Térben, életidőben

Emberek! Itt húz el bolygóközi pályám közöttetek. Most szólok, most szólok... Igen, most, midőn már távolodom. Sosem szerettem feltűnősködni nagyon.

Bár szívesen borzolják képzeletünket a tudomány emberei, az ottság, azaz két égitest térbeli pályájának kereszteződése valójában csak téridőben, a maga ottmikorságában érdekes. Már ha egy esetleges ütközés két égitest között egyáltalán érdekesnek nevezhető.

Na persze, ha lerajzoljuk egy bolygó és egy üstökös pályájának egymáshoz való térbeli viszonyát, és az egyik történetesen a Föld pályája, hajunk szeret máris égnek állni a metszéspont láttán. Pedig lehet, hogy a pályáknak a térbeli metszésponton való időbeli áthaladása soha sem fog egybe esni.

Bonyolultabb a helyzet az emberekkel, kik úgy szintén bolyonganak bár, nem csupán a téridőben vannak jelen, hanem még életidejük is van.

Az égitestek találkozásáról nekünk, hétköznapi embereknek csupán téridőben érdemes beszélnünk. Életidejük, helyesebben esetükben létezésidejük, mint mindennek, nekik, az aszteroidáknak és üstökösöknek is van, de annak irdatlan hosszúsága miatt az ember nem látja vagy ezt vagy azt a végét, sőt, legtöbbjüknél sem ezt, sem azt. Jönnek? A Betelgeuse felől? De már mióta! Nagy a világtér, úgy tűnik, égi restek azok az égitestek.

Mi emberek jelen vagyunk tehát az időben egy kurta életidő hosszáig. Ez egy további, elvont dimenzió, ami azonban nagyon is valós hatással van ránk, és összezavarja az időhöz való viszonyunkat.

Mi emberek leginkább térben tájékozódunk, talán mert a térbeli helyzetekre lehet feltűnő kihatásunk, az időbelire alig. A téridőbeli viszonyokat is hagyományosan térben ábrázoljuk. Sőt, legszívesebben egy sík papíron! Újabban léteznek téridős ábrázoló eszközök (szoftverek), de az idő valahogy elsikkad továbbra is. Miért, miért? Hát mi volna az a mi életidőnk viszonylatában?

Pedig ha való életünk során találkozásunk valamivel vagy valakivel egyáltalán történésbe fordulhatott, csakis azért lehetett, mert a téridőben találkoztunk, nem csak a térben, hanem az időben is. Miként két égitest pályájának a téridőben kell metszenie egymást, hogy történjen is valami, akként van ez az emberek végtelen bonyolult pályáinak találkozásával is.

Az életút, ami valójában az időben alig kirajzolódó kicsiny tartomány, térben egy elképesztő gubanc, ami mindennél bonyolultabban mutatja a találkozások lehetőségeit és ellentmondásait.

Mata Harival, ugye, nem találkozhattunk volna össze sem térben, sem időben, de Gábor Zsazsával térben is, időben is igen, csak mit kezdtünk volna azzal? Szerelmesek már aligha lettünk volna belé, mert bár térben is, időben is stimmelt volna az a találkozás, de életidőben aligha. Ravasz szerkezet az életidő.

Az életidőnket nem csupán számon tartjuk, de taglaljuk is, fejezetekre osztjuk, na persze, és ehhez képest az idő igazi dimenziója számunkra már csak fikció marad. Tudatlanság volna ez? Vagy a megtapasztalás bölcsessége?

Csak térbeli összeütközéseknek vannak materiális következményei, csak ilyesmitől szenvedünk (találkozásom a villamossal a Boráros téren nem pedig sehol ma délután stb.) és hasonlóképp, nekünk, élőknek csak térbeli találkozásoknak van okunk örülni. (Az én is azon a villamos ülésen ültem, amin egyszer ő--ből (a fétisistákat leszámítva) sosem lesz szerelem :-)

Mindezt csak azért említjük, mert nem rég rájöttünk arra, hogy mennyi mindenki életpályáját metszi a miénk máskor a térben mint ahol az időben, és legyen miénk a felfedezés öröme, vagyis nem szeretnénk szomorkodni ezen. (Örülnénk, ha e szép dialektikába nyelvészek sem rondítanának bele.)

Mindenki süketel, ezoterizál, lelkizik összevissza, de valójában csak az anyag képes kifejezni örömét egy másik anyagnak, csak testek találkozásából lesz történés, egyáltalán életidőben is megfogható valami.

Valószínűség? Statisztikai igazságok beteljesülésére várni? Könyörgöm, Tudósok, közben elszáll az életidő!