Jé ing és Jung

Beárnyékolom Jung Zseni művészetét













Az idén másodszor kapott teret Jung Zseni a Magyar Fotográfusok Házában. Jung Zseni, az árvízkárosult. A domináns fotó-tendenciákat tekintve másképp aligha jutott volna be.
Aki tudja, hogy nálam nem csak a tény szent, hanem a vélemény is, vagyis érvekre támaszkodom, és nem vagyok senki reklámembere, talán átugrik pár olcsó érzelmi formaságot, s képes lesz követni, honna fúj nálam a szél.
A mai magyar fotográfia aktuális hangadói, akik vakon bíznak a nemzetközi tendenciák művészetileg hosszú távon releváns voltában, egy ideje bizonyos maguk definiálta kortárs fotográfia fogalommal operálnak. Törekvéseikben alapvetően a vizuális kommunikáció dominál. (és, sajnos, egyben a kirekesztés) Az u.n. kortárs fotográfia tulajdonképpen a vizuális kommunikáció és a vizuális antropológia sajátos keveréke, alapvetően az ember társadalmi viszonyainak (újra)értelmezésével van elfoglalva.
A művészeti tett, a maga eredendő természete szerint - és a valósághoz való felsőbb nemfogalmi szintű ismérveivel - más térben lebeg, a kortársak azonban fütyülnek erre, nekik kell, persze, a művészet nagybecsű címkéje is. Ilyenformán a művészek némelyikét kortársi tiszteletlenséggel kiforgatják a tehetség, esztétikai érzék jogán neki kijáró örökségből.
Jung Zseninek az emberi adottságok és törekvések eredendő természete szerinti kijár az alkotó státusz, ő a művész-volt egyik egyedi esete. Bizonyára szép számú a befogadói tábora is, azokra gondolok, akik lelkében az ő formai törekvései emelkedett élményt generálnak.
Egy ideje már próbál kitörni a fotográfiára jellemző technikai rabságból: ráfesteget képeire, egyediesítőn pancsolgat velük, mondhatom: a képzőművészet felé kacsingat. (Naná! Már a divatos kortárs-figurák is ébredeznek, hogy ha művésznek kívánják tekinteni magukat, dobbantani kéne, és kezdik képzőművésznek nevezgetni magukat.)
Jung Zseni nem nevezgeti magát semminek, ám miközben nagy igyekezettel egyediesíti kópiáit, váltig nem bír egy alkotói oldalon mutatkozó problematikával, nevezetesen, hogy a művészet igazi rendeltetése szerint olyasmit fedezzen fel alkotó mozzanatai által, amit eddig még nem fedezett fel, még nem tudott megkaparintani a ráción túli valóságból. Emiatt hurokba szorult széptevésnek tűnik munkálkodása. Nyűglődve tekeregnek modelljei egy szépre pancsolt álvalóságban. E sajátos hurokban terem a giccs. Benövik Jung ambícióit a műtárgyiasítás erőfeszítései. Nyilvánvaló jegyei ennek a rusztikus, kacsalábon forgó képkeretek, például.
Jung Zseni a fotográfiai szakma kiválóan felkészült mestere. Formai látása is kiváló, bár az enyém lenne csak fele olyan jó! Alkotói habitusát azonban szétzilálja a kínálkozás, a magát eladni akarás. Nem hiszem, például, hogy rövid életrajzában a gasztronómiai fotózás kiválóságaként kéne említenie magát.

Miközben imígyen acsarkodtam magamban a Mai Manó ház Jung művekkel meghintett emeletén, a napfény műteremben kezdetét vette a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója antológiájának bemutatója.
Beke László hosszan fonta élete epizodikus vetületeit a mű érdemi arculatának kérdései köré. Legnagyobb csodálatomra fényképezett is.
Az FFS kapcsán eszembe jutott az a régi-régi epizód, amikor - asszem, Urbán Tamás akkori nagy-nagy igyekezetét támogatóan - beszédbe elegyedtem a Garay utcában egy eladásra kínált pincehelyiség birtokosával, aki, megtudván, hogy fotográfusoknak keresek életteret, előkotort egy kazal fényképet, amin ő, nyolcvan körüli vén iparos különféle pózokban gyömöszöli 16 éves dundi babáját. Nagyon felvágósan mutogatta azokat a kis vacak kópiákat, én meg elismerően csodálkoztam (csodálkozom ma is :-), aztán ez a Garay utcai pincehelyiség lett hosszabb időre a fiatalok stúdiója. Itt voltam tanúja, amikor Beke László, akit a stúdió új termését értékelni egy ízben vendégül hívtak, meglátván a (ma már tudjuk, szerencsétlen) Szerencsés János igencsak telibe fényképezett intim női testtájék fotóját (ma Tóth Béla irodájában díszeleg abból a felvételből egy kópia) felháborodottan elhatárolódott, kikérvén az ilyesféle ábrázolásokat (gondolom a puszta megpillantásukat) magának, s csak nagyon hosszú győzködések után engedett a negyvennyolcból.
Hát effélék jutottak eszembe. Odakünk eközben különféle gyalázatok estek a mi Broadwayünk pillanatnyi arculatán. Az utolsó lomtalanítás címén tangóra hívta a VI. kerület lakosait Fővárosi Közterület Fenntartó.







A jungi képkeret, mint a műtárgyiasultság egyik garanciája














Beke László és Böröczfy Virág

Még földwet sem ér a kidobott holmi, már mindennek gazdája van. Jé, ing! - mondja a csóró fedéltelen. - Jé, papírdoboz! - mondom én, és loholok vele haza.

Egy makacs kisbunda a Mai Manó lépcsőházban. Vonakodik lommá lenni

haikurásszuk a sikert

Ezzel a haikunkkal nem nyertünk semmit a japán pályázaton, melynek tematikája az élet volt::

Kő, víz, ha vágyna

maradni kő, víz, lehet,

sorsát kimondta.

Igen, úgy látszik, tehetségtelenek vagyunk, illetve túlteng bennünk a filozófia, azaz, nem költők vagyunk, illetve nem eléggé japánok.

Ha egy kicsivel több eszünk van, ilyesmit küldtük volna inkább nekik:

Gyom vet árnyékot

kólát vedel a kertész

holnap is nap lesz 

vagy esetleg:

macskint a kutya,

visszakutyint a macska,

ki érti eztet

Nikon szaké

Mint kiderült, húsz évente iszom Nikon fadobozból szakét, amit japán sörnek, japán bornak is neveznek, de hagyományosan kerámia csészéből fogyasztják. Gyanús, hogy én miért iszom valahányszor fakockából. Lehet, hogy ez nem is szaké?
Húsz évvel ezelőtt jött létre a magyarországi Nikon vállalat, s Huller Gyula töretlen igazgatása mellett érte meg ezt a szép évfordulót. A Boscolo hotel kommunikációs bázisán zajlott a megemlékezés, jómagam a Nikon megbízásából slideshowt készítettem erre az alkalomra, amit katasztrofális hangosítási körülmények között  mutattak be a magyar fotográfusok krémje előtt. Sült a pofámról a bőr, de mindenki arra biztatott, hogy inkább érezzem jól magamat.

Most, hogy már két éjszakát alvás nélkül mérgelődtem át, rövid beszámolót kerekítek:

Huller Gyulával  lilára világított hodályban kölcsönösen gratulálunk egymásnak.

 Ez, bizony, Dékán István felvétele, aki biztos kézzel terelte a rakoncátlan GÖELEVENt a célra.

Az est érdekes eseménye volt, amikor Tóth Béla, akit egyebek mellett a Nikon képviselete tett naggyá, felolvasta írásos vallomását.

A bulihomály szórakozás iránt kétségtelen leginkább eltökélt figurája Baricz Kati volt, akit több képen próbálok most kiemelni a feledés homályából.

A MAOE fotótagozatának nagyszerű elnöke, S Faragó Gyöngyi is jelen volt az ünneplésen, aki egy igen eredeti kompozícióra próbálta rávenni a sötötségben alig látó GÖELEVENt.

Az est  legnagyobb sikert arató meglepetése volt a Strokes együttes. Aki tud róluk valamit, majd írja meg. Köszi.

Alul a Kft megalakulása idején emlékbe kapott szakés doboz, fent a mostani. Nem tudom, húsz év múlva hogy fogok akkor már hármat reszkető bal kezemben tartani. :-))))

A Geiger-féle megnyitás

meg a Tóth-féle akrosztichon.

A pesterzsébeti Gaál Imre galériában mutatkozott be a MAOE fotótagozat Liszt Ferencet köszöntő akrosztikus csapata, azon Tóth József által megnevezett szerencsések teamje, akiknek neve kezdőbetűje megtalálható Liszt Ferenc nevében. Mi tehát, sem a Dozvald, sem D-Vektor sem Pesövé Ofszi, nem rúghattunk labdába.

A fotókiállítás témája a pesterzsébeti galériában gyakorta szerephez jutó Bechstein zongora volt. (A híres régi gyár támogatta Liszt Ferenc művészetét évente egy-egy zongorával.)

Jó képek születtek, mindössze 16 került közülük falra, de igen nagyszabású tálalásban.

Elképesztő sok ember tolongott/szorongott a megnyitón. Hogy mi vonzotta oda őket, nem találgatnám, de bizonyára név vagy nevek.

Geiger György mikrofonját tartja Tóth József Füles, kurátor és ötletgazda. A kép jobb szélén Izápy Laura, mögötte Lehotka László, amögött S.Faragó Gyöngyi akrosztichokraták.

Nem kisebb név, mint Geiger György Kossuth-díjas trombitaművész, Soroksár díszpolgára tartott megnyitó beszédet.

Egész estét betöltő élménnyel ajándékozta meg a közönséget.

Először is kis tipológiáját adta a megnyitóbeszédek különféle formáinak.

"Végletes leegyszerűsítéssel három jól megkülönböztethető csoportig jutottam.

   Kezdem a legextrémebbel. A felkért személy megjelenik a színen - keresetten gyűrött utcai ruhában - majd jelentőségteljes nyegleséggel bejelenti, hogy a kiállítást ezennel megnyitom…. és elvonul … Hát – ha úgy vesszük, a feladat szigorúan vett érdemi része végrehajtást nyert. Sőt! Ebben a közegben az „ezennel”  időhatározó már szinte fecsegésnek tűnik. Azonban a megjelentek értetlenül fogadják, hiányérzetük van – méltán, és sokan sértve érzik magukat.

   Ezt a megoldást nem választanám....

A második csoportot úgy jellemezhetem, mint az imént említett megnyitó - típusnak pontosan az ellenkezőjét.  Ebben az esetben az előadó élete fő műveként kezeli a rá bízott feladatot, mely próbára teszi a hallgatóság – szószerinti – állóképességét, mert a szöveg maratoni hosszúságú, az ülőhelyek száma pedig általában kevés. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az idő előre haladtával  nő a figyelmetlenség és ezzel egyenes arányban  az alapzaj is. Így az előadás azon része, melyből maga a művész is megtudná végre, hogy milyen sugallatok hatására készítette művét és mi az eszmei mondanivalója az elkészült alkotásoknak, az már az érthetetlenség és érdektelenség homályába vész. (...)

Ne higgyék azonban, hogy jó megnyitót még nem hallottam. Sőt! Valószínű, hogy ezek voltak többségben. Ekkor jól érzékelhető a harmónia a bemutatandó anyag és az elhangzó szöveg között. Az utcáról beesett érdeklődő számára is érthető, de a szakma is talál benne érdekes megközelítéseket és informatív utalásokat. És még valami. Figyelembe veszi és jó arányérzékkel egyensúlyt

teremt a jelenlevők művészetek iránti éhsége és a büféasztalról szállingózó illatok ingerelte emberi gyöngeség között.

"   Nos, ez az ideális feladatmegoldás vonzó, sőt valószínűleg ezt kellene követnem. De ez sem fog menni. Sok mindennel indokolhatnám ezt, de csak a végeredményt mondom. Ehhez nem vagyok elég felkészült. Trombitásként viszont  az vagyok és mint ilyen, más lesz ez a megnyitó, mint az eddig felsoroltak.

Tehát - „megnyitás másként”.

Geiger György, amikor valamelyik médumnak nyilatkoznia kell, szinte mindig magával viszi hangszerét, meg is szólaltatja, ennek örülnek a riporterek. Most is vele volt a trombita, persze.

Megnyitó beszédébe hat kis darabot iktatott be. Liszt Ferenc születésére emlékező képkiállításon természetesen idézett a Muszorgszkíj - Ravel posztumusz kooperációval készült Egy kiállítás képei-ből.

Geiger György lélegzetvételként megemlítette, hogy Tóth József ... "Nem akárkiket kért fel (és itt ne minőségi kiválasztásra gondoljanak, az evidencia) hanem azon szerencséseket, akiknek neveik kezdőbetűit összeolvasva kiadják Liszt Ferenc nevét (minő szerencse,  „T ” betű is van benne, így saját magát is felkérhette.) A kiállító művészek nevei elhangzottak már, de megismétlem – Liszt Ferenc sorrendben – ezúttal keresztnevek nélkül. LEHOTKA,  IZAPI, SZENTIVÁNYI, TÓTH, FARAGÓ, EIFERT, RÓZSA, EIFERT, NAGY, CHOCHOL "

 Hát, igen, Eifert kétszer... Neveződni tudni kell!

Geiger György rövid Tasso mű bemutatása után ilyen kommentet fűzött a kiállított képekhez:

"... Magas színvonalú, ám nagyon különböző megfogalmazások. Vannak, akik a hangszer testéből indulnak ki, de az átlag szemlélő számára észrevehetetlen „belső szerveket” favorizálják. Mások pedig a láthatatlant, a hangszer lelkét keresik és varázsolják elénk. Így a variációk egyike–másika már nem könnyen vezethető vissza magára a témára. Ám így van ez más területeken is, ahol a variációs forma jelen van. Például a zenében, és ha kicsit elvonatkoztatunk, a köznapi életben is.

Geiger György a köznapi életből igen szórakoztató példát említett:

"A párttitkárt megharapja egy csacsi-szamár. Innen indul a hírvariáció. Pár házzal odébb már úgy tudják, hogy a párttitkárt megharapta a csacsi-szamár, de teljesen érthetetlen, mert meg volt kötve. A következőben már bizonytalanok abban, hogy ki volt megkötve és ki kit harapott meg. A harmadik variációban már tudni vélik, hogy a párttitkár volt megkötve és a csacsi-szamár csak kioldozni akarta, s mert ebben nem volt nagy gyakorlata, kicsit megharapdálta. A következő helyen már fölmerült a kérdés, vajon ki köthette meg a párttitkárt? – hála istennek! És így fokozódik ez …. a falu végéig."

Geiger György három variációt játszott el ezután Georg Friedrich Handel Ária, változatokkal című darabjából, majd visszatért a képekre:

"...azt kell  mondjam, hogy hiányérzetem van. Ezt nem negatív megjegyzésnek szántam. Sőt. Éppen ezek a kitűnő képek keltettek kíváncsiságot továbbiak iránt. Ám tudom, hogy ennek egyszerű, prózai akadálya van. A mesternek rövid a neve. Liszt Ferenc. Bezzeg ha Nyikoláj Andrejevics Rimszkij Korszakov orosz zeneszerző jutott volna eszébe Füles Mesternek e kiállítás kapcsán – akinek nem mellesleg Liszt volt a példaképe - akkor a teljes MAOE fotóművész tagozatot felkérhette volna."

Hát ez az! Ide kívántunk kilukadni.

Utána is nézünk, mikor született vagy halt ez a Rimszkij Korszakov, hogy méltóképpen lecsaphassunk rá, mert D betű is van a nevében!

Geiger György utolsó kis játékát a következőkkel vezette be:

"...ha már szóba hoztam az orosz mestert, megemlítem – és ez a zsákból kibújt szög tipikus esete, hogy Ő írta a rendkívül virtuóz „ Dongó” című darabot csellóra, amit én elég jól tudok, és most – utolsó durranásként  - el szeretném játszani Önöknek – trombitán."

Eljátszotta. Játszotta, játszotta, míg nem a dongó, valószínűleg az ablaküveggel való találkozás következtében, nagyot koppant, aztán elhallgatott.

Ezután legnagyobb sajnálatunkra Geiger György is elhallgatott, ám koppanás nélkül. :-))

A képen a szerencsés nevűek néhánya: Rózsa Zsuzsa, Szentiváni János, Nagy Lajos, és takarásban Chochol Károly. 

Az utolsó szerencsés: Eifert János. Érdemes megfigyelni az általa alkalmazott olcsó, de hatásos témasztótechnikát elrázás ellen.

tovább tökölődöm

Be vagyok havazva. A Tök bezzeg virít. Zebegényben kaptam lencsevégre a Koós Károly templomot, amit, ha bármikor fotózom, s meglát a haver, nyomban felhív, hogy ezt Koós nem egyedül tevezte, meg hogy a Ali bácsi a freskóknak csak szellemi elgondolója, és hogy népi építészet, de szecesszió.
Én csak a fehér erőt láttam benne, tök jól mutatott a sárga tök mögött.
Egyébként maradt egy szekérderéknyi égetnivaló diólevél a jövő hétre is. Sebj, állítólag idén decemberben közelít be a vénasszonyok nyara. Addig meg csuhéj!

Távolbaszakadt autentikus hölgyismerősöm is hozzászólt a témához:
aszongya, tök jó fej vagyok, hát ha ketten tervezték, akkor két tornyának kéne lennie, nem?

HALLOWEEN

Jó napom volt. GÖELEVEN viszonylag gyorsan felfogta, mi a téma :-))
Csak annyit kérdeztem:
Vágod? - és már vágta is.

DöBestofFilm

The best film promoting country, region or city második díját nyerte a portugálok idegenforgalmi promóciós filmkölteménye.

Nem tartom ujjamat a portugálok ütőerén, hírüket egy jóakaróm osztotta meg velem.

Lágy HD produkció, tele limonadív handabandával: szellő, cselló, szépjány, macsó, kacsó, estifények, tájékok, béke golfvölgye, suhanó pincér, lábnyomok és madártávlat, senki nem dolgozik.

Az esztrád avagy eztneked, himnikusan maszatolós zene - ha százszor meg tudnám nézni, egyre inkább hánynék.

E filmköltemény eszembe juttatja a még ezredfordulónk előtt sorsára maradt diaporámát, ami a szegények mozija volt. Kölcsönvett zene, föld közelben talált látványok, esetlen technika, köldöknéző szakköri gondolatok.

Lám, ha nem a butácska szegények, hanem az okos gazdagok mozija lett volna az a miénk, pont ilyen portugál rémálmos limonádékat locsolhattunk volna mi is - nem az éterbe, akkor még nem volt internet, hanem a közérdeklődés promóciós falaira. Már akkor, nyolcvannégy táján. Szuperplánok és szatelitközeli plánok váltogatásával (megfizethető bérrepülőgép már akkor is volt).

És mennyi díjjal halmozott volna el bennünket az üzleti remény! Mennyi arany plecsni záporozott volna ránk! Mozdulni sem tudnánk most alatta - ennyire... annyira jóllakottan.

a kula-túra utcája

Közepes csinnadrattával átadták Erzsébetvárosban a kultúra utcáját. Hetek óta fotózom a Kazinczy utcai fejleményeket, mivel házunk itt áll az utca sarkán.
Azt mondja szomszédom, nem a kultúra utcája ez, hanem a kula-túra utcája. Kinéz valamelyik éjjel (nem tud aludni a zajtól) és azt látja, hogy épp a szemközti falra szarik a turista.
A verbális újítás tehát jogos. Ide járnak házunk árkádja alá kulálni a fedéltelenek is.
Alábbi rövid képes beszámolóm szombat reggeli, még friss mint a szar.

Háromnegyed kilenckor lábujjhegyen indulok a péküzlet felé, mert egyesek még alszanak.

A kultúra utcájában a zsinagóga bejárata mellett ismeretlen szerző falképe: Az utolsó vacsora.

A kultúra utcájának Wesselényi utcai sarkán az éj folyamán szabaddá tették az eddig korlátozott bejáratot. Nem, nem a vakok, mert azoknak a fehér sávon kell haladniok.

Visszafelé jövet még mindig lábujjhegyen lépkedek...

...nem, nem azért, hanem, hogy bele ne lépjek valamibe, mert most már mindjárt haza érek.

Kedves blogbarátom, a nemes lelkű Libuc, fenti riportomra reflektálva valós és egyben költői példázatot publikált a maga blogján - 
http://hajnalvaro.blogspot.com/2011/10/allat.html - holmi újszülött, anyátlanná lett nyulacskákról.

Költői kérdése, hogy az ember miért nem, ha még az állat is...? - gondolkodásra készteti az olvasót.

Én úgy látom, ott - a pusztulástól megmentett nyulacskák esetében - egy anyácska hajol a doboz fölé, aki a humán eszményű nevelés sikerélményét leszámítva nem kíván semmiféle önérdeket érvényesíteni.

Nekünk, emberállatoknak az atyáskodó állam hajol vackunk fölé, egy állam, kinek csordásító érdekei űberelik a mi természetes kollektív normáinkat, egy állam, aki nem morális ideát, hanem hatalmi automatizmusokat képvisel, mellyel szemben egyre inkább csakis a rafinált erő a nyerő. Csoda-e hát, hogy a nem eléggé rafináltak és a gyengék valamint a kollektív eszmékről (már) hallani sem akarók, akik nem látják át, íly egyre szarabb helyzetben mitől is vagyunk/vannak, vádlóan szarnak egymásra össze-vissza?

Kedves hölgyismerősöm, Felícia most érkezett reflexiójával arra sarkall, hogy kedélyesebben szemléljem a fenti helyzetet, hogy ne felejtsem, szabad vagyok, többféle módon élhetek Dob utcai szabadságommal.
Igen, az én fejemben is megfordult már ez-az, csak nagyon nehéz mostanában lakást eladni.

Hát még ha látnád a fotókat

Már Susan Sontag is pengette, hogy a fotózó ember szebbé reméli tenni a világot.
Barátom egyik kedvenc anekdotája, amikor a fotós sétáltatja az unokáját, és találkozik ismerősével.
- De szép gyerek! - kedveskedik az ismerős, mire a nagypapa:
- Hát még ha látnád a fotókat!

Müncheni ismerőseim Budapest kellős közepén gyönyörködtetik ismerősüket - na, ezúttal nem Budapest szépségeivel - hanem a világ összes más városairól készült albumaikkal..

JÖN ÉS ÉDES LESZ!

JÖN! MÁR CSAK PÁR HÉT!

A MAOE Fotótagozatának ÉDESKETTES című káprázatos kiállítása az Olof Palme sétányon.
Keresd a Városligetben!