Ösztövér

Különös médium a fotográfia. A céda világ, meztelen valóságát fénnyel felzászlózva, betör kíváncsiságunk dobozos csarnokába, s mutatja, árulja szemérmetlenül, amije van. Miközben gyanútlanul kioldott zárral, tátott blendével bámulunk, ránk tukmálja az a céda azt is mind, amit nem akartunk.

Míg a festő arra koncentrál, hogy ott legyen végre az a valami a vásznon, amit a valóságból - képzelete valóságából akár - átemelni gondol, velünk, széptevő fotográfusokkal pont fordítva van: az a feladvány adatik, hogy amit a látható valóság zsúfolt totalitásából fölöslegesnek tartunk, az ne kerüljön rá a fotóra. Mert hiszen valósághűnek ott a valóság maga.

Azután persze, lévén, hogy ihletett közelítésünk nyomán általunk vélt minőségek kerülhetnek képbe, a mi feladatunk az is, hogy kiderüljön, mit „akarunk”. Jobb esetben inkább sejtetések továbbítása ez, nem is akarás, és ha a talányosság megragadott már valakit, a befogadót, az tudni szeretné, mi az, ami sejlik. Amikor ez a helyzet, akkor kérdő tekintetén át már fogva van a néző, s élvezi, vagy elszenvedi képi mutogatásainkat.

De előre szaladtunk! Elutasítani tudni, közömbösíteni a céda valóságból készen érkező formákat és mineműségeket, mesterségbeli kihívás, annak hogyanja az alkotói látáskultúra oldalához tartozik.

A vizuális totalitásból elhagyni tónus, szín és más vonatkozás szerint, elhagyni mind a vizuális szándék felől nem lényegest, több útja is kínálkozik ennek.

Mondjuk, épít az ember egy lyukkamerát. Esetleg óriási nagyot. Minél nagyobbat, annál nagyobb lehet a lyuk. Vásárol aztán vagy előállít az ember e kamerához méretezett, érzékenyített emulziót (filmet?), továbbá vásárol nagy méretű, rusztikus felületű nyomópapír lapokat.

Az érzékenyített „filmet” behelyezi az ember a lyukkamerája lyukkal szemközti hátsó falán lévő nyílás mögé, és kiszemelvén a témának ítélt látványt, odafordítja gépét valahová, majd pedig, ha a tárgyak fürdenek már a fényben, leveszi a lyuk takaróját. Eltelhet így több óra is, mialatt a várfalnak vagy a ruhátlan nőnek nem illik mocorogni.

Talán épp e hosszú hatásszünetben fog az ember egy pemzlit, s ártalmatlan spektrális hullámok fénye mellett - mondhatni, vakon - bekeni a végső kép hordozása céljából vásárolt kartonlapot az általa kotyvasztott, még folyékony, fényérzékeny emulzióval. Többféle színezetet adó kotyvalék kínálkozik, de átütő világsikert a vas-ammon-citrátos változat aratott, mely az úgynevezett cianotípia eljáráshoz szükséges. Az előhívott negatívot ráhelyezi az ember a közben már megszáradt ciános emulzióra, és sok-sok percen át fényt bocsát rá. Ez a kontaktmásolás. A fényt nem kapott érzékeny vegyületet vízzel kimosva láthatóvá tehető végül a valóság fény-üzenetének kékes tónusokban ösztövérré redukált „megnemfelelője”.

Amikor nézzük az ilyen képet valahol, talán egy kiállítóteremben, az ösztövér és nagyon kreatív technikai kaland nyilvánvaló jelei láttán megtesszük az első lépést a művész felé: ez a lépés a bizalom.

E bizalomtól ajzottan, képei előtt tovalépkedve várjuk aztán, hogy a valóságlátás miféle érzéseket indító vagy miféle gondolatokat ébresztő lényegi és általunk utolérhetetlen kalandjába kíván bennünket belevonni. Hogy alkotó mesterkedései által miféle, a mi érzékeink által is fogható, nézői késztetettségünkben gerjedt üzenetté szikárodott a pőre valóság.

Néha azt kell mondanunk: Ennyivé, semmi egyébbé? Csak színeit, csak felszíne gazdagságát vesztette a bamba tárgyi valóság? Csak kilúgozódott úgy-ahogy?

Talányos foltnak jó lenne szobánk falára? Talán. Az már valami, persze, képi karrier, feltéve, hogy előbb-utóbb rá nem ununk.

Talányos folt, formák különös rendje nélkül, fontosabb titkok bármiféle sejlése, kapaszkodója nélkül, ilyet talán mi is tudunk. Tudunk vagy sem, de ez az érzésünk támadhat, igen.

És a bizalom, huss, már nincs is sehol.

Megeshet persze, hogy odaáll talán más valaki is, nézi azt a képet és az ösztövér látvány nyomán gyorsabbra kapcsol ereiben az ösztövér, és aszongya: „Nekem ez gyönyörű!”

Mi pedig, hallván ezt (már, ha pechünkre ott vagyunk,) körbenézünk a kiállítóteremben. Nem, nem azért, hogy vannak-e tanúk, hanem, hogy hová is akaszthatnánk magunkat.

Mert hogy a legfontosabb, garantáltan gyönyörű kép nekünk mégis csak mi vagyunk, ahogyan teremtőnktől kapott dupla camera obscuránktól ösztökélve gondolkodunk.

* A cianotípia - magyarul kéknyomat - egy nem ezüst alapú archaikus eljárás kontakt másolatok készítésére. 1842-ben Sir John Frederick William Herschel angol csillagász és matematikus találta fel. A cianotípia jellegzetes kék színét a vörösvérlúgsóban található cián adja.

A semmi képe cianotípia másolaton