paradigmatikus orrfújás

Nem rég, midőn célzást tettünk súlyos megfázásunk apropóján a paradigmatikus orrfújásra, figyelmes környezetünk kérdezte nyomban, mi volna az.

Csakugyan, mi volna a taknyosságban eltelt annyi évezred után, ami új, s ami eddig szóba sem jöhetett?

Először is - a gyengélkedők kedvéért - ide citáljuk szótárunk megfogalmazásában, hogy mi is az a paradigma.

A paradigma kifejezés többféle területen eltérő értelemmel használatos, számunkra azonban a leglényegesebb:

A paradigma olyan, a világ mindenkori ismeretéből és az ember önismeretéből táplálkozó összegző, tételes állásfoglalás, szemléleti megítélés, amely segít összhangban tartani a civilizáció törekvéseit, egyedeinek magatartását, és kommunikációját.

A paradigma egy idő után érvényét veszti. Eme sorsa abban áll, hogy az ember/emberiség tudása árnyalódik, és így idővel krízisbe kerül korábbról öröklött, kikristályosodott, paradigmatikusan hajtogatott véleménye, beállítottsága, hiedelmei, tudása, világképe (stb.) ellentmondásossá válása miatt.

A paradigmába vetett bizalom megingásából következő krízist csupán a tételes állásfoglalásoknak a kor tudását érvényre juttató (paradigma-méretű) megváltoztatásával lehet feloldani. Ez volna a paradigma váltás.

A tudományok terén egy adott időpontban több egymást nem kizáró, a nem lezárt kérdések megválaszolása céljából más-más irányt célzó paradigma is érvényben lehet. (Például a gyógyításban, a gazdaságtanban, a kultúrában és művészetben vagy a politikában, de az egyes tudományterületek viszonyában és legapróbb szegmenseiben is.

Na de vissza, illetve előre az orrfújáshoz!

Tudományos megfigyeléseink arra a korszakos felismerésre vezettek, hogy a súlyosan náthás embernek nem az orrát, hanem a fejét kell kifújnia. Ez a paradigma váltás lényege.

Mert mit csinált a taknyos ember évezredeken át? A zavaró váladéktól ösztökélve kezébe vette orrát, és esetleg diszkréten, kis kendőcskével takarva a történéseket, hogy a környezet ne undorodjék, az orrnyílások szűken tartása közepette kezdte orrcimpáit berregtetni. Előidézett így egy frekvenciás rezgést, minek köszönhetőn meg is szabadult valamennyi, nyálkahártyáiról már épp kicseppenni akaró beltartalomtól.

A kevésbé jóérzésű és auditíve gátlástalan típus mindehhez hörgött is, ami elnyomta kissé a nyálkahártyák roppant hangos, trombitáló berregését.

Nem titkoljuk, a típusban magunkra ismerünk. Eltömve azonban kezünkkel a szabadba nyíló légutakat, tulajdonképpen a fejünket kezdtük felfújni.

A t...* össze-visza keveredett légzőjáratainkban, s miután ez a végtelenségig nem volt folytatható, egy idő után abbahagytuk, azzal a hamis tudattal, hogy tettünk valami értelmeset jobbulásunkért.

Mindeközben a belső légutak semmivel sem lettek tisztábbak.

A koponya üregi viszonyainak modern technikánk kínálta, röntgenes szemrevételezése nyomán ma már világos, hogy a nátha nem csupán abban a picinyke, orr nevű nyúlványban tombolhatja ki magát, hanem számos eldugott melléküreget talál odabent a fejben, és váladékokkal tömi be ezeket az üregeket, melyek a rossz orrfúvási technikával elérhetetlenek. Végül gyakorta csak a sebész segíthet az arcüregek felnyitása útján.

A paradigmatikus, avagy új szemlélettel végzett eljárásban tehát a fejet kell kifújni az orron át. Ezt a műveletet semmiképp nem szabad az orr hangszerré alakításával indítanunk. Legfontosabb kifújó eszközünk a tüdőnk, aminek hatalmas léglökete a légzőnyílás rendszeren keresztülsöpör, elősorodva a káros váladékot még a melléküregekből is.

A paradigmatikus orrfújásnak helyes technika mellett nincs más hangja, csak a levegő légutakon belüli surrogása, illetve a odabent leszakadó, és kifelé sodródó váladékok neszei. Nincs tehát semmiféle berregés.

Kezünket a művelet főmenetében nem használhatjuk. Ez arra készteti a megrögzötteket, hogy orrukkal próbálják befogni az orrnyílásaikat, mert váltig berregtetni akarnak. Hallani akarják, hogy mekkora nagy tettet hajtanak végre. Az orrcimpák mimikai felgyűrésével azonban csak azt érik el, hogy szűkítik a légutat, miáltal mégis csak megjelenik a berregő hang.

Hiba, hiba, hiba!

Kétségtelen, hogy a helyes technika mellett fennáll a beltartalmak akadály mentes kirepülése. Ez azonban ne tartson vissza bennünket! Vonuljunk félre egy fürdőszobába, s hajoljunk a mosdókagyló vagy még inkább a kád fölé. Igazából összegörnyedni sem szabad, hogy a tüdőnk legjobb teljesítményét nyújthassa. Két tenyerünk árnyékoló jelenlétével csökkenteni tudjuk a kiáramlás szögét, anélkül, hogy az orrot érintenénk.

Legjobb persze folyó vizek mellett, ahol térdig begázolhatunk.

Az önmagunk fölötti hatalmunk mámorító tudatában indított tüdőlöketeket addig kell ismételnünk, mígnem semmi egyebet, mint egyenletesen surrogó légáramlást hallunk. Érezni fogjuk, hogy fejünk minden zugát elérték és átjárták a tisztító légáramlatok.

Ezek után biztosak lehetünk benne, hogy bár a nátha máris nekifogott az újratermelésnek, kicsit eltűnődik a dolgokon, hogy ki is az úr odabent, és jó ideig zavartalanul fognak szelelni a légútjaink.

Biztosak lehetünk benne továbbá, hogy a paradigmatikus szemléletváltással pszichésen is a legtöbbet tettük jobbulásunkért.

Vigyázat tehát! Aki továbbra is berregtetve fújja orrát, annak hozzáállása mától nem paradigmatikus, hanem csak paradogmatikus.

Mivel alapvetően vizuális típus vagyunk, felhívjuk fotográfus kollégáinkat egy nemes versengésre. Küldjenek be a régi vagy az új paradigmatikus orrfújást tréfásan illusztráló felvételeket!

Ahogy ez ma szokás, a legjobb pályaművek jutalma lesz a publikáció.

Ime egyik Kedves Olvasónk jelentése, hogy Nagyharsányban e cudar februári napokon a szél fújja legharsányabban az orrot.