telt, s forgolódva tovaevickélt, át a híd alatt.

- Bagy-bugy-bigy-bugy - a vízszint alá kerülő betonkocka próbált még elköszönni. A tuskó már az Erzsébet híd hasa aljával szemezett, mikor a mértani alakzat utolsó csücskét is beszopta a folyó.

- How ár víz...  - de ezt már nem sikerült befejezni.

A tuskóra vártak még szerb napok, bár szerbül még kevésbé tud, ki a szlovák Duna parton nőtt fel. 

BEETETÉS

Először Maca dugta ki az orrát. Tizedik évében járt, jobb volt a szaglása, mint az öreg Macónak.

- Kaja van - szólt hátra.

Kicammogott a két állatkerti medve, komótosan körbe szimatoltak a borús februári délelőttben. Széttúrták az oda készített csomagokat. Nem sokat ettek. Maca még maradt volna, de Macó parancsolón oldalba lökte, és húztak vissza a barlangba.

- Figyelted? Már megint háztartási hulladék volt.

- Én a kefíres dobozt valahogy szeretem - mélázott Maca.

- Adj magadra! A kutya se szeret létminimumon élni.

- De a tévé szerint mi mindenevők vagyunk.

- Persze, de csak ami friss. Kivétel a méz, de a mézet bezzeg sajnálják! - dohogott Macó. - Nem medvének való élet ez. Észrevetted, hogy még soha nem csatangoltál?

- Mi az a csatang?

Maca az állatkertben született, Macót azonban az erdőben találták. Apró bocs volt még, amikor anyját kilőtték az orvvadászok.

- Csatang az, amikor sosem vagyunk ugyanott, ahol már voltunk.

- Én szeretek itt lenni. Megvan mindenem. És nem lőnek rám.

Kis Júnosztalgia márkájú tévékészülék állt a barlang hátuljában, azon folyvást orvvadászokról szóló filmek peregtek, na meg változatosságképpen, direkt az állatkert lakóinak az Ehetetlen értékeink, egy sorozat az emberiség kulturális kincseiről.

- Amit a tévében látsz, csak beetetés - mondta Macó. - Ha elém kerülne egy ilyen orvvadász, így morzsolnám szét. - Bal mancsát összeszorította, s az orvvadász úgy pergett rettenetes körmei közül, mint a fűrészpor.

- Friss ételt akarok - morgott aztán. - Engem nem kellett volna megmenteni, a nagy büdös semmire.

- Kaja, tévé, kultúra, ez neked semmi?

- Tudom, te mindenevő vagy, csakugyan. Két pofára tömnéd a Vizsolyi bibliát is. Én azonban szabadságra születtem. Harcra. Ha volna nálad egy filctoll, már odaírtam volna a barlang falára...

- Kívülről vagy belülről?

- Kívülről persze, hogy az a sok micimackózó is lássa: Szabadságot! Medve jogokat!

- Asszem, nincs nálam filctoll. Akkor mi mást tehetnél még?

- Fekvősztrájk. De azt meg félreértenék. Viszont támadt egy ötletem. Hanyadika van ma?

- Február kettő.

- Jól van! Akkor mi csak kiszagoltunk, sőt, ki sem szagoltunk máma. Értetted? És sütött a nap. Te is láttad, ha kérdik.

- Jó, én is láttam.

- Aztán majd megnézhetik magukat a márciusi hóban.

- Hihi, ez jó ötlet.

A tévén még nem ment semmi. Visszafeküdtek, s két pillanat múlva már horkoltak is mind a ketten.

Csapdák, döntések, diadalok

Kistermetű szuka ácsorgott csaknem mozdulatlanul a Rákóczi téri vásárcsarnok előtti tágas téren, a csarnok homlokzata előtt sorakozó, díszes pincei szellőző rácsok egyikéhez szíjazva. Furcsa szerzet volt ez a kutya. Emberi lábszár közepénél alig érhetett magasabbra. Felettébb vézna és kurta lábaihoz nem igazán illett a viszonylag nagy fej meg a göndör és unalmasan tarka, terjengős szőrbunda. Afféle keverékek keveréke volt.

Türelmesen és hosszan várakozott gazdájára a növekvő júniusi melegben, bámulta a viszonylag néptelen teret.

Amikor aztán a csarnok órájának mutatói összesodródtak, hogy ünnepeljék a delet, és a közeli katolikus templom harangozó automatája is rázendített, rövid bőr pórázát a leghamarabb elérhető helyen szájába vette, és egyetlen roppantással elharapta. Sóhajnyi tanácstalanság után, cseppet sem sietősen elloholt nyugat felé.

Évekkel később került ismét szem elé egy alaszkai riportban, amint - kellő testi ereje nem lévén - haszontalan fanként lohol egy kutyaszán mögött, reménytelen de olthatatlan szerelemben a falkavezér iránt.

Nyakában ott volt még a hajdani póráz maradéka, talán csak mert a kutya életének is fontos és kitörölhetetlen része a múlt, az egyszeri élőlény volt megkerülhetetlen bizonyosságait, az élet meghatározó csapdáit, döntéseit és diadalait számon tartó emlékezés.  

A fácán fiókja

Mindazoknak, kik szeme bicskája beletört múltkori posztomba, engesztelésül nyújtom e kis üdítő állatmesét, ahogy ígértem.

A vén róka éhsége végre legyőzte lustaságát, kiment és elkapott egy fácán fiókát. Vonszolta épp befelé, amikor leszólt a magasból a kánya:

- Boldog ragadozást!

- Mi a f három pont csillag van? - reccsent a vén róka. Nem csupán vén, kicsit süket is volt.

A kánya megismételte jóval hangosabban. Erre rókáné is kitekintett a lyukból.

- Miért kell ennek mindenbe beleugatnia?

- Hát ez egy ilyen állat, nem tudtad? - A vén róka nekilátott a zsákmányt szétcincálni.

- Te vén bolond! Már kezdtem örülni, hogy végre megemberelted magadat, de most látom, hogy ez csak a fiókja! Miért nem kaptad el az anyját? Ennyi sütni valód sincs?

- Fiókja!? Nem fiókja, hanem fióka. Mondtam annak idején, hogy iratkozzál be valahová, de most már késő. Csak leégeted az embert.

- Embert, azt én nem! Megmondom nyersen, ahogy van, az ember csak menjen a sületlen fenébe! Ez a nyers valóság.

- Na jó, csak képletesen szóltam.

- Hogyan?

- Képlet. Kép. Arra céloztam, hogy nem kell mindenbe beleütnöd a pikcsőrödet.

Rókáné a számára már megugorhatatlan szellemi magaslattól annyira mérges lett, hogy csak legyintett elsöprően a farkával.

A kánya közben elkapta a másik fácán fiókát. Tele volt vele a csőre.

Pillanatnyi ehetetlensége tudatában a templom egere, aki a hónapok óta tartó teljes renoválás miatt folyvást a mezőn kódorgott, most bátran beszólt rókáéknak:

- A másik fiókjának is annyi, most viszi a kánya, azt ti már flambírozhassátok.

- Hallod? Ez se tud magyarul. Hogy jönne rá a macskajajj!

És mit ad isten! Történetesen épp ez volt a helyzet. Mert néha a macska is olyan, mint a kivert macska.

 - Boldog ragadozást! - szólt le a kánya a macskának.

 - Mi a f három pont csillag van már megint? - kiáltott a vén róka.

 Erre aztán rókáné máris mellette termett:

 - Nem látod, nagyokos? Itt már mindenki eszik, te meg megrekedtél a tollazásnál.

Na milyen?

És ezt, kérésre, még sokkal egyszerűbben is meg tudnám írni :-)

Világvége

Putyint csak nem hagyta nyugodni gépe lelövése a szír határ fölött. Úgy döntött, 2016. február elseje lesz az a nap, amikor egy azértis erejéig visszavág a törököknek. Csak hogy merő tudatlanságból elvétette a dolgot: nem a légteret sértette meg, hanem a lékteret, így aztán a törökök nem észleltek semmit.

Putyin nem tudta hova tenni a nagy hallgatást, hatásszünetnek ez már kicsit hosszú volt, így a biztonság kedvéért megsértette a lékteret még egyszer, aztán megint és megint, s végül, mert na persze, hogy semmi sem történt, rettenetes haragra gerjedt.

- B... jatok meg! (gondoljon bombára vagy szódára, aki akar) - Putyin összes rakétasilóját a Közel-Keletre szegezte, és orbitális ebei tüzelni kezdtek. Épp a légtérben voltak Cameronék meg Hollandék, naná, s ártó szándéknyilatkozatát a térség feletti kilátásba helyezte már Angela Merkel is. Ott lapultak régtől, persze, Obamáék az ő aknamunkavetőikkel, s naná, hogy azok sem hagyták annyiban. Pillanatokon belül tüzes nanává vált a Közel-Kelet. Az ISIS rombolása címén (bár Putyin csak is-is rombolt) vállvetve sütögették Nagyhatalomék a nagy tűz mellett pecsenyéjüket.

Az Úr, aki nem azonos bár az általam nagyra tisztelt Teremtővel, de el kell ismernem, embereknél, mindegyikünknél gyorsabban kombinál, végigfuttatta elméjét a véletlenekben gazdag történések ember által követhetetlen logikáján, s egy füst alatt kitűzte e földi viszonylatokban kilátástalannak tűnő napra a Világvégét. Nyomban küldte is intézni egyetlen fiát, akinek épp más dolga lett volna virágos szeretetkertjében, de indult első szóra.

Égen-földön híre ment ennek gyorsan.

- világvége? - Putyin, aki persze így, kis vével képzelte mindezt, kétkedvén, hogy az égben az övénél nagyobb hatalom volna, két interplanetáris rakétát is eleresztett a Mennyek Országa felé.

Nagyot szólt ez, s bár az űrben nem terjed a hang, itt a Földön meghallotta mindenki, s persze Ferenc pápa is.

- Ki volt az az ördögfajzat? - kiáltotta a halkra tervezett hamvazó szerdai beszéd próbáját tartó pápa a bekapcsolt mikrofonba, amit így aztán jól meghallott minden ember fia.

- Ki volt az a sátánfajzat? - kiáltott ismét Ferenc tőle szokatlan retteneteset, kimutatva így az Úr foga fehérjét. Kicsit rontotta szelíd presztízsét, hogy az ördögre kérdezésnek az imént nem volt foganatja.

A tettes persze nem jelentkezett.

- Bocsásd meg ezeknek, Uram! - fohászkodott Ferenc, de feljebbvalója ezzel nem foglalkozott. Egy Világvégébe ennyi már belefér.

És hogy bele ne tenyereljen a Burdzs Kalifába, vagy hogy ne kelljen majd az óceánok fosszilisen szennyezett vizében mosnia kezeit, a Teremtőhöz is méltó megoldáshoz folyamodott.

Nem, nem! Nem világméretű bombamellényt öltött magára, dehogy! Egyszerűen megfordította a földi gravitáció irányát. Szétrepült az űrbe minden emberi tákolmány. Az emberek is persze, kik kapaszkodtak megszokott vackaikba.

Az Úr fia csak nézett, szomorúan széttekintett, nem tehetett semmit. Szerette az embereket, egyenként valahányat. - Hogy szajnálom! - Nem Hollandékra gondolt. - Mennyire szajnálom! Itt volt az új kalifátusz isz, lám! - pillantott részvéttel a Közel-Keletre. A Fiú a nagy lelki jóságtól kicsit pöszén beszélt.

Az Úr, ki tudja jól, hogy az eretnek D-Vektor az ő egyetlen igazán elfogulatlan, tárgyilagos krónikása, rá tekintettel két embert hagyott élve. Na persze, hogy nem D-Vektort! Orbán Viktort, a mélyen hívőt hagyta élve, meg a frissen e célra feltámasztott pogányt, Kádár Jánost.

Övék volt a világ, telve dialektikával. Kezdhettek vele, amit csak akarnak.

De ki mozdítsa meg az első követ? Hamar átlátták, mi a helyzet. Hosszan méregették egymást, hogy most aztán hogyan kéne szaporodni.

- Az annyát! - mondta végül Kádár János, az ég felé rebbentve gyáva tekintetét, de onnan már nem várhatott semmit.

Igen rövid történet

Az éves rendes összeomlás után most hangoljuk új számítógépes konfigurációnkat. Ez hosszadalmas lehet. A monitor újra kalibrálása kifejezetten nem akar sikerülni, fotóval tehát még nem próbálkozhatunk.
Hűséges olvasóink érdeklődésének ébren tartására közreadunk itt egy rövidke prémium történetet.

Lustán körötte heverő testőrei karéjában gyönyörű szaltót dobott az ifjú drogbáró, a legsár(m)osabb ember, kinek kezéhez százak vére tapadt, és aztán a nap hátra lévő idejében már csak az úszómedence előtti pázsiton heverésző barátnőjében gyönyörködött, ama nagyravágyó ribancok egyikében; pontosabban az alakjában annak, aki most, mert oly felemelőn ragyogott a nyári ég, egészen tűrhető hangon énekelt, miközben szörfdeszkától megviselt körmeit festegette.

A nő nem volt akárki, figyelméből a drogbáró szaltójánál többre is futotta, mert mind aközben, hogy vízhatlan laptopján passziánszozott, fejben gyököt vont a drogbáró éves bevételének offshore partokon elhelyezett döntő hányadából, hogy lássa a számot, ami a kezére bízott parkos lakosztály rezsiköltségeit tekintve még megengedhető lehet.

Az egyik testőr délután háromnegyed négy felé bal könyökével feldöntötte a drogbáró koktélját. Ezért tartalak, jegyezte meg epésen a drogbáró.

A nap sütött, s egyáltalán nem szakadt rájuk az ég, miként az egy bölcsen teremtett világban az ártatlan, de szigorú jók részéről elvárható volna, sőt, boldogan éltek, míg az összes jók meg nem haltak.

delfióka

Pesövé Ofszi új mesét kotort elő e forró nyári hétvégére.

A delfióka meg az óperenciás tenger

  

Élt nem is olyan régen a szocsi akváriumban egy delfin, akinek csak fél uszonya volt, és talán ezért nagy gonosz hírében állt. Ezt a delfint gyakran vitték el őrei sétáltatni, hogy az akvárium többi lakójának s különösen a delfinismeret híján meggondolatlanul párjául szegődött fiú delfinnek kevéske nyugalmat szerezzenek. Legtöbbször a fekete tengerre vitték ezt a gonosz delfint, hogy a sós vízben evickéljen kicsit, elúszni úgyse tudott volna.

Egy napon aztán, amikor a tengerben pancsolt, titokban szült ott ez a delfin egy gyereket, és nagy gonoszságában azt mondta neki:
- Ez itt az óperenciás tenger, ússz amerre látsz, én is itt születtem. – Azzal otthagyta.

A kis delfinnek, ki hibátlan uszonyait máris vígan próbálgatta, nem tetszett valahogy a víz, talán mert túlságosan fekete volt. Kérdezte is a sütkérező rákokat, hogy mit tudnak erről a tengerről, tényleg óperenciás-e ez.

- Na hát persze, igen, szögről-végről már ugye, kis jóindulattal – hablatyoltak a vén rákok, mert illett okosnak látszani egy ilyen kis maszületett előtt. Valójában fogalmuk sem volt, hiszen nem láttak ezek még óperenciás tengert életükben.

Gyanús volt valahogy a dolog a kis delfinnek, ezért tovább kíváncsiskodott. Tisztelettel megszólította a barakudát is:

- Bara, kuda vü igyotye? Ha az óperenciás tengerre, akkor szívesen önnel mennék.

A barakuda úgy tudta, hogy ez itt maga az óperenciás tenger.

- El vagy te tévedve – szólt oda a tigriscápa. Hát nem emlékszel, hogy mi mindketten az akváriumi szállítmányból estünk ki abban a szörnyű nagy viharban? Ennél a karitlan fekete vacaknál sokkal karibb, sokkal szebb a mi eredeti tengerünk.

- Aha! – mondta révülten a barakuda. – Azért van hát nekem folyton honvágyam.

- Akkor tehát teljesen más az a ti tengeretek, és óperenciás is, ugye – nyomakodott közelebb a kis delfióka.

- Óperenciás…, hát gőzöm sincs mi az – válaszolta a cápa.

Nem tudnak ezek semmit. A kis delfin búsan kiült a tengerpartra. Ahogy ott csüggedten homokozik, meglátja őt egy szirti sas.

- Mit búsulsz arany kis falatom?

- Falatod ám az ingusföldi ürge! Én delfin vagyok, ki az óperenciás tengert keresi.

- Láttam azt. Fentről minden látható. Na persze, a te vacak kis szárnyaiddal…

- Úszva próbálnám én azt elérni, csak tudnám, merre van.

- Hát amarra. Azon a nagy hegyen túl már minden óperenciás.

- Igen, - csatlakozott egy holló - ússzál csak ameddig a szemed ellát, és már ott is vagy.

- De miből ismerem fel?

- Ó – mondta tétován és körülményesen a holló.

- Hülye vagy öcsi? – szólt rá a hollóra egy vén varjú, aki szintén figyelte már egy ideje a beszélgetést. – Az Ó túl tömény. A levegőbe is kell kevés egyéb anyag, hogy az ég ilyen szép kék lehessen. Ó per encia, ez a képlet.

- Magyarul encián – okoskodott közbe a magyar csalogány, aki épp két hetes üdülését töltendő unatkozott a szocsi tengerparton.

- Hiába ábrándoztok – szólt egy vén remeterák kagylójából kikönyökölve. - Azon a mocskos szoroson, amibe a törökök folyvást beleszemetelnek, hal élve még nem jutott át.

- Nana! Úgy vagyok én hal, ahogy te – szájalt a kis delfin. – Én emlős vagyok. Átvágok én minden szoroson, csak hogy az óperenciás tengert elérhessem.

Ha tágabbra akarnátok fűrészelni azt a szorost, – nyomult oda egy barnamedve – éppen most szereztem a szocsi bolhapiacon ezt a tigris fogú kardot. Kipróbálhatnánk.

Erre a kalandra mi is kíváncsiak vagyunk – csatlakozott a barakuda meg a cápa.

Éjszaka indultak, hogy feltűnést ne keltsenek. Recsegett ugyan szörnyen a szoros, amint a medve fűrészelte, de a törökök rá se bagóztak. Azt hitték, a tektonikus lemezek köszörülik egymást a mélyben.

Át is jutott a kis csapat, s másnap reggel nekivágtak a Földközi tengernek.

A medve nagyon sajnálta, hogy nem tud úszni, mert időközben nagyon megszerette ezeket a kedves vizi lényeket. Mintha még könnyet is ejtett volna.

- Ne bőgj! – intette le a sas. – Ez a mi hazánk. Hadd menjenek! Nekem nem hitték el, hogy az óperenciás tenger arra felé van. Bezzeg a varjúnak. Eh, a madár már csak ilyen, le se sza...jnáljuk őket!

Azzal visszarepült a magasba. Ott volt neki a határtalan ég. Igaz, hogy Ó nélkül, de encián kék volt az mindenestül.

 

próbamesélés

Ma délután, június 6-án 15, azaz 3 órakor próbamesélést tartunk a VII. ker. Király és Rózsa utcák kereszteződésében található Nyugdíjas klubban. Belépés ingyenes.
D-Vektor és Pesövé Ofszi

IDŐ s ZÉ avagy izé

Időd lejárt! - sziszegte egy hang, de nem lehetett tudni, honnan jön. Nem a tévékészülékből, az biztos, hiszen rút fehérzajjal épp most ért véget az adás.

Z. agya szinte megbénult egy pillanatra. Rémület rohanta meg, aztán képzelete lángoló seprűjével próbálta mozgásba hozni a körötte megfagyott időt.

Az idő kibúvót keresett:

- Seprő és nem seprű!

Z. megtorpant egy pillanatra, de aztán átlátott ezen a szitán, s még nagyobb hadonászásba kezdett.

- Seprűm kotnyele üsse orrát dolgaidba! - rivallt tollával a papírra, s az idő félig már relációvá enyészett, mire eszébe jutott egy gyengécske riposzt:

- Ahhoz is én szolgálok, hogy amit írsz, olvasható legyen.

- Ha akarom, csak kóvályogsz előre-hátra szótagok során, tudod: indul a kutya a tyuk aludni... haszontalan játszadozás, de amikor dögkútba hull az ártatlan ember, Te bezzeg nem fordulsz vissza vele, holott megtehetnéd!

- Na jó! Nézd a tévét és ne síránkozz! - pördült egyet maga körül az idő, ám hiába: a bemondók már lemosták a sminket, a technikus biciklijén hazafelé tekert, ki-ki a maga módján beintett neki.

Állt az idő tehetetlenül.

- Téged akkor most átugorlak, hiszen csak irkálásaim által létezel - zördült Z., de ugrani képtelen volt, gondolata nem folyt többé eszéből, mert az idő ekkorra már észbekapott.

Még egy lehetősége maradt, élt is vele: mély alvásba menekült.

- Na jó, elmédnek nem múlok kicsit, de itt leszek, baszki - morogta az idő. - Felébredsz te még! Bámulod majd lábszáradon az elősejlő, tegnap még elképzelhetetlen visszereket. Aludj csak! De azt ne hidd már, hogy legfőbb ajándékomnak, az életérzésnek eltékozlását büntetlenül megúszhatod!

Szólt az idő, s mert a párnahuzat alól motoszkálást hallott, lesújtott.

Megütötte a gutát.

Z. Másnap vidáman ébredt. Hétkor már sercegett tolla a papíron. Valami olyasmiről firkált, hogy van-e halál a halál után.

Az idő meg csak bámult és bámult, kezében... bocs, periódusában! - a világmindenségből frissen elcsórt frászkarikával.

Ezzel itt már nem sokat kezdhet.

zzzz